.

Sors

Gabi éppen most jött ki a főnöke szobájából, szeme könnyekkel telt meg, lélegzete akadozott. A főnöke rideg hangja még most is ott dübörgött a fejében: a kollégáid nem akarnak veled dolgozni, nem érzed a csapatmunkát. Holnap már be se gyere dolgozni.
Gabi élete most kezdett egyenesbe jönni. Nagyon szerette tanult szakmáját, de egy súlyos betegség megakadályozta, hogy dolgozni kezdjen. Több hónapi kórházi kezelés, fájdalmakkal teli éjszakák voltak mögötte. Már éppen sikeresnek érezte magát, aki legyőzött egy súlyos betegséget, és végre dolgozhatott. Szerette a munkáját, amikor a munkatársai megkérték valamire, soha nem mondott nemet. Gondolta szép lassan megismerik, elfogadják. De nem ez lett a vége. És most Gabi haza felé ballagott megalázva, kiközösítve. Elvettek tőle mindent, ami az élethez kötötte.
Hazament, lefeküdt az ágyra, és csak sírt, sírt. Nem érzékelt sem időt, sem éhséget. Nem tudta mennyi ideig feküdt, de aztán felkelt, evett pár falatot, majd levette a polcról a kedvenc mesekönyvét, és olvasni kezdte. Különösen azok a mesék tetszettek, amelyben a szegény legény legyőzi az erős gonoszokat. mikor beteg volt, ezek a mesék tartották benne a reményt.
Már napok óta apátiába süllyedve hol aludt, hol olvasott. Már nem volt értelme az időnek, a reggeleknek. Gabi egy kis házban lakott a város szélén. Pár éve autó balesetben meghaltak a szülei és a testvére. Ő életben maradt, de nagyon sokat szenvedett. És most újra átéli ezt a veszteséget. Nem talál kiutat, reményt. Csak egyre az dübörög a fülébe: nem akarnak a munkatársaid, nem kellesz! A mondatok néha éjjel életre kelnek, üldözik, bántják.
Teltek,múltak a napok, elfogytak a könyvek, és Gabi még szomorúbb lett. Aztán papírt, ceruzát fogott, és ő maga írta a meséket. A szegény legényről, akik kicsúfoltak, kigúnyoltak és mégis mindig győzött. Az írás megnyugtatta, már csökkent a fájdalom, de emberek közé még nem akart menni. Már elfogyott a kenyere, megette az összes kekszet. Pár napja krumplit eszik. Meg gyümölcsöt. Most érik a cseresznye.
Gabi saját sebeit nyalogatva bezárva élt, már két hónapja, de ő igazán nem érzékelte a napokat, talán az időt se. Elhanyagolta önmagát, nem fürdött, ruhája koszos és izzadt volt. De nem volt ki rászóljon, nem volt ki szeretettel gondoskodjon róla. Senki sincs, kinek hiányozna-gondolta.
Aztán egy nap megjelent unokatestvére, Ari, és addig erőszakoskodott, kopogott, kiabált, míg Gabi beengedte. Ari körülnézett, és kétségbeesett a látottakon. Mindenütt vastagon a por, a mosatlan edény, a szemét. És Gabi! Sokat fogyott, arca beesett és sápadt volt. De legjobban akkor ijedt meg, mikor meglátta fénytelen, kiábrándult szemeit, ahogy megpróbálja a tekintetét elfordítani. Aztán Gabi nem bírta tovább, és elmesélte mi történt vele. Ari kétségbeesve hallgatta, aztán elhatározta hogy megpróbál segíteni. Először teleengedte a kádat, levetkőztette Gabit és beledugta a forró vízbe. Jól lecsutakolta, haját megmosta. Aztán tiszta ruhába öltöztette, majd a kis bőröndjébe berakott még pár ruhát, és magával vitte. A pár nap, amit együtt töltöttek nagyon jó volt, sokat nevettek, kirándultak. Aztán Ari elolvasta a sok teleírt lapot. Tetszettek neki a mesék, ezért elvitte volt irodalom tanárához, aki szintén elolvasta. Ők ketten együtt elküldték pár kiadónak. Az egyik szépirodalmi kiadó hamarosan válaszolt, és kérte az írót, hogy keresse fel. Ari örömmel kísérte el Gabit a nagyvárosba. A kiadó egy hatalmas házban volt, alig találták meg az irodát. Ott egy kedves öreg bácsi fogadta őket. Nagyon örült Gabinak, és beszélgetni kezdtek a mesékről. Gabi először zárkózottan, rövid szavakkal válaszolt, de később már nagyon jót beszélgettek. Munkát ajánlott, és azt is megbeszélték, hogy kiadják Gabi meséit. A könyv nagy sikert aratott, az első kiadás hónapok alatt elkelt. A második kiadást már a nagyváros egyik plázájában dedikálással egybekötötten árusították. Gabi lehajtott fejjel írt, majd a következő könyvnél felemelte a fejét. Megdöbbenésére volt főnöke állt előtte. Mit írjak?-kérdezte Gabi. A főnök elsápadva dadogni kezdett, hogy a lányomnak. Gabi tudta, hogy a lányt Editnek hívják, ezért beírta: Editnek sok szeretettel Kovács Gabriella. Aztán összecsukta a könyvet, és visszaadta a volt főnökének. Soha nem gondolta volna, hogy találkoznak még. De mióta írni kezdett, máshogy látja a világot, már érti és érzi az embereket, és végül megismerte a boldogságot is, nemrég férjhez ment, és minden nap úgy ébred reggel, hogy van ki átöleli, van ki nagyon szereti. És ez a legfontosabb...