A Parlament négy évvel ezelőtt, május végén az elsők között fogadta el a 2010. évi XLV. törvényt a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről, mely a trianoni békediktátum 90. évfordulójáról megemlékezve a magyarság történetének e szomorú dátumát a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.

A képviselők több mint négyötöde szavazott a jogszabály elfogadása mellett. Az Országgyűlés kinyilvánította, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
„A nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.”

A trianoni országrablásról való megemlékezés ezzel valami szelíd mázat kapott, mintha nem is történt volna meg az a példátlan aljasság, amellyel hazánk területének 2/3 részét elvették tőlünk, és magyar testvéreink a határon kívül rekedve idegen országok másodrendű polgáraiként szenvednek azért, mert magyarnak születtek.

Nem kétséges, hogy a sebeket be kell gyógyítani, de az az ember, akinek karjait, lábait vette el a sors, képes-e feledni? Naponta szembesül a hiánnyal és gyötrődve emlékezik azokra a boldog időkre, amikor még ép volt…

Június 4.-t én gyásznapnak érzem, ahogyan József Attila is így gondolta, amikor megírta csodálatos versét:

József Attila: Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!