UNGVÁR volt, 1920-ig – mára csak az Ungváry-ak maradtak.

Ott messze, a Tiszától föl a Kárpátokig van Kárpátalja, illetve volt – míg magyar volt. De Trianon óta egyik darabja csehszlovák tulajdon volt, egy másik része meg román. Majd huszonnégy évvel később belihegett a Kárpátokon belülre az éhező (és kapzsi) Szovjetunió, és bekapta majdnem az egészet. Így ment ez 1992-ig, amikor a Balsors kissé figyelmetlenül világra hozta Ukrajnát, mert a „nagy és dicsőséges” Szovjetunió „exitált”, ahogy a kimúlást nevezik az orvosok. Ukrajna, mint ország, azaz mint politikai egység nem is létezett Trianon idejében. Abban az időben még a Szovjetunió sem létezett ezen név alatt. Csak a vörösök irtották a „fehéreket” és az azokat támogatókat.
És tegyük hozzá gyorsan, hogy sem a Szovjetnek, sem Ukrajnának a Kárpátokon belül soha nem volt semmi keresnivalója. De, az akkoriban Magyarországot kormányzó MDF-es, első „demokratikus” kormány szóba sem merte hozni, hogy: „Álljon meg a menet! Miféle ’jogfolytonosság’ alakul itt ki a kimúlt Szovjetunió helyén?”
Pedig egy icipici mersz lehetővé tette volna a dolgok rendbetételét – hiszen Ukrajnának semmiféle jogalapja nem volt a szovjet által megszállt területek „privatizálására”. No, de nekünk ugye akkoriban nem volt egy Mustafa Kemál Atatürk nevű vagy hozzá némileg hasonlítható vezetőnk. Csak egy Antall Józsefre futotta, meg egy unokaöcsre: egy Jeszenszky Gézára – külügyminiszterként. Bár az MSZP-és Kovács Laci Bácsi (k.u.k. – vagyis komcsi undok kövület) akkoriban még valamelyik ismeretlen „pártsejtben” kuksolt, s így eszébe sem jutott „belefolyni a politikába”. – Nem is ajánlotta, hogy „Merjünk kicsik, lenni!” Ukrajna nagyobb szerencséjére, a Kárpátaljai magyarok, ruszinok, rutének és a többi mérhetetlen kárára Jeszenszky Géza merte ezt magától is… S itt tartunk most, negyedszázaddal később.
Nincs Kárpátalja, nincs Munkács, nincs Beregszász, nincs Ungvár – de van egy-két Ungvárynk.

Az egyik darab egy 1936-os évjáratú Rudolf, a másik pedig az 1969-es évjáratú csemetéje, a hírnevessé vált történész-borász vagy tán borász-történész: a Krisztián. Vele most nem foglalkozunk. Jól elvan ő ott a liberális aknamezőkön, esetleg talán a Széchenyi Könyvtár hűvös termeiben. Vagy éppen egy obsitos főbíróval, Sólyom László pergamenre hajazó volt elnökkel kvaterkázgat, kóstoltatja borait. Azt ugyanis nem gondolnám, hogy ő görnyed, önnönmaga a Vayi Borászat Olaszliszkai szőlőtőkéi között kacsolni, metszeni, kapálni vagy permetezni. Van erre környékbéli, ajnározni való „másság” elég – nem? Olaszliszka éppen róluk vált híressé. (Kissé másképpen, mint az Ungváryak, de híres!)

Jelen esetünkben nem Ungvár felett fogunk szomorkodni, bár lenne rá igény, hanem Rudolf elvtárs és kényes ügyei kötik le figyelmünket. (Teljesen véletlenül van vele néhány közös vonásom. Bár nincs okom ezzel büszkélkedni. Egy évben születtünk, bár őkelme öt hónappal utánam jött a világra. Egy évben érettségiztünk /(1955-ben/. Ő a Kölcseyben, én Szentendrén. Őt fölvették egyetemre – engem nem. És így tovább…)
1956-ban részt vett a forradalomban Miskolcon, az akkori MEFESZ titkára volt. 1957-ben Kistarcsán internálták, majd vasesztergályosként dolgozott ’58-59-ben. 1965-ben gépészmérnök lett a Budapesti Műszaki Egyetemen… (Én 1955 októberétől voltam esztergályos műszaki tanuló, majd 1956. október 23-tól Budapesten; előbb a Corvin-köz környékén, majd október 29-től a Lövőház utcai lakhelyemhez közvetlenül kapcsolódó Széna téren felkelő, nemzetőr. Majd leverésünk után, november közepétől „Hungarian refugee” – vagyis magyar menekült. 1958-59-ben vasesztergályos Angliában, majd 1963-tól gépészmérnök. S evvel véget ér a néhány „közös vonás”.)
Rudolf „barátunk” egyértelműen, egy másik volt baráthoz, Mécs Imréhez hasonlatosan a liberálisok, a baloldaliak szekerét kezdte tolni rögtön az 1990 tavaszi szabad választásokat követően. – És lehullt a „szabadságharcos” álarc. Egyre fontosabb lett a „közszereplés odaát” – azoknál, akik ellen ’56-ban fölkeltünk!
Ahogy zsugorodott a liberál-bolsevik hatalmi befolyás, úgy durvult el Rudolf barátunk stílusa. – Felejthetetlen élmény volt, amikor egy-két évvel ezelőtt Váradi Júliával közösen pocskondiázták a Fideszes kormányt, ócsárolták Orbán Viktort az osztrák televízió programjában. Bátran alulmúlták még Paul

Lendvai elvtárs alpáriságát is. Rudolf sötétvörös képpel fröcsögte „osztrákul”, hogy mekkora fasiszta veszélyben él ő és mindannyian, akik a „demokrácia elkötelezett hívei”.
És vegyük tudomásul, hogy ez a nyilvánosság előtt tett, akár hazaárulásnak is felfogható „véleménynyilvánítás” igen-igen jól jött „sógorék” egyívású média-munkásainak, hiszen akkoriban még az kissé agyalágyult Werner Faymann volt a szocialista kancellár.
Ő volt az a „szociáldemokrata csodabogár”, aki föltalálta Ausztria szárnyas kapuit még 2015-ben. Majd amikor már elegen tódultak be a nyitott, szárnyas kapukon beözönlő „szerencsétlen menekültek”, és az osztrákok „kapuzárási pánikkal” küszködtek, 2016 május 9-én hirtelen lemondott. De azelőtt még jól jött neki a „magyar” támogatás, hiszen ő még a jogos EU-pénzeket is elorozta volna tőlünk engedetlenségünk és a kerítés építés okán. Ebben is igyekezett a tévében a két magyar „hazafi” segíteni.
Rudolf „barátunk” azóta nagyobb hangerőre kapcsolt, és egyre gyakrabban „nyilvánul meg” a „szép-szavú” Szanyi Tibor, Angyalföld emeszpés szósz-kapitánya „közvetlen, népi” stílusában. Néhány napja még a habzó-szájú Bokros Lajcsin is túltett fasisztázásban meg antiszemitázásban. Az ismeretlen rövidítés, a MoMa tulajdonosa is boldog fröcsögésben tört ki a napokban vidáman lefasisztázva a demokratikusan megválasztott miniszterelnököt, Orbán Viktort. Hirtelen nem is tudom, hogy mi váltotta ki a panamai pénzmágus tirádáját Orbán ellen. Biztosan volt alapja, hiszen a liberális, baloldali embertípus mindig talál okot a dühkitörésre – már ha nem ők vannak hatalmon. De még erre sincs szükségük, hiszen ők, szegények, s ide sorolhatjuk lilafejű Rudolfunkat is – bármikor beindulnak, mint az elszabadult portyázó, észak-koreai rakéta.
Rudolf elismerően szólt Bokros Lajcsi veretes stílusáról, aki meztelen királyként látta valahol a nyilvánvalóan „echte” fasiszta Orbán Viktort. Rudi Bácsi pedig lódított még egyet, és feltalálta a „DEMOKRÁCIÁNAK ÁLCÁZOTT FASIZMUST”. Kifeszített mellel hangoztatja, hogy: „… az orbáni rendszer nem hagy mozgásteret az ellenzéknek, a fékek és ellensúlyok rendszerét teljesen felszámolták. Nincs esély nemcsak az érdemi ellenzéki politizálásra, hanem arra sem, hogy a választásokon bárki az orbáni vezérpárton kívül megnyerje.”

Nos, ha létezik farkasvakság (és nyilván létezik) – akkor EZ AZ! Rudolf elvtárs, akárcsak a többi megkergült „demokrata” szerint demokrácia, szabadság, tolerancia, és nyugodt élet csak akkor van, amikor ők üldögélnek a Parlamentben, és nyugodtan szunyókálva bólinthatnak az ügyeletes Nagy Testvér ötletelésére. Addig pedig, vagyis a választásokig Rákosi Elvtárs régi mondását a népi legendával kibővítve idézhetjük: „Lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad!”
Jó, ha emlékezünk erre, hiszen már a liberálisok ősei, a francia forradalom jakobinusai is ugyanezt vallották, és boldogan irtottak ki mindenkit, aki nem tetszett nekik. – A magyarok éppen a „demokraták” uralma alatt elszenvedett évekből tanulva NEM VÁLASZTJÁK MEG ŐKET!
És ezt, bizony nagyon nehéz elviselni, belátni pedig nekik teljesen lehetetlen. Szürkül a szürkeállomány!

2017. július 7. v. Hajdú Szabolcs