.

Matuska Márton:

Kiválasztott nép

Az első világháborút is békeszerződéssel zárták le a háborúzó felek, amint történt ez az emberiség története során lezajlott talán minden háború végén. Kikkel kötötte Magyarország? Természetesen a győztes ellenfelekkel. Ezek két csoportból álltak. Az egyikbe, amelyet maga a szerződés Szövetséges és Társult Főhatalmaknak nevez az Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán tartozik. Magyarul nagyhatalmaknak mondanánk inkább őket. A másik csoportba tartozó államok: Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nikaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam, Sziám és Cseh-Szlovákország. Ma már kevesen tudnák megmondani, miért éppen velük. Társult Hatalmak néven vannak említve. Gyűjtőnevük a két csoport közös nevéből következtethető ki, ugyanis a szöveg további részében ez olvasható: „... a fentebb megnevezett

Főhatalmakkal együtt Szövetséges és Társult Hatalmak.” Az okmányt egyébként nem annyi személy írta alá, ahány szerződő felet kitesz e két ország csoport és Magyarország képviselője, hanem összesen 56 felhatalmazott személy, közöttük Magyarország részéről kettő: Bernárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszter és tordai Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter. Tulajdonképpen harmadrendű magyar politikusok.

Miből áll, milyen elvek alapján szövegezték a szerződés szövegét?

A rendelkezésre álló példány nem az eredeti. Az ausztráliai Trianon Társaság adta ki hasonmásban a kétnyelvű, francia – magyar példányt, amely állítólag a Vatikán könyvtárából került elő. Idézzük belőle a hivatalos magyar fordítást. Nem idézhetjük ugyanis a szerződés magyar szövegét, mert olyan nincs, soha nem is volt. A békeszerződés ugyanis három nyelven készült, nevezetesen: francia, angol és olasz nyelven, olvasható az utolsó, a 364. cikkben, amelyben az is megtalálható, hogy a francia nyelvű a mérvadó. A fentiekből az is megérthető, hogy melyik ország felel érte elsősorban. Nekünk a franciát kellett magyarra fordítani. Ebből azonnal kiderül, mennyire voltak egyenrangúak a szerződő felek. Akik ismerik ennek a béketárgyalásoknak a menetét, azok azt is tudják, hogy a magyar tárgyaló fél valójában nem volt tárgyalási pozícióban. Hosszú tárgyalások után, amelynek során a

győztesek – egymás érdekeit, a belőlük adódó ellentmondásokat sokáig egyeztetve – lediktálták a szöveget, Magyarország küldöttei elé letették a kész dokumentumot s ezt alá kellett írniuk. Miért írták alá, ha már annyira kirítt a magyarellenesség nem csupán a szövegből, hanem a tárgyalások menetéből is? Azért, mert az a veszély fenyegetett, hogy ha nem írják alá, megszűnik az ország. Az SHS állam megszállta Pécset és környékét, majd köztársasággá kiáltották ki. Két új szomszédos állam politikusai – csehszlovákok és délszlávok a maradék Magyarország nyugati feléből ki akartak sajátítani egy sávot, hogy szomszédos államokká válhassanak. A román hadsereg megszállta még Budapestet is.

A fentiek ellenére a szerződés szövegezői ilyen, mintegy mennyei kinyilatkoztatásokkal kezdik az okmányt:

„...tekintettel arra, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmak szintén óhajtják, hogy szilárd, igazságos és tartós béke lépjen annak a háborúnak a helyébe, (…) amely háború Ausztria-Magyarország volt császári és királyi Kormányának 1914. évi július hó 28-án Szerbiához intézet hadüzenetével és az Ausztria-Magyarországgal szövetséges Németország ellenségeskedésével kezdődött (...)”

Ezzel egyben megnevezték a bűnbakot is. Amely, íme, le van győzve és meg van alázva. Tehetnek vele a győztesek, amit akarnak. Tesznek is.

Mit mond azonban a szerződésben emlegetett fennkölt elvekről a szuverénül gondolkodó gróf Apponyi Albert, Magyarországnak az a képviselője, aki a tárgyalásoknak mondott események ideje alatt, francia felügyelet mellett a világtól elzárva várta, hogy – ékes nyugati nyelveken, hogy biztosan megértsék – elmondhassa, kifejthesse Magyarország akaratát? Ott, a francia főváros közelében sosem adtak neki erre alkalmat. A véleményét mondhatta el, azt is csupán egyszer. Az egész béketárgyalásokról. Akkor szólhatott, amikor az okmány elkészültét követően, megismerkedett a tartalmával. Elmondta, és nem volt hajlandó aláírni. Magyarország kénytelen volt új megbízottakat fölhatalmazni.

