2025.04.07. 20:49, Lélek Sándorné Gizella - Ekpafat
A történet és szereplői fiktívek, a hasonlatosság véletlenszerű lehet.
Szép emlékű lelki-barátnőmnek Katának írtam egykor.
„A kagylógyöngybe zárt igazságok” alcímű részleteket.
1. rész
A taxi hátsó ülésen gubbasztott, úgy érezte összetöpörödött kis öregasszony lett belőle. Ölében kisméretű kézitáskája mellett szorosan magához ölelte a kalapdobozt, melyben az egész élete lapult. Titkok, remények, szerelem, csalódás, öröm, bánat, könny és közöny, valós érzelmek jól megfértek egymás mellett a papírhalmaz között. Ugyan, mit gondolhatott a sofőr, amikor a többi csomagoktól eltérően megtagadta, hogy a kissé megkopott kalapdobozt megérintse. A repülőn is csodálkozhattak, egyetlen pillanatra sem vette le róla a kezét, olyan féltőn óvta, gyengéden szorította magához, mint édesanya beteg gyermekét.
Fáradt volt, pillái elnehezedtek. Figyelt, nem akarta kizárni a külvilág zaját, nehogy elnyomja az álom. Párszáz kilométer és megérkezik, haza, oda, ahova mindig is vissza vágyott. Több, mint félévszázad egy más világban, idegenben, más kultúrában. Ott, ahol a lelke nem talált otthonra soha, úgy bolyongott mindig, mint egy kedves vendég, akinek a lakhatás volt fontos, legyen, hol álomra hajtsa a fejét, ahonnan elindul a kutatóintézetbe reggel és délután vagy este visszatér pihenni. Olyan volt ez, mint egy soha véget nem érő rossz álom. Vége, eljött a megtérő, hazatérő szabadsága.
Amint a repülő landolt, megköszönte az Úrnak, hogy meghallgatta imáját, hogy végleg hazatérhessen, ameddig tudata megtartott és ereje engedi.
Számára holnap ünnep lesz, kis garzonjában kel fel a Nap. Biztos megszereti, bár nagy tágas térhez szokott, amit bejárni, átjárni fárasztó volt már régen számára. Előkotorta táskájából a határidőnaplót, és elkezdte rendszerezni a másnapi programot. Délelőtt a Fogadalmi Templom, urnahelyek rendezése. Óriási szerencsének tartotta, hogy akkor ott a távolban már gondoskodott róla. Évek óta megtelt az alaksor, már nem lenne ott helye.
Délután ügyvéd, a szerződések átnézése, rendszerezése, a végrendelet elkészítése, a jogviszonyok további rendezéséhez megbízást adni. Utolsó, de legfontosabbként aláhúzva, ott állt a legnehezebb feladat, az IGAZSÁG FELTÁRÁSA, így nagybetűvel. Évtizedek óta van egy elvarratlan szál, amivel tartozik magának. Távolból nehéz lett volna leinformálhatóan felgombolyítani a sokféle helyről érkező, különböző szálakat. Volt benne életről beszámoló és halálhírt hozó, minél inkább ki akarta oldani a bogokat, annál jobban belegabalyodott. Számára a legfájdalmasabb veszteség egy feldolgozatlan gyász lenne, olyan, az, mint a temetetlen halott a családban. A lélek folytonos agóniája, amikor féligazságokat lebegtetve hazudnak életet a halál felett, vagy fordítva.
Most kezdődött élete első állomását ebben jelölte meg.
Amint gondolatpókjai szőtték új életének biztonságot nyújtó hálójukat, esőcseppek koppanására lett figyelmes. Felerősödtek a zajok, miközben a kényelmes autó kerekei a pályán falták a hazafelé tartó kilométereket.
2. rész
Már 1 hete szokja a zsebkendőnyi garzon falatnyi kényelmét. Soha nem gondolta, hogy ilyen jól meglehet férni ekkora helyen. Kényelem, pompa. Ahogy ezt kimondja, elmosolyodik, és tényleg az. Nem gond naponta végig törölni a gránitutánzatot, friss illat, portalan járólap.
