A múlt szerepe a jelenben

A végállomás az a hely, ahol lélekkolostorba vonulva, a lélek eléri azt a fejlettségi fokot, hogy értelmezni tudja földi életének küldetését. Minden ember asztrológiai képletében kiolvasható karmájának útja, a találkozások célja. Gondoljunk bele lehet -e véletlen találkozás két ember között, akik ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, ugyanott tartózkodnak mindkettőjük lakóhelyüktől távoli városban és életeseménnyel zárul az a találkozás. Nem! Nekik dolguk volt egymással, tanulófolyamat, avagy karmikus törlesztés. A célt mindenkor az idő dönti el.
A folyamatot a szabadakarati döntések, ok-, és okozat megítéléseként, a lélek fejlettségi szintjén dolgozza fel. Minden ember felelős saját döntésének következményeiért. Épp ezért nem hibáztathat senkit saját sorsának alakulásáért. Földi küldetésünk forgatókönyvét Fent írják-, írjuk meg, leszületésünk után vállaljuk a ránk osztott szerepeket. Jól vagy rosszul játsszuk el az élet színpadján mindig függ a díszletektől. Mert képzeljünk egy keringő táncát, nem ugyanazt a hatást válja ki az emberből, sem a szemlélődőből egy romos ház udvarán, mint egy vidám hangulatú zenés szórakozóhelyen. Ugyan akkor minden élmény lenyomatot képez az ember mindhárom alkotó elemében. A test emlékezik a mozgásra, a szellem -elme- a díszletre, környezetre, a lélek pedig, minden érzelmi rezdülésre. Vagy vegyünk egy másik példát. Nyári zápor, hol, mikor, amint megjeleni sorsunk vetítőjén a kép, azonnal érezzük az aszfalt víz-áztatta friss illatát, vagy a hídalatti menedék büdös szagát. Az emléket mindig az határozza meg, mit, hol tároltunk, ha a testben, akkor a futás mozdulataira-, a szellem a napot, időt jegyzi meg, a lélek az akkori érzelmi állapotunkat.
Ezek határozzák meg hogyan emlékezünk vissza. Azonban nem minden esőt, vihart és bármilyen hasonló eseményt tárolunk el, csak azokat, amikre egész életünkben emlékezni akarunk és fogunk.
Jegyezzük meg! Soha senki fölött ne törjünk pálcát, ne ítélkezzünk, az Isten dolga.
Gondolkozzunk: minden embernek-, családnak lehetnek bűnben született titkai. Az egészséges lélek a saját falának foltjait vakolja, míg a rosszszándékú, beteg lélek a másokét falát kaparja!
Ezek után elérkeztünk, hogyan viszonyul a fejlett lélek a múlthoz. Meg nem tagadja, meg nem bánja, hiszen része volt az élete döntéseinek következményeként felelős érte. Épp ezért ismételten leírom, későbbi sorsáért senkit nem hibáztat. Minden okozat kiválója egy ok.
Múltunkat tisztelni kell, mert belőle épült a jelen. Formálta jellemünket, edzette akaratunkat, alakította sorsunkat. Ezt nem szabad elfelejtenünk, meg kell köszönni, és hálásnak lenni, hogy megtörtént.
Megéléséből, tapasztalásából tanul, levonja a következtetést, a jót elfogadja, a rosszat kijavítja. Aki így tesz, az nem lesz ostoba, ugyan azt a hibát nem követi el soha. Éli megváltozott életét, mert, bár a lélek örök, a szellem -elme-, változásokra van „bekódolva”.
Egyetlen ember sem lehet múltjának foglya, mindenkinek a megváltozott jelenben kell élnie az életét, úgy, amiben megtalálja örömét és boldogságát. Mi kell ehhez? Mindent megköszönni, jót-, és rosszat egyaránt, mert a múltunk formálta, teremtette meg a jelent. A szép emlékeket megtartani, a rosszakat törölni, hiszen a mi döntéseink is benne voltak!
Lelki békénk megtalálásának feltétele, megérteni az ember földi útjának a tervét, elfogadni és elfogadónak lenni. Szívünkben ne legyen harag, lelkünkben legyen megbocsátás.

Mindez lesz a jövő építésének alappilére, amire építhetjük végállomásunkat.
Esetemben így élem meg, lélekben megérve.
Önmagamnak épített lélekkolostorom, nyugalmában, békéjében, ahol nincs lekötelezettség, feltétel nélküli szabadságomban „lélekmadárként” elérem a lehetetlent, eljutok a végtelenbe és ha elfáradok hazatérek biztonságos fészkembe. Ez számomra a földi paradicsom.
Egyedül létemben soha nem vagyok magányos, emlékeim között, barátaim lelki közelségében áldottnak érzem magam.