UTÓSZÓ HELYETT
Ami megváltoztatta az életem

Harmadik hónapja feküdtem a jó hírû klinikán, amikor a
professzor úr döntött. Nincs más lehetõség, csak a mûtét,
ami igen kockázatos, de nélküle nincs tovább...
Felkészültem az operációra. Sokadik volt már, nem féltem.
Az ember életében minden sorsfordító mérföldkõ: kétesélyes.
Élet és halál, akkor nem volt nagyobb jelentõsége számomra
egyiknek sem...
A halál régóta ott settenkedett körülöttem, gyakran éreztem
hûvös fuvallatát, mégis reméltem, hogy ismét sikerül legyõznöm.
Semmiben sem volt más az a nap, mint a többi. Talán
az esti ima tartott tovább, mert meggyóntam bûneimet. Amire
a végére értem, elkábultam. Hatott a mûtét elõtti koktél, mély
álomba merültem. Reggel a mûtõsnõ ébresztett újabb koktéllal
a kezében.
Hiába próbáltam visszaemlékezni az álmomra, nem jöttek
elém a képek. Számomra sokat mondanak az álmok, akkor
nem üzentek. Mielõtt feltisztult volna a tudatom, euforikus
hangulatba kerülve, viccelõdve hagytam el a kórtermet. A
mûtõ órájára viszont nagyon jól emlékszem: fél kilenc múlt
hét perccel. A team készen állt fogadásomra. Alig kötötték be
az infúziót, szemhéjamra súly nehezedett. Szóltam volna, de
már nem volt hangom...
Egyszer csak zuhanni kezdtem, sötét volt, nem láttam semmit.
Egyre lejjebb merültem a semmibe, majd minden átmenet
nélkül a mûtõ plafonja alatt lebegtem. Láttam, amint
lent egy testtel bajlódtak, megpróbálták életre kelteni. Mûszerek
csattogtak, nagy volt az izgalom. A monitoron egyenes
csík futott, a görbék elfeledték az élet táncát... Egy oxigénballon
hevert az asztalon, mindenki a test körül tevékenykedett.
Újjászületésem után az intenzív osztályon ébredtem. Az
ágyammal szemben lévõ kis gyógyszerszekrényre siklott a tekintetem.
A betûk összefolytak, nem láttam tisztán. A belõlem
kilógó csövek és kábelek az élet jelét mutatták...
A monitor „zenekara” — egyenletes csipogással — játszotta
a halál feletti gyõzelem indulóját...
Azóta megváltozott az életem. Mindent másként látok, és értékelek,
a sorrendek felcserélõdtek...
Hogy mindezt miért mondom el, gondolom, kitalálható. A családi
mintával hozott hitem bõvült és erõsödött a saját tapasztalatommal...
Újjászületésemkor 1981-et írtunk, a baloldali bénulásom
1985-ben következett be. Az 1981-ben szövettannal igazolt
mellékvese-daganatom (a meglévõ, másik oldali szervben
kiújult) ma is fennáll. A szakirodalom szerinti maximális túlélés
10 év, Istennek hála, harminc évnél tartok...
Ebbõl tudom, hogy jó úton járok. Hiszek az isteni gyógyító
erõben, és a szellemem által irányított öngyógyító képességemben.
Minden este megköszönöm az eltelt napomat, és reménykedve
várom a holnapot...
Alázattal végzem a rám bízott feladatot.
Sok az elesett, kiábrándult ember, fel kell õket emelni, reményt
adni és utat mutatni számukra. Mi mással tehetném,
ha nem a saját példámmal?
Ezzel bízott meg a Teremtõ, és én szolgálom, ameddig vissza
nem hív magához. Naponta hálát adva köszönöm meg e nemes
feladatot.