A szobában kicsi, de igényes kárpittal behúzott tölgyfa bútorok. Jól megférnek a fapadlót utánzó laminált padlón, a leterített gyapjú, kézi csomózású szőnyegen. Az ablakon nehéz, kissé lefelé bomló, a garnitúrával színben harmonizáló sötétítő függöny. Nem szereti lehúzni a redőnyt, jobban érzi magát a hangyányi, éppen, hogy érzékelhető vagy sejthető átszűrődő fényben. Korán kelő, amint hajnali pirkadat megsimogatja pilláit, szeme kipattan. Óvatosan kinyújtogatott végtagjainak ropogása figyelmezteti ideje indulni. Fürdőszobának nem nevezhető vizesblokkban sokáig üldögél a zuhany alatt a lehajtható kis fali ülőkén. Jól esik neki, ahogy testén végigfolyik a vízsugár, simogatva bőrét. Könnyeinek sós ízét olykor belemossa a szájszegletén bejutó vízpermet nyelvének ízlelő bimbójába. Érzékeny még, túl sok a lélek-szilánk körülötte. Szemben a zuhannyal termetes csiszoltszélű tükörből köszön vissza ázott teste. Nem sokat időzik a tükör előtt, vizes fiúsra vágott haját, soha nem éri hajszárító, jól megdörzsöli és mire a kis teakonyhában a fogkrém szagú szájában elszürcsöli, a reggeli kávéját addigra a haja is megszárad. Frottír köntösében az íróasztalhoz telepszik és rendszerez tovább. A kalapdoboz tartalma lassan időrendi sorrendbe kerül. Egyetlen boríték ingázik, napok óta ide-oda többször helyet cserélve. Egy mappában vannak a szerződések, a lezárt végrendelete, amit az ügyvédnek ad át másnap. Abban a kóborló borítékban egy anyakönyv, több helyen megragasztott zárójelentés és egy láthatóan régi fekete-fehér fénykép van. A kagylógyöngybe zárt igazság. Oly sokszor szembenézett, a kor divatjának megfelelő kiskosztümben, tokkalapban ülő fiatal lánnyal és a mögötte álló helyes magas fiúval, amióta a megsárgult borítékot a kezébe vette.. Megcsodálta újra szépségüket, fiatalságukat, tiszta egymásra szegező tekintetüket nézte őket egy darabig, majd kezével óvatosan visszacsúsztatta a képet borítékba és döntött. Nem adja ki, egyelőre nem. Más megoldással próbálkozik. Talán elkerülhető egy megbízható informátor segítségével, hogy féltett kincsének adatait más is megismerje, és a féltve őrzött műteremi képet megérintse.
Utálja a maffiamódszereket, soha nem gondolta, hogy alászáll és kutatni kezd valaki, vagy valami után. Régóta motoszkál a fejében és azt is tudja meg kell tennie, hogy a lelkében a káoszból érthető, élhető rendet teremtsen. Joga van megtudni az igazságot a sok gazság között. A veszteséget feldolgozni, meggyászolni, a bűntudatot maga mögött hagyva tiszta lappal kezdeni. Kiscsaládjának tartozik evvel:
Számára a bizonyított információ pont annyit ér, amennyit az ügyvéd számolna fel érte, és nem kerülne ki féltett adat a kis családja köréből.
Itt tartott, amikor megpillantott egy félig kikandikáló, A/4 lapot, jobb felső sarkán megjelölve: „Kata emlékére”. Régen írta lelki barátnőjéről, barátnőjének ott messze idegenben, honvágyának nehéz időszakában ezt a történetet. Elkezdte olvasni. Megdöbbenve tapasztalta ismét bebizonyosodott nincsenek véletlenek.
A sors sokszor közvetlen, vagy közvetve ismétli önmagát. Úgy, mint itt a kéziratban és a jelenben a két újrakezdés időszakában.
