„Lángolj és világíts! Csak lángolni kevés, csak világítani hívságos semmiség. Lángolni és világítani – ez maga a tökéletesség.”        --  Sz. Bernát /Ciszterci Rend forrásából, hagyományából való jelmondat. 

               ARDERE ET LUCERE

               „Lángolj és világíts! Csak lángolni kevés, csak világítani hívságos semmiség. Lángolni és világítani – ez maga a tökéletesség.”

-- Sz. Bernát /Ciszterci Rend forrásából, hagyományából való jelmondat.                                                                                                                           .              

Lékai Lajos ciszterci szerzetes a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen Szekfű Gyulának kiváló tanítványa volt, néhány évig a Ciszterci Rend egri gimnáziumában tanított, dallasi egyetemen a történelem professzora lett, akinek neve a rendtörténet szintézisével „The   White Monks” / A Fehér Barátok / címen 1953-tól fogalommá vált. A ciszterciek magas célkitűzéseik mellett részei voltak a mindenkori társadalomnak, s annak problémái őket is érintették. Lékai nem kendőzi a rend belső életében felmerült ellentmondásokat, viszályokat, botrányokat, gyarlóságokat, de ugyanakkor mesterien érezteti a rend múltja és értékei iránti megbecsülését. Mint, ahogyan mi sem tesszük. A szilárd építészet gondolatát is felvállaló szemlélet eszmény és valóság világa  -  a most 859. évvel korábban,  a cikádori apátságban kezdődött magyar ciszterci élet  -  teszi helyére a 21. századi  megbékélés és nyugalom elvárásának gondolatát, mint „értékálló” tényezőt a magyar közjó szolgálatában. Milyen átütő erő  van a történelmi szemlélet újszerű értékelésében.                                                                                                   .              

Úgy teszi, mint a megmaradás értelmes magvát, a racionális  nemzeti megbékélés lehetőségét, ami teljes értékű érzelmi és jogviszony szabályozás a határon kívüli magyarok számára. Így az egészséges érték

és kölcsönhatás, a tökéletesség vonzó eszményképét -  az emulzió teljes kizárásával  -  az újrakezdés örömében véli felfedezni. / Zakar Polikárp /

Történelmi felelősség a nemzetet összefogó és annak irányítását vállalók részéről az azonos értékű, magabiztos magyar méltóságának megóvása, megvédése, megőrzése.

               Új utakat tárhat fel a tapogatódzó és kereső emberek számára a  tétlenségünkből felrázó tudat a „lángolj és világíts”? Igen! Kortársaink  lelkében világosság gyúlt, s amit tudatunk valamiféle ellentmondásától félthetett, arról kiderült, hogy az – az ezeréves keresztény tanítás – a szándék egységesülése  felé tart. Mai  életünk tragikumában – ahol az

ember, rendkívüli sikerei ellenére, be van szorítva a társadalmi kényszer satujába és kétségbeesés mardossa – Georges Bernanos regényíró, kutató  reményt és optimizmust ébresztően azt tanítja, hogy erőfeszítéseink nem vesznek el, mint a folyó vize a homokban: hogy  nem pusztító zuhatag erejét növelik csak, de magukban hordozzák – cselekvési vágyaikkal együtt – annak biztosítékát, hogy ezek az erőfeszítések a Szeretetben teljesednek be. Ez a látásmód önmagában is növelhette volna bátorságát magyarságunknak. Valljuk meg, ami mögöttünk van, azt már tudjuk, -  ha nem is értjük teljes egységében - , de ami előttünk áll a Kárpát-medencén belül, az csak az egész magyar együttes erőfeszítésének enged. Ha egyszer megtanultuk, hogy legfontosabb dolgainkban nem számíthatunk másokra, akkor mindent megtanultunk, amit a földön tudni kell. (Albert Camus) Az adott helyzet azt hirdeti, hogy győztesen kerülhetünk ki az idejében történő összefogással. Az új körülmény, új emberi felelősséget igényel!

               „Csak két formában gondolható el a tudatára ébredt emberiség közös sorsa – tanítja Pierre Teilhard de Chardin / 1881-1955 / jezsuita szerzetes, kiemelkedő gondolkodó – vagy evilági, vagy transzcendens.” Kockázatok és félreértések lehetőségei nem homályosítják el azt a tényt, hogy lehetséges teljes embernek lennünk úgy is, hogy részt vállalunk a világ pozitív erőfeszítéseiből, de ugyanakkor keresztények maradunk. Lehetséges-e úgy lelkesednünk az emberi feladatokért, hogy orcánk pirulása nélkül szemlélhessük a megfeszített Krisztus arcát? S végső soron: lehet-e úgy ragaszkodnunk Istenhez, hogy szeretjük a világot? Olyan kérdések ezek, amelyekre majdnem minden civilizáció, amely a miénket is megelőzte, megválaszolt. Ismerte értékeit és azt az emberi mintaképet, amit magának választott. Nem tisztem a megítélés, de annál a hatalomnál fogva, amelyet az Igéből vettem, méltatlanként  is vallom: sokszor a jussunkat kaptuk, mert gonoszok és ostobák voltunk. Ez az igényesen személyes és hitelesen vallásos gondolat nem tetszett és nem is fog tetszeni mindenkinek, de a szigorú kritikának is tudnia kell, hogy a vezetőknek a vezetettekről is el kell számolniuk. Ne legyünk bölcsebbek az Istennél, aki az népét hitben akarja vezetni és vezettetni.

                Isten teremtő munkája az ember által – felfedezéseivel és nagy erőfeszítéseivel – folytatódik a történelemben, s ez a teremtő tevékenység  fog életre kelni a megmerevedett keresztény intézményrendszer fojtogató, szűk látókörűségéből. Értékelni kívánjuk világunk szépségeit, az emberi alkotás örömét és az életkedvet. Az egyén élete a kapcsolatokban van; a nemzet jövője a nemzedékek kapcsolatában rejlek. A Trianon szellemi tartalmát  a nagyon kevés lehetőséget nyújtó  körülmény zárta, rekesztette ki a tudatból, - de a nemzedékek közti kapcsolat növelésével - az ügy eredeti jelentése birtokában, most a nemzettudat méltó helyére került.

                 A hit és a szeretet, akárcsak a lángolj és világíts, átalakítólag hatnak az egész természetre, de a lakott helyre is, a szomszéd népekre és nemzetekre. Az egyén és közösség átalakulásának első mozgatója a  Szeretet, melynek mindenkori hírnöke a kereszténység. Jó ezt a lángoló és világító ifjúságunknak is tudni.

   Pásztori Tibor Endre