(Bisse , 1910. október 29. – Gyalu, 1941. június 16.)

"Százezer Istent megtagadna,
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak neki menne,
A magyarért a magyarral... "

"Ott egyem meg a harcmezőn az
Utolsó komisz kenyerem,
De ne legyen többé a hazám
Akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom hát volt értelme,
Védtem egy kócos szeretőt,
Lábhoz tett fegyverrel állok meg,
Hősen az Úristen előtt…."

Sértő Kálmánról (1910–1941) korunk magyarja jó, ha hallott, noha a magyar líra klasszikusa. Egy gyáva, magyartalan kor azonban elfelejtésre ítélte. A Kerepesi-úti Nemzeti Pantheonban egyszerű fejfa hir-dette nevét, az 50/1-es parcellában (3. sor, 23. sírhely), míg 2001-ben mai tisztelői új, hozzá méltó síremléket állítottak neki.

Önvallomása

Gyerekkor

1910-ben születtem Baranya megyében – írja dióhéj életrajzában. – Apám fiatalabb korában grófi és papi pusztákon béreskedett, sőt, hogy úgy mondjam, az egész nagyvilágot is ismerte, mert két esztendeig a Dréher sörgyár kocsisa volt Pesten, ahol összekuporgatta filléreit, fogához verte gyér keresetét, melynek árán egy présházat, szobakonyhás lakást épített, kertet és szőlőföldecskét vásárolt Baranyában.

 Apám harmadik fia, vakarcs, a szőlőhegyen születtem, távol a falutól. Játszótársam nem volt, erdő mellett nevelkedtem. A falu félóra járásnyira volt a szőlőhegyhez, téli hófúvások idején néha egy hétig nem mehettem az iskolába. Ott tanultam – előre. Harmadik elemista koromban én adtam fel a leckét a hatodikosoknak, mert tanítóm a falusi borpincékben boldogította a világot. 
Kilenc éves koromban rengeteg sok anyai ütleg ellenére naponta elszívtam egy pakli dohányt, ugyanakkor katonakulacsba vittem a bort az iskolába, a tizenkétéves Aranka miatt ittam… A világháborúban egy évig nem volt tanítóm, így csak öt elemit végeztem. 
Tizenhároméves koromban kezdtem a napszámbajárást, kenyéren és vöröshagymán. Néha egy hétig távol voltam a falutól, városi kőművesek keze alá hordtam a téglát, habarcsot Pécsett, csak szombaton mentem haza inget váltani újra és új rakomány vöröshagymáért. Később szénbányában is dolgoztam 300 méternyire az ibolyák alatt. Amikor már kaszálni is tudtam, 17 éves koromban beálltam katonának. Négy évig katonáskodtam…

Leszerelés

Amikor leszereltem, mint szigorú önkritikus, lemásoltam jobbnak ítélt verseimet, melyeket kilenc éves koromtól fogva 24 éves koromig írtam holdsugárnál, boglyák tövén, jegenyefán, patak mellett, pincében, puskatusra helyezett papíron… katonai gyakorlat közben. Verset kilencéves koromban kezdtem írni, amikor Petőfi költészetét teljesen átéreztem, megértettem.

 Abban a korban nagy könyvtolvaj voltam, elloptam mindenünnen a könyvet, de sajnos nem Shakespearet loptam össze, hanem 150 Rózsa Sándor Savanyú Jóska füzetet, hogy holdvilágnál olvashassak. Petőfi versei voltak minden támaszom, mert egyszerűen nagyszerű, szókimondó, néppártoló, szerelmes, sokoldalú, szabadságért rajongó, egyszóval: fenséges volt. A falu természetesen nem értett meg. Bolondnak, kasza-kapakerülőnek tartottak az emberek, pedig köztük dolgoztam, csak lopott percekben olvashattam vagy írhattam…

Pestre megy

Huszonnégyéves koromban háromszáznyolcvan kilométert felgyalogoltam Pestre a verseimmel. Egy hét múlva, egy vasárnapi napon öt újság közölte a verseimet egész oldalakon. Egy csapásra rengeteg barátot, s ami jobb: még több ellenséget szereztem az irodalom berkeiben. Nyolc éve élek Pesten, ahol megismerkedtem a modern magyar irodalommal és a világirodalommal. Azóta verseim csaknem minden folyóiratban, napi- és hetilapokban megjelentek. 
Eddig ezerkétszáz versem jelent meg az újságokban. Három válogatott verseskötetem van: Falusi pillanatok, Esett a hó, Aranykenyér, Néhány versemet lefordították franciára és németre. A verseken kívül írtam vagy ötszáz novellát, nyolcszáz cikket és írd és mondd, egy egész színházi kritikát és öt szerelmes levelet, mivel nagyon rossz levélíró vagyok. Legfontosabb még magamról az, hogy csak magyarul tudok beszélni, annak ellenére, hogy már olyan sváb lányt is öleltem, ki egy szót sem tud magyarul. 
Nyaranta ki szoktam Pestről húzni a lábamat. Eddig bejártam majdnem az egész országot. Bemegyek ilyenkor a nép közé, ott tanulgatok, néha sírok is. Mivel a nép fia vagyok, nem szabad a fajtámat megtagadnom. Eléggé torzul mutogatják be a népet az álnépieskedők. Az aztán egészen más, ha egy nagyon fontos Erdélyi József és Számadó Ernő írnak valamit, Életet, Utat és Igazságot, mert műveltségük ellenére is van erejük a magyar nép elhivatott költőjének maradni, nem fulladnak bele a francia dekadens költészet mézragacsos moslékjába, nem, a már jobban megírt ógörög versekbe formált gondolatokat sem csempészik be verseikbe.

Költő barátai

Az említett nagyszerű népi költőket nem azért magasztalom, mert barátaim, hanem azért, hogy izmosak, igazságosak, minden leheletnyi finomságuk mellett is. És darabos művészek, verseiknek szíve, lelke, vérkeringése, iránymutató szava, fajtáért halálmegvető bátorsága, tehát halhatatlan ígérete van… Vannak napszámos fűzfapoéták, vannak méltóságos, verseket írni akarászók. A vers azonban csak akkor vers, ha nagyon finom, vagy nagyon durva. Arany középút, kompromisszum, lepaktálás, hízelgés – nem előfeltétele a költészetnek… A költő legyen finom, de sasszemű, igazságos a sírgödörig. És ez már tulajdonképpen nem is az én életrajzom, hanem a halhatatlan költészet megtámadhatatlan elismerése.

Síremléke

2002. szeptember 29-én, születésének 92. évfordulóján ismét megkoszorúzták sír-emlékét. Versekkel és rövid beszédekkel méltatták életművét. Különösen is torok-szorító volt hallani vitéz Szilágyi Lajos színművész szavait, aki a költőt személyesen ismerte.

Élete hősies küzdelem volt ugyanazon nemzetidegen sajtóhatalom ellen, amely ma is bitorolja a hatalmat. Tűr, tilt, támogat. Ami az utóbbit illeti, természetesen nem őt. Hogyan is támogatná, hiszen versei között vannak sértők is. Igaz, azokat, akik most is fejet hajtottak síremléke előtt, nem sértette egyetlen verse sem.