Jó döntés jó időben – Kata emlékére -
„Amint kilépett zsebkendőnyi garzonjának ajtaján, nagyot szippantott az ózondús levegőbe. Tüdeje megtelt életet adó oxigénnel, mely bejárta minden sejtjét. Falatnyi erkély előtt elterülő ősparkban gyönyörködött. A fák lombkoronái között napsugárgyerekek kergetőztek, de a Nap, már lemenőben, nyugovóra készült. Megtette! Istenem! Pedig mennyire félt a változástól. Hozzászokott a tágas, világos, magas belmagasságú, kényelmes polgári otthonhoz. Valaha el sem tudta képzelni, hogy szalvétányi területen be lehet rendezkedni. Amikor még teljes létszámú volt család, szükség volt nagy lakásra, be is lakták annak rendje-módja szerint minden zugát. A gyerekek szárnypróbálgatásait, a fészekből való végleges kiröppenés követte. Nem sokkal később a férje is eltávozott. Ez gyökeresen átrendezte az életét. Az államokban élő lánya évek óta hívja, hiszen tökéletesen beszéli a nyelvet. Csak látogatóba ment, azt sem bírta, sokáig, honvágya volt. Erős a gyökere, ide köti. Hazaszeretetét az anyatejjel szívta magába, és a szülői minta formálta jellemét. A földet, mely táplálékát ma is adja, Szent Hazának tartja. Az ország másik végében él a másik gyermeke. Tízen-éve nehéz helyzetbe kerültek. Bezárták az iskolát ahol tanított. Elfogytak a gyerekek. Sokat töprengett, hogyan segíthetne rajtuk, hogy ki tudják fizetni a felvett hitelüket. Ami megtakarított pénzük volt, elvitte a betegség, és a temetés. Nagy lakásnak, nagy a rezsije, egyre nehezebben boldogult már a csekkekkel. Nem szeretett volna úgy járni, mint szomszédja, a szintén özvegy Baloghné, aki ingatlan spekulánsok áldozata lett. Szegénynek a gyermekei a halála után kamatostól vásárolhatják vissza, ha meg akarják tartani a belvárosi örökségüket. Mindent mérlegelve a lakás eladása mellett döntött. Az árából beköltözhetett a szolgáltatóház kicsi garzonjába, gyermekének törlesztését is letudta belőle, sőt, még a temetésére is félre tudott tenni. Érdekesen alakult a testvérek közötti pénzfelosztás. Távolban élő lánya és párja hazautaztak a megbeszélt időben. Kivárták, még leszámolja az apai jussukat, majd elsőszülött gyermeke a testvéréhez fordult és átadta neki a saját részét, mondván neki nagyobb szüksége van rá. A jelenetet döbbent csend fogadta. Meglibbent a függöny egy simogató lágy szellő suhant át a nappaliban. Majd mennyei akkordok csendültek fel. Pár pillanatig tartott a Szférák zenéje. Örömzene volt, Talán maga az Úr vezényelte, mert neki tetsző cselekedetben lehetett része, ebben az elkorcsosodott világban. A cselekvő szeretet állandó vendég volt náluk. Mindig sejtette, hogy a hitben, szeretetben felnővő csemetéi megállják majd a helyüket az életben, és a testvérek egymás támaszai lesznek, ha a szükség úgy hozza. Életének egyik legszebb ajándékát kapta gyermekeitől azon az este. Férje talán még ma is élne, ha nem kellett volna mellékállást vállalnia, sokszor hajnalig a rajzasztalnál görnyedve a megvilágított tervek fölött, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. De kellett, pedig soha nem éltek nagy lábon. A gyerekek taníttatása, a megélhetés és a lakás fenntartása megkívánta a pluszmunka gyümölcsét. Agyvérzés kerülgeti, mikor rádiózás