kép: szlth. internetről

Valamikor régen, hatvan éve is van már, velem esett meg ez a szégyenletes eset.

Elsős voltam. Az osztályban volt egy nagyon szegény kislány, akivel az első pillanatban összebarátkoztam. Jól megértettem magam vele, sokat beszélgettünk, egy felé is laktunk. Akkor még úgy jártunk iskolába, hogy az úton csatlakoztunk egymáshoz, és mire oda értünk, kisebb csoportot alkottunk. Fiatal tanító nénit kaptunk. Csodáltuk szép haját, szép alakját, és divatos ruháit. Egyszer kilestük a férjét, a kiről megállapítottuk, egyáltalán nem szép, nem való hozzá. Szerettük a tanító nénit. Valaki az osztályban költött egy kis dalocskát, ami így hangzott, „tanító néni gyönyörű szép, virágok nyílnak, amerre lép. Fekete göndör dús haja, olyan, mint egy hajas baba”. Egyik nap elénekeltük neki, amikor az osztályba lépett. Azt hiszem ő is szeretett bennünket. Már az első osztály vége felé jártunk, amikor közeledett a pedagógus nap. Nem messze tőlünk, lakott egy kertész, akinek gyönyörű rózsakertje volt. Szüleim virágot tőlük vásároltak.

Édesanyám a jeles napra előrendelt nálunk egy rózsacsokrot, amiért be kellett volna mennem, iskolába menet. De, közbe jött egy kis gikszer így a virágcsokor ott maradt.

Említettem a kis barátnőmnek, hogy az ünnepre virággal készülök. Ők nagyon szegények voltak, nem volt pénzük virágra. Aranka elmondta, hogy visz ő is virágot, de előbb el kell menni érte a temetőbe. Már kinézte magának, olyan nagyon szép…

Nem volt ellenemre a dolog, vele mentem. Két temető közelében laktunk, sokszor vitt oda bennünket a kíváncsiság, de erről nem beszéltünk senkinek.

Van még két történetem, ezekről a kiruccanásokról, talán később azt is elmesélem.

Szóval Aranka egy friss sírról elvette a kiválasztott, celofánnal becsomagolt virágot. Volt mellette, egy csodálatos nagy fehér rózsacsokor, fénylő fehér szalaggal, arany rojttal és szép ciraldákkal díszített betűkkel. Úgy döntöttem, én meg azt adom a tanító néninek, a pénzt, meg a barátnőmnek, tegye a titkos dobozába, és vegyen majd rajta Pajtás töltőtollat, mire másodikba megyünk. Sokszor adtam neki a bocskorszíjra kapott pénzemből, hogy teljen a doboz. Az ötletet tett követte. Virágainkkal megpakolva, kislisszoltunk a sírhoz közeli hátsó kapun. Az úton senki nem kérdezte meg tőlünk, hova megyünk a nagy csokrokkal.

Az iskolába érve, beálltunk a sorba, köszönteni a tanító nénit. Mindenki kapott puszit, csak én nem, pedig az én csokrom volt a legnagyobb és legszebb.

Este az udvaron játszottam, mikor látogatóba érkezett hozzánk a tanító néni, kezében csomagolópapírba elrejtve a csokorral. Éreztem, hogy nagy a baj. Volt az udvaron egy óriás eperfa, felmásztam rá. Hiába szólítottak, hívtak, meg sem mukkantam, lapítottam, ültem a fa ágán, pityeregtem, mint egy árva madár. Amint a tanító néni elment, édesanyám keresni kezdett. Besötétedett, féltem, leszóltam, hogy hol vagyok. Édesanyám remegő hangon könyörgött, „gyere le kislányom, nem bántalak”. Na, erre még jobban megijedtem, de mégis lemásztam. Hanem amint földet ért a lábam, akkora pofont kaptam, hogy ma is megemlegetem. De a fülembe cseng édesanyám síró hangja is, ahogyan azt mondta, „..nesze, neked, szeretettel utolsó utadra”...

Ez volt a szalagra írva, amit a tanító néni visszahozott. Nem olvastuk el, mit üzentek a ciráldákkal, lehet, nem is tudtuk volna, hiszen a díszítés miatt számunkra felismerhetetlenné váltak a betűk.

A vacsora után sokáig ültünk az asztalnál, beszélgettünk. Elmondták a szüleim, mekkora nagy az én bűnöm. Kegyeletet sértettem, elloptam a virágot a sírról, ráadásul még hazudtam is, amikor édesanyám megkérdezte, milyen volt a kertész néni rózsája. Azt feleltem nagyon szép volt, kifizettem és örült a tanító néni, meg is puszilt érte. Ami mindennél jobban fájt, az édesapám nem szólt mellettem egy szót sem, pedig ő mindig, mindenben a védelmemre kelt. Ez volt az első igazi pofon az életemben. Sokáig sírtam, nem vigasztalt senki.

Másnap nem mentem iskolába, édesanyám elment a kertészhez az ott maradt virágért, és a pincéből felhozta a sírcsokrot, úgy indultunk a temetőbe. De, nem ám a sírhoz mentünk, hanem a temető csősz házához, ahol el kellett mesélnem, honnan loptam el a virágot, és azt is, most bocsánatot szeretnék kérni a sírban fekvő nénitől, mert ilyen igen nagy bűnt követtem el ellene. Ráadásul meg kellett kérnem a csősz bácsit, kísérjen el bennünket, hogy a virágot visszategyem. Anyám is letette a kertész rózsáját. Rettentően szégyelltem magam, ez sokkal jobban fájt a pofonnál. Talán ez az eset is hozzájárult, hogy ritkultak a temetői látogatásaink. Már csak egy temetői bűnöm maradt, ami talán morbídabb véget ért.

No, de még nem ért véget evvel a történet. Abban az évben jártam hittanra, kevesen voltunk, összesen hatan, és papnak is el kellett mondanom. A pap bácsi egész délután az én bűnömről beszélt, arról, hogy miután meggyónom a bűneimet, Isten megbocsát, mert tudja, hogy soha többet nem követek el hasonlót.

Igaza volt, nem vált belőlem bűnismétlő, de soha többé nem mondhattam el, hogy nem hazudtam, nem loptam, az én szótáramból már csak így hangozhat el egy mondat: nem szoktam hazudni és lopni. Mekkora a különbség azt csak én érzem igazán, pedig tudom, mindenki megbocsátott, csak én nem tudtam magamnak.