Hömpölygő fodrokkal érkezett a hídhoz a zabolátlan folyó. A pillérek előtt fekete tölcsért formálva egy-egy örvény futott le a meder fenekére.  A Nap sugara sem fest már aranylófény csíkot a vízre. Erősen szennyezett lett, híres szőkesége is megkopott, víztükrében sem látni már a felhőgyerekek pajkos játékát.
Az asszony szontyolodottan nézte folyót, miközben szeme egyre a túloldalt pásztázta. A dúslombú öreg fák körvonalát már alig fogta fel a megromlott látása.
 -Mennyit változott a világ, egy emberöltő alatt. A túloldal lassan kihal, hol vannak az emberek?
 -sóhajtotta halkan.
Óriási strand volt ott valamikor, aranyhomok szőnyeggel a partján. Alig pár métere a turul pályákon, reggeltől estig vérre menő sörmeccsektől volt hangos a strand. A vízben színes bójákkal elkerített gyerekpancsolók elejétől végéig megteltek.
-Hangos kacagások, boldog gyermek zsivaj, hol vagytok? – kérdezte ismét csendben magától.
 Körülnézett, hallotta-e valaki, hogy magában beszél?
Nem volt ott lélek sem, hát megnyugodott.
Elindult a sétányon a síri csendben.  A régi játszóterek és az ivó kutak eltűntek, a padokat széthordták, a tarka kavicsszőnyeget lebetonozták.
 Rohannak az emberek, elfelejtették a sétát. A szegények sietősen vagy két keréken, a gazdagabbak négyen. A még gazdagabbak a vízen puccos hajóval, vagy a levegőben pilótával magángépen.
Azt beszélik, nem is oly régen, alig pár éve, a fedélnélkülieknek volt menedéke a híd közeli park. Döntöttek az okosok, ha nincs pad, nem lesz annyi hajléktalan. Ne, hogy már ott csúfosodjanak az éhenkórászok, a belváros közepében. A padok híján, a csupasz földön megfáztak és elköltöztek. Volt, aki a másvilágra, ahol nincs hideg, és angyalok szféráját hallgatja…
Hóhéraik ígértek Kánaánt. Munkát, kenyeret, lakhatást, no meg kolbászból kerítést.
Megtöltötték a raktárakat morzsával, mikor eljött az idő, megkezdték a szórást. Milliós fogsor csillant a gőgős fintor mosoly mögött, amint fogatlan koldusok földig hajolva, csókot nyomtak a harácskézre, amelynek az óráján brillcsillag ragyogott.
Megtervezett nyomor, gyurma emberek, felettük páholyok. Előttük bársonyszékben a hatalom.
Nemzet, lassan kimondani is vétek, nemzetközivé lett a világ egy emberöltő alatt. Család? Ugyan kérem…
 Karrier, fordított köpönyeggel, valósítsd meg önmagad kurzusokkal! Csak a mának élj és fogyassz!  Ne törődj a múlttal, mely gondolkodásra késztet! Élj a jelennek, holnap mi lesz, megmondják neked, csak kövesd az utat, gondolkodnod nem szabad!
Eddig merült az asszony a gondolat tengerébe, mire a sétány végéhez ért. Megszólalt a Fogadalmi Templom nagyharangja.

Döntött, még sem a szeretett folyót választja…
 Sorspoggyászát vonszolva rója tovább göröngyös útját, míg végére nem ér. Végrendeletében azonban meghagyja, a templom alagsorába helyezzék az urnáját, hol orgonahangra angyalok kara énekel majd…  
 Számolni kezdett…
Lakása árából a jelzálog levonás után, talán annyira még futja...