közben hallja a hirdetést, milyen jól járnak azok, akik életjáradék-szerződést kötnek a lakóingatlanaikra. Vajon milyen jól járhat az a szülő, aki nem tud a gyermekére örökséget hagyni? Látszata, sem marad a szorgos munkával eltöltött életének. A társasházban, ahol lakott, az elmúlt évtizedben többen beugrottak a hírverésnek. Megtehették volna ők is, hogy kisebbet vesznek, és a megmaradt pénzt felosztják gyermekeik között, de nem azt az utat választották. A kényelmüket nem adták fel, gyermekeik jövőjét áldozták fel helyette. Két fajtaszülő létezik, az egyik a szívét-lelkét odaadja, gyermekeiért mindent megtevő, a másik, a magának való. No, de ez nem az ő dolga, nem rátartozik. – dorgálta meg magát. Engedte gondolatai fonalát elgurulni, majd tekintetét ismét a parkra vetette. Az ősz tarka levélszőnyeget terített a tájra, a fehérre mázolt padok, hiába kínálták magukat egy kis pihenőre, senki nem vette igénybe. A távolban egy fa foghíjas lombsátra alatt egyetlen ember matatott. Ahogy jobban szemügyre vette, ezüsthajú férfit pillantott meg egy festőállvány előtt. A múlt szelleme mellélépett és homlokon csókolta. Emlékpalástot terített a vállára, és visszarepítette a távoli időbe. A sors vetítőjében peregni kezdtek a kockák. Mártélyi Művésztelep a szőke Tisza-partján. Kézen fogva, suttogva sétálnak szerelmével. A folyóba hajló bánatfák között kikötött csónakok ringatóznak, olykor egymásnak csapódva. A csónakoknak nem csak a vízben való siklás volt a feladatuk, a festő tanoncok gyakorlásában is fontos szerepet kaptak. Aki egyszer eltöltött ott egy nyarat, a világ bármely táján készült alkotásban felismeri a Mártélyi ladikokat. Nagyon régen nem vett a kezébe ecsetet, pedig valamikor, szerelmese volt a vászonnak és a mámorító olaj soha el nem felejthető szagának. Olykor álmában felidézi, orrában érzi a festék illatát. Sokszor elgondolkodik rajta, a képzelete játszik vele, vagy tényleg minden színnek más az illatélménye. Nem volt rendkívüli tehetség, csak szerette, amit csinált. Kollégái, miután meglátták ecsetének nyomait, egy-egy jeles családi ünnepre, gyakran rendeltek nála képet. Dicsérték a munkáját, sőt kiállítást is szerveztek számára, még sem bízott magában. Abba is hagyta a festészetet.
Azonnal le kell mennie, megnézni, mit fest az a férfi. Türelmetlensége nem hagyott sok időt töprengésre. Vállára terítette gyapjú kendőjét, és elindult a parkba. A színes kavicsok csikorgása ritmusos muzsikát játszottak cipője talpa alatt, ezüstbe hajló ritkuló kontyába belekapott az őszi szellő, kikandikáló makrancos tincseit gyengéden megtépázta, éppen úgy, mint dúshajába fiatal fiatalon. Ahogy közeledett az ismeretlen felé, szíve egyre hevesebben dobogott. Nem értette zavarának okát. Attól nem félt, mit szól majd az idegen, ha odamegy bámészkodni. Amennyiben művész az illető, nem jön zavarba. Náluk ez természetes, sőt megtiszteltetésnek számít az érdeklődés. Minden közeledő lépésnél remegés rázta meg a testét, ismét felköhögte az emlékek porát. Levegőért kapkodott, torkában gombócot érzett, arcára rózsapírt festett a kiáramló adrenalin. Pár lépés választotta el az állványtól, amikor a félkész képet megpillantotta. Forogni kezdett vele a sétány.
Érezte, ereje elhagyja, és lába alól kifut a talaj. Szemei a vászonra tapadtak. A képen, a folyóba nyúló fűzfaágak között magányosan lengedezik egy csónak. A következő pillanatban ecsettel kezében feléje fordult a mester. Szemük összekapaszkodott, nem tudtak megszólalni, egyszerre nyíltak ölelésre a karok. Ki, kit tartott szorosabban, nem tudni csak azt, hogy újra egymásra találtak, az öreg tölgy árnyékában a szeretet lombsátor alatt. Tér és idő megszűnt, öntudatlanul léptek át egy másik dimenzióba. Nem tudni mennyi idő telhetett el, mire az ölelő karok oldódni kezdtek. Egyszerre kezdtek beszélni, szinte szó szerint, szinkronban ugyanazt kérdezték egymástól. Ugyan úgy, mint régen. A két ember története a gólyabálon kezdődött. Közel egy évig elválaszthatatlan párt alkottak. Akkor úgy érezték, szerelmük olyan erős, hogy egy életen át kitart. A fiú szüleit Ázsiába helyezték, diplomata családban így szokott ez lenni. Sokáig leveleztek, később ritkultak a beszámolók, ígéretek, majd végleg elmaradtak. A távolság felőrölte a szerelmüket. Mind ketten tovább léptek, új életet kezdtek. Szép emlékként titkon a szívükben őrizték első szerelmük lángját. Az idő ugyan kicsit elhalványította, megkoptatta a részleteket. Sorsuk robogó szerelvénye külön vágányon futott. Álmaiban gyakran ölelték egymást, ébredéskor még érezte kedvese hátának minden izmát, amint végig szántottak rajta ujjai. Fájdalmas ébredések voltak ezek egy gyönyörű emlékező álom után. Évtizedek óta nem hallottak egymásról.
Ezüstkorukra a magányosok kenyere jutott számukra. Az utolsó állomáson való várakozáshoz, egymásról mit sem tudva, ugyan azt a lakóparki gondozóházat, az "Ezüstszekeret" választották. Egyikük sem gondolt a nagy találkozásra.
Alkonyodott, a férfi pakolni kezdett. Ez idő alatt az asszony hátát az öreg fának támasztotta. Sejtjeiben érezte a tölgytől kapott életerőt, csodálatos érzés járta át egész lényét az energiacserében. Új-élet köszöntött a két emberre, az egykor beteljesületlen szerelem megvalósulásának ajándékával megörvendeztetve. Ismét elválaszthatatlanok lettek. Hét hónap múlva, garzoncserével, egymás mellé költöztek. Egy ajtó beépítésével egyesítették a két lakóteret, ahol egy falatka műterem is helyet kapott. A következő évben kapcsolatukat a házasság szentségével pecsételték meg. Sokszor elgondolkodtak ki lehetett a segítőjük, hogy egymáshoz vezette őket. Az eltávozottak valamelyike, vagy maga a Teremtő életajándékaként kapták, vagy csak egy jó döntés volt jó időben?
Amint befejezte az olvasást Kata mosolygó arca jelent meg lehunyt pillái mögött, éppen úgy, mint amikor megkapta a neki szánt novellát.
3. rész
A nagy asztal közepén a gyertyatartó és virágváza között a kalapdoboz kincsei lassan a mappába kerülnek. Régen megírta, még Kata életében. Emlékszik arra az estére, amikor telefonon beolvasta barátnőjének. Percekig hallózott, mert a vonal túlsó végén néma csend fogadta. A csendet hangos zokogás törte meg. Nem sokat tudtak beszélni a novella után.
Pár napig nem is merte kibontani a témát. Volt Katának egy titka, amiből csak apró morzsákat osztott ki egyetlen barátnőjének. Ez a novella a morzsákból született.
Az asszony miután visszatért az államokba keveset aludt. Amint pillái elnehezültek azonnal elindult sorsának mozijában a múlt vetítése. Próbálta tompítani a képet, de bumerángként hatott egyre élénkebbek lettek.
Peregtek a kockák.
Elkerülhetetlen volt találkozása az első szerelmével. Keresztapja volt az arának, mivel édesapját elvitte a rettegett kór, ő vezette fel a menyasszonyt az oltárhoz. Hiába gondolkodott, nem talált kifogást a távolmaradására, hiszen az örömanya gyermekkori barátnője. Nem éltek egymás életében, a távolság miatt, de minden jeles eseményt együtt ünnepeltek, vagy együtt „temettek” megosztották örömüket, bánatukat egyaránt. Hetekkel előtte próbált felkészülni, hogy érzései rejtve maradjanak a vendégsereg előtt. Elérkezett a nagy nap. A templomban háttal állt a régi kedves, tartása most is kifogástalan, nem roppantotta meg gerincét az idő. Az esti mulatságra mindenki népes családjával érkezett. Névjegy-kártya szerinti ülésrendben foglaltak helyet. Alig pár méterre, kissé srégen ült vele az egykori ifjú, ezüstkora ellenére ma is szépnek látta, a legszebbnek. Szeme, arcéle orra semmit nem változott, talán a szemöldöke tűnt sűrűbbnek és a haja ritkult meg, de neki így volt tökéletes. Valami furcsa késztetést érzett arra, hogy mozdulataival leplezze, mennyire vágyik egy érintésre, s elrejtse kibuggyanni készülő könnycseppjeit. Jókedv és vidámság álarca mögé bújva szerencsétlenkedett, miközben hallotta lelke törött cserepeinek zaját. Hányszor gondolt a nagy találkozásra, álmodott régi utcát, ahol hiba bóklászott, a régi házat már nem találta meg…
A zenekar repertoárja igényes összeállítással vívta ki a vendégsokaság dicséretét. Várt egy nótára, remélve talán most meghallja, és megjegyzi örökre. Nem volt a műsorban, úgy látszik az egyszeri és megismételhetetlen volt ott a vonaton, ahol neki énekelte… „Minden imámba belé szövőm a nevedet…” Ennyi maradt meg az emlékezetében. Évtizedek óta keresi a zene szövegét, de nem lel rá sehol. Talán igaz sem volt, csak a képzelete szülte ezt egy mondatot? Tette fel a kérdést oly sokszor magának.
Máshogy képzelte el a nagy találkozást. Lába elé terítené az éj csillagjaiból szőtt gyönyörű lápisz kék bársonyát, megterített asztalon, kedvenc ételével várva kedvesét. Megmutatta volna arany karkötőjét, melyben az a cizellált gyűrű is benne van, amit tőle kapott egykor és bele van vésve a dátum. Alig talált ékszerészt, aki valóban a "hozott" anyag feldolgozását vállalta, és készített belőle háromszínű arany karkötőt. Dupla "zárral" kérte, a benne lévő kincsét féltve.
Befelé hulló könnyek és zárt ajak néhány szemkontaktus jutott csak nekik, pár mély sóhajtás.
Visszanézve többször a lakodalmi videót, nem ismert magára, erőltetett mosoly, már-már hebrencsnek tűnő félresikerült mozdulatok, fura testbeszéd. Nem! Ez nem Ő! Ez egy rosszul sikerült védekező szerep az érzelmei leplezésére. Azonban a videón döbbenten fedezett fel egy kockát, a gondosan elkészített ajándékát, organza zacskóba rejtve, egy pillanatra a kezében tartva, nem érdekelte ki mit lát meg benne, vagy belőle. Igen a kezében tartja annak ellenére, hogy átadni nem volt alkalma.
Vannak szerelmek, amiket csak a lélekharang képes elválasztani, főleg, ha egyszer kimondták egymásnak a "holtomiglan-holtodiglan"-t.
4.rész
Mióta megérkezett a lelkében dúló vihar kezd elcsendesedni. Még magasra szöknek a sorstengerből feltörő titkokkal tarajozott hullámok, de az életvitorlái tartják magukat, bármilyen félelmetesnek tűnnek, végül a tengerbe erejüket veszítve visszatérnek. A vihar utáni csendben lassan tisztul a kép, egyre messzebbre lát. Az égen tovaúszó fenyegető fekete felhők mögött néhol már kivillan a remény kékje. Hitével felvértezve indul az önmagával meghirdetett csatába. Meg kell nyernie. Életében bekövetkező változások új én-séma felépítésére késztetik. Talán, még ma szembe kell néznie a tükörrel és lebontani mindent, ami torzítja a képet. Meg kell értenie nem, hagyhatja figyelmen kívül a megmásíthatatlan valóságot. Számára nincs bocsánat, minden nap éreztetik vele más-más formában. A múlt helyrehozhatatlan árnyékában nincs értelme napfényre várni. Sem úgy élni, hogy miden reggel az eget kémlelni vajon mekkora vihar várható. Be kell zárni minden ajtót, ablakot, ha nem akarja még egyszer átélni az eget kettéhasító mennydörgést, életfájába becsapódó villám mindent megsemmisítő erejét.
Álmaiban így is sokszor visszajár múlt, hiába keres a távolban egy házat, a téren és a folyóparton egy padot, hol szeretne megpihenni, mindig másfelé visz az útja. Annál a bizonyos kavicsbányánál köt ki. Azon a sorsfordító helyen, ahol először megtagadták a kanyargós útnál, a kormánnyal manőverezve eljött az átkozott pillanat, amikor szembesítették vele, mást szeretnek.
Egyetlen álombéli bóklászásában sem tudta felköhögni annak az átkozott útnak porát, sem az akkor rátörő halálfélelmét feledni.
Álmaiból csuromvizesen ébredt, nem értette miért csak az ő emlékeiben él ennyire élesen annak az átkozott napnak a képe. Tudja, hogy ne tudná, hogy minden, ami ezek után történt annak a napnak a következménye volt, akkor is, ha egyesek által mantrázott féligazságot fogadták el hitelesnek.
Élete kispatakjának partján lévő bánatfák lehajló ágait a patak vizével évtizedekig simogatta.
A felkavart vizet nehéz lecsendesíteni, a mederalján évtizedek óta szunnyadó kis élőlények, kavicsok ismét útra kelnek a hömpölygő patakban a nagy folyó felé, a lélekcserepek zajának kíséretében.
Talán az igazság habarcsával sikerülne a cserepeket összeragasztani, belőlük védőbástyát építeni, ami mögött felhúzhatná azt a sátrat, ami ellenáll minden viharnak.
Idáig jutott gondolatfonalának gombolyításával, amikor a kalapdoboz tetejét felnyitotta. Kávéját maga mellé tette és folytatta a napokban abbamaradt kagylógyöngybe zárt igazság kéziratának rendezését.
Elsőnek egy megsárgult kézzel írt, füzetből kitépett lap került a kezébe. Fiatal kéz írhatta valamikor, egy kis túlzással, gyöngybetűknek is tűnhetnének, ha nem lógna ki belőle a „ j”. és „z”. alsó szárba szökkenő jellegzetes, furcsa hurkolása.
Jobb sarokban a megjegyzéssel: „Kata emlékére”
Narkózisban
Fiatalasszony áll a fehér falak között,
Ideges verejték csorog le sápadt arcán.
A fájdalom könnye záporként hull
Sárga fehér-tüllös hálóingére
Méhében elhalt magzatával
Vár a fehér falak között.
Nyílik, az ajtó nevén szólítják
Megszédül, zokog, lassan elindul
Az éterszagú falak között.
Nem gyermekem! Nem szabad!
A semmibe veszned ily korán!
Könny csordul le a fiatalasszony arcán.
Ekkor az orvos felkiált, - narkózisban van
A műtétnek 20 perc múlva vége már.
*
Kisangyal száll fel a mennybe
Fényruhácskába öltözve, vissza Teremtőjéhez
Szárnyairól anyja tengerkék szemének
Igazgyönggyé vált könnyei hullnak
Hátrahagyott földi útjának porába.
***
Ha eljönnél egyszer
Ha eljönnél egyszer szerény kis szobámba
Nem gyújtanák, villanyt az túl fényes lenne
Hangulatlámpánál lesném halk szavad
Nézném a vágytól csillogó szemed
Azután a csendben megcsókolnálak.
*
4. rész
Hűvös reggelre ébredt, a szürke égbolt esőt jósolt. Első tekintete a kalapdobozra tévedt, így van ez minden reggel. A doboztetőtető alatt elrejtve van az élete, múltja, jelene, amiből koszorút fon a ma még ismeretlen jövőnek. Hosszú vándorútja alatt sorssaruja megkopott, talpa elvékonyodott. Sérülékenyebb lett a benne a lába, olykor egy-egy lélekcserépre mély sebet vág a húsába, kiserkent vére nyomot hagy utána. Gondolatai kertjében bújócskát játszik jövő a múlttal és a jelenben, ahol a remény bimbói már kidugták fejüket a napsugár gyerekek simogatására vágyva. A szirmok még bimbóba zárják színeik kavalkádját, hogy teljes pompájukban megcsodálhassák virágzáskor.
Milyen más a világ a zöldpázsiton elterülő falatnyi lakban, ahol a lélek is otthonra talált, mint a tengerentúli hodályban, hol idegenként ténfergett évtizedeken át. Terített asztalnál üres lélektornak tűntek az ünnepek. Pont itt tartott, amikor arany fény csíkot festett a falon, a szürke felhő mögül előbukkanó nap, sejtetve, ez a nap más lesz, mint a többi, ébresztő a jelenben, a jövőnek. A kettőségben megérkezett egy fényruhába öltözött angyal, szárnyaival megölelte, betakarta, simogatta, A csoda addig tartott, ameddig a Szférák gyönyörű zenéjének varázskoncertje. Amint véget ért a reggeli csoda, felkelt és vidáman indította útjára a hétköznapot.
Napi teendői között izgalommal várta, hogy leülhessen és folytathassa Kata ráhagyott szüreti történetét, a halálos játszmát.
5. rész
–Halálos játszma-
Az asszony egész úton a múlt fonalát gombolyította. Észre sem vette, amikor a gép a kifutón landolt. Amint feleszmélt szedelőzködni kezdett. A terminál teraszán várta a férje, és megszokott élete. A hálás volt neki, hogy elküldte igazi, otthonába, mert ennek köszönhette a szüreti találkozást, és a csodát, amit átélhetett. Ő nógatta, menjen haza, ameddig az egészsége engedi.
Otthonába érve a megszokott monoton csend, s béke fogadta, még is háborgott a lelke. Hiába csitította, tartotta volna érzelmeit kordában, a gyomra körül szorongást érzett. Nem tudott szabadulni a képtől, a szüreti asztalvégtől, ahol elvarrták a szálakat. Elvarrták? Szívében tőrt döfött a félelem, nem akarta elengedni az érzést, ami újra rátalált. A szüretre mindketten sikeres, tartalmas élethelyzetből érkeztek a mulatságba, a találkozásról mit sem sejtve.
Jól van ez így, tudják, sőt csak is így van jól. Mondogatta magában. Mindketten biztos egzisztenciával, megbízható háttérrel rendelkeztek. Egymás életének fogaskerekeiben nem lehetnek homokszemek. Tudnak egymásról, követhetik egymás útját. Ezt a csodát Isten kegyelmének ajándékaként élhetik meg, melyet kárpótlásként kapták a sorstól.
6. rész
Az asszony minden reggel ébredése után bekapcsolta a számítógépet. Megnézte van e mozgás a „kedves háza táján”. Semmitmondó ikonok, pár szavas hozzászólások követték egymást. Elkezdődött egy halálos játszma közöttük.
Az egyik poszt alá egyik nap apró piros kis szív került, megértette, a lelkük egy darabja összeforrott örökre, ebből erőt meríthetnek az utolsó leheletükig, ez mindennél többet jelentett számára.
A kis jel azonban óvatosságra intette, képpel, szöveggel még jobban vigyázott, nehogy gyanúba-, bajba keverje, "kedvesét", akaratán kívül. Vigyázott rá