A hitelesítés tízedik évfordulóján a Magyar Országgyűlés Képviselőházában tartott értékelő beszédében kifejtette, hogy a 364 cikkből álló szerződésnek csupán két cikke foglalkozik az elszakított területeken maradt magyar kisebbségek jogaival, de „A nemzeti kisebbségek védelmére alkotott szerződések holt betűk maradtak és ezáltal súlyosbodik a terület szétdarabolása által nem csak ránk, hanem az emberiség magasabb érdekeire is mért csapás.”

Az említett országgyűlési megemlékezésen a Felsőházban Berzeviczy Albert mondott beszédet. Többek között elmondta, hogy a békeszerződés „két olyan hamis feltevésre (…) van felépítve amelyeknek mindketteje ma már teljesen tarthatatlan Ezen balítéletek egyike az, hogy a háborút a központi hatalmak idézték volna elő, éspedig a büntetés mértéke után ítélve, legkülönösebben Magyarország.” Majd kifejti, hogy „Magyarországnak akkori vezető államférfija a legszívósabban ellenkezett a háború gondolatával.” Természetesen gróf Tisza Istvánról van szó, akiről elég itt csak annyit megemlíteni, hogy a háború utáni zűrzavarban, sosem tisztázott körülmények között lelőtték. Berzeviczy a másik hamis feltételezésként azt idézi föl, mely szerint „Magyarországot fel kell darabolni, mert a nemzeti kisebbségeket elnyomta.” Hozzáfűzte: „A régi agyar uralom alatt képes-e valaki egyetlenegy példát mutatni arra, hogy valakit csupán nemzeti kisebbséghez való hozzátartozása miatt bírói ítélet nélkül polgári jogaitól, , vagyonától megfosztva, családjával együtt földönfutóvá tettek volna?” Szinte látnokian állapítja meg: „A trianoni szerződés a veszendőség csíráit hordja magában nemcsak ezeknél az okoknál fogva, hanem azért is, mert nem államférfiúi bölcsesség, előrelátás, mérséklet és higgadtság, hanem a győzelmi elbizakodottság, a féket nem ismerő gyűlölet és a bosszú műve volt.”

Kevesen vitatják ma már, hogy az az említett csírája a veszendőségnek bizony, kisarjadt, bőséges terméseként emlegethetjük a második nagy világégést.

Nem sokra vezet azonban, ha mi a magunk véleményét ismételgetjük. Az akkori és a későbbi győztesek közül az óta már egyre többen válnak vesztessé, ami számunkra azért nem vigasz, mert nekünk a saját felemelkedésünk az igazi cél. Hogyan juthatunk el erre a pozícióra? Van-e elég lelkierőnk hozzá? S ha nincsen, honnan lehet meríteni?

Szíjártó István írja a Tradicionalizmus és liberalizmus c. tanulmányában: „Siklós István, a kitűnő költő és Tibet-kutató, a BBC magyar adásainak szerkesztője mesélte a nyolcvanas években Eötvös-kollégista hallgatóságának, hogy mikor lámáknak beszélt a zivataros magyar történelem sorsfordulóiról, hallgatósága egyre vidámabb lett. Tatárjárás, Mohács, végvári harcok, Rákóczi szabadságharca, bujdosása, 1848-49, Petőfi halála, Kossuth emigrálása, világháborúk – mindig a vesztesek oldalán, miközben Trianon és 1956 forradalmának eltiprása. Közönsége egyre szélesebb mosollyal, majd kitörő nevetéssel, térdcsapkodó hangos hahotázással kísérte szavait. Zavartságát, majd döbbenetét látva elmagyarázták: hitük szerint nagyon boldog és kiválasztott az a nép, amely ennyit szenvedett, s még mindig talpon van. Jó lenne így is látnunk nemzeti közösségünket. Csodaszarvast űzünk?”

Véleményem szerint eljutottunk már a sorsfordulóig. Egyesül a nemzet a határok változtatása nélkül, pedig akár még egy évtizeddel ezelőtt is választásokat lehetett nyerni a kettős állampolgárság elleni hazug propagandával. Nagy bátorság-e, ha kimondjuk: Jó úton haladunk, de össze kell fognunk a megmentést hozó célokért. Most a magyar autonómia az.

Zárógondolat. A kommunista rendszer bukása után az első délvidéki magyar politikai szervezet, a VMDK volt az, amely a Kárpát-medencében mindenkit megelőzve zászlajára tűzte a kettős állampolgárság és a magyar autonómia elvét. A mai magyar kormány ezt felerészben teljesítette: állampolgárságunk már van. Ugyanez a kormány vállalja a küzdelmet a magyar autonómiáért is. Ezt már tapasztalhatjuk. Szeretnénk még kivárni, hogy ez a magyar kormány elismerje, és honorálja megmaradásunk e két sarkalatos tétele első megfogalmazóinak az érdemeit.

Továbbította a szerző írásbeli hozzájárulásával:

Vinczer S. Péter a VMDK torontói tagozatának a volt elnöke.