Befejezés

 

Az ismeretlen légiós

 

 

 Ahogy az erdő sűrűjébe érve megáll, szétnéz maga körül. Az élénkzöld, buja aljnövényzet, csábítóan, mintha hellyel kínálná. Leteszi kopott, szakadozott, háti zsákját. Egy magasra nőt széles törzsű, sűrű lombos fa tövébe telepszik le. Maga elé nyújtva egyenesen egymáshoz zárt lábait. Az erdő csodálatos békessége, nyugalma, árad szét testében. Semmit nem hall az erdő megszokott csendjéhez képest. A sajátos koreográfián kívül, mit az erdő madarai rögtönöznek neki. Csak az a békesség, nyugalom, mit ember csak pillanatokra talál meg az életéhez mérten.

Ott ül maga elé nézve. Látja magas szárú légiós bakancsának poros orrát. Elmosolyodik. „- Na pont addig vagyok ÉN” utána, már ami következik, az már más”.

Kellemes, kényeztető nyugalomként simul az erdei idillbe. Mintha ő is odatartozna, akár egy fa, vagy cserje. S ez az erdő soha nem létezett volna nélküle. Sajátos kiváltsága hogy pont ott lehessen. Mert ezt máshol nem találja többé.

Most mintha belenyílalna a felismerés!  - Futni kellene! Menekülni! Utánam jönnek, megtalálnak!

De hová?  Minek? Miért? El lehet ez elől futni? Sehol nem találnám még egyszer azt amit itt felleltem. Ez elől elfutni? Nem - nem. Ez a békesség csend nyugalom. Bármi is következzen. Megéri. Amim van, soha nem harcoltam érte! Ugyan ki vehetné el tőlem? Számára csak értéktelen kacat.  

Mindig valamiért – valakiért tettem, amit tettem. S ennek zálogát magamban hordoztam. Ha egyszer fizetni kell érte. Mert valahonnan benyújtják a számlát. Mi mással tudnék még? 

Szelíden elmosolyodik újra. Majd ott. Ott fönt, valahol eldöntik. Ez is egy küldetés volt csupán. S ha mennem kell, megyek. Ha, még tudok. De, most olyan jó itt ülni. - Engedd, hogy maradhassak! Hogy átjárjon ez a békesség. Bármibe kerül is. Nem bánom, legyen!  

Keze lassan, mint ha csak valami után matatna, csúszik be a zubbony és mellkasa közé. Tétován, lassan húzza vissza.  Ugyan azzal a mozdulattal, hogy félre hajtja zubbonya szárnyát, barna ingjén egy még sötétebb tenyérnyi folt tűnik elő. Pirosra festi tenyerét. Kissé távolabbra tartva magától hogy jobban láthassa. Nézi. Nem fáj. Milyen fura?!  Én is tudok ilyet? A test sebe képes gyógyulni. De a lélek az nem vérezhet. Lassan törli kezét maga mellet a fűbe. Majd előhúz a zsebéből egy darabka ruhaszerűséget. És oda teszi az ing alá. Lassú kimért mozdulattal.

Abban a mosolyban, ahogy e pillanatban maga elé néz. Benne van. Elfogadom.

Soha nem a győzelmet kerestem. A küzdelem mindig csak azt jelentette. Éppen akkor nekem ott kellett lennem, valahol, valamiért. Mint a legtitkosabb küldetés melyet mindig abban a percben döntöttek el valahol, valakik. Miért és kiért harcol éppen. 

Ahol csak egy szakadt kabáttal, vagy elvált talpú cipővel több volt. Hol, csak eggyel, vagy sokall kevesebben küzdöttek. Hol, már csak sírni tudtak, könyörögni, vagy már azt sem. Odaállt hívatlanul, Legyen az igazságért, vagy a puszta létezésért. Nem kérdezte soha senki. Miért? 

Szabad döntési joggal. Maga döntötte el. Miért, és melyik oldalra áll. Mert ahol ezért harcolnak, verekednek. Nem a győzelem reményében teszik. Talán ami a legfontosabb. Túlélni valamit. Vagy ha már nincs miért. Úgy menni el. Ahogy érkeztünk egykor, amiért a sors rendelte születésünk.

Egy érzés, ami úgy tűnik, valamikor nagyon régen is létezett már. Évszázadokkal ezelőtt is. Hol, kóborlovagként, vagy muskétásként jelent meg. S ahová megérkezett, tette mit jónak vélt. Mint amilyen váratlanul jelent meg. Úgy is tűnt el.  Senki nem tudhatta ki ő, honnan, és miért jött, és miért pont oda? 

Egyetlen, ami közös volt. Az az arckifejezés. Ahogy utána néztek, hitetlenkedve, csodálkozva. Elrebegve, egy titkos imádságot, megköszönve, mint szolgálatot, megfoghatatlan ISTEN ítéletként.  Szó szinte soha nem hagyta el ajkait. Amit cselekedett,  az beszélt helyette.

Most is valahonnan, de nem tudni honnan érkezett. Kissé kopott, légiós ruhájában. Megfáradt öregemberként, mert most pont erre, és ennyire volt szükség. Tette azt mire soha, de soha nem kérte senki! Mert nem is volt képes arra, hogy kitérjen a küzdelem elől. Mintha csak érezte volna. Arra a pár puskalövésre még soha nem volt ennyire szükség, mint most! Látván az óriási túlerőt, aránytalan erők küzdelmét.  Már tudta, hol s melyik oldalon kell küzdenie.

Csupán a kérdés várt megválaszolásra. Mert ez a harc abban volt más. Választania kellett, kettő közül. 

Amikor oda érkezett, nem tudta még. Ilyen helyzetbe nem volt eddig. Ezt csak az utolsó pillanat hagyta meg számára. Az a másodpercnyi tétovaság, késedelem eredménye volt az az aprócska tőrszúrás, mely oldalát elérve sebet ejtett rajta. Feladója volt, a „baráti kéz” utolsó ösztönös mozdulata, mely óvni akarta még akkor is, abban a pillanatban, a legszentebb földi zálogát, egy fogalomnak. A becsület testvérét a tisztességet! Mely csak a lelkekben él.

Mindketten pusztultak volna! Az egyik halálos sebbel, az emberi méltóságot visszaadva legfőbb szövetségesének, utolsó mozdulatával. A Másik? Valószínű már semmiként nem tudta volna ugyanezt tenni. Hiszen valahol erről már az emberi sorsok írója meghozta döntését! S ezt nem tudva, valami küldetés tudattól vezérelve tette, mire soha nem tett ugyan fogadalmat. De ott élt benne. Védeni, óvni, kit szeretünk! 

Ekkor érkezett! Le kellett sújtania késedelem nélkül! Azzal az indulatmentes bölcs határozottsággal. Egy fejcsóválás gesztusával. - Nem – nem! Egymásnak tett fogadalmatokat nem fogadhatom el. Van valami, aminek folytatódnia kell! Érvényteleníteni vagyok kénytelen, azt, amivel úgy érzitek, tartoztok egymás becsületéért! Valahol, VALAKI, akit én szolgálok! Másként döntött! Van, aminek élnie kell tovább.

Tekintete rám szegeződött! Ezt olvastam ki belőle.

„- A te szolgálatod, földi léted, nem ért véget még! Most kezdődött el! Te vagy a kiválasztott! Ez a legfontosabb.”

 

Az utolsó szolgálat

 

Ami beteljesedett? Érdekes egybeesés. Valamikor az Ő „légiós volta” is, így kezdődött. Egy utolsó, reménytelen pillanatban érkezett az a bizonyos csapás, és életben maradt!

Egyedül.

Valaki, akit ő soha nem ismert, nem látott előtte, mentette meg! 

Utána, ahogy érkezett, eltűnt, mint egy látomás.

Ekkor kezdődött el, a szinte soha véget nem érő szolgálat, bolyongás, amely elindította ezen az úton. Megadva a legnagyobb szabadságot a léleknek melyet még élsz, szolgál a test.

Sebet nem érezve. Fájdalmat nem félve. Mint az öröklét, egy végtelen küldetés. Azzá válsz tőle, mire – kire, éppen akkor szükség lesz. Ott!

Nem tartozol senkihez Egy néma cselekvés leszel, az beszél helyetted.

A fa tövében ülve, csendes merengésében. Megvilágosodott. Minden szolgálat véget ér egyszer. Talán jobb is nem tudni előre. Melyik lesz az utolsó.

Az emberi lét lehet mulandó. De a miért! Az NEM. Túlél téged! Ott él. azokban kik beszélnek róla. Emlékeznek. S Te? Akkor is szolgálni fogod. Ha már csak annyi marad belőled.  Az Ismeretlen. Aki.

Amit itt a földön nem találtál meg soha. Ha nem része, nem kiváltsága a földi létnek. Talán valahol létezik még, a világegyetem valamelyik zugában.

Hová emberként nem érhetsz el soha. Egy napon a test nyűgét levetkőzve. Eljutsz oda. A Végtelen Tisztesség Idegen légiójába. Mit itt a földön próbáltál az utolsó szolgálatig teljesíteni. Ott megtalálod.

Senki nem kérdezi meg. Ki vagy? Honnan Jöttél? Csak az talál ide, ki mindig is ide tartozott.  Ami mindig benned élt, az hozhat el ide. 

Ahol a négy testőr: Athos, Porthos, Aramis, és D’Artagnan, küldetése sikerrel jár. Meg mentvén Buckingham Herceget, Milady és Richelieu Bíboros Cselszövéseivel szemben.

A kóbor lovag. Don Quijote békésen diskurál Sancho Panzával, szeretett, imádott úrnőjével, Dulcineával az oldalán.

Hol Rejtő Jenő egy fa alatt üldögél, kedves, szeretetre méltó csibészeivel. Kik naponta laposra verik egymást! Újabb kalandokat tervezgetnek. S te, szolgálni már csak itt tudsz tovább. Ami maradt utánad? Volt egyszer valaki. Az Ismeretlen Légiós. Ő nem halhat meg soha!

 

A reinkarnáció

 

 S abban a szelíd nyugalomban. Arcán, azzal a sajátos, különös, kifürkészhetetlen mosollyal. Mintha csak aludna. Ott, az élénkzöld fűben, találtam rá. Ülve, lecsukott szemekkel, talán életében először, felszabadultan, mosolyogva. 

Ez volt hát az utolsó küldetése.

Nézem az arcát. Kopottas külsejét. Valami azt sugallja. Megérkezett. Nem elment.

Ő ott szolgál tovább. Élni fog ÖRÖKKÉ. Holnap újra lesz, és időnként feltűnik. Megérkezik váratlanul valahová. Kit senki nem ismer. Csak beszélnek róla. Mert ez egy soha véget nem érő szolgálat. Az emberi Tisztesség. Ezt hagyta Rám Örökségül.

Most már tudom! Megértettem. Ezért döntött így.

Nehéz szolgálat, Köszönöm URAM. Elfogadom.

Ahogy tekintetemmel az eget pásztázom, vajon merre mehetett el? Hol lehet most? Akaratom ellenére mondom ki. - Köszönöm a bizalmadat. Legyen meg az akaratod!  

 

2. rész>>

1. rész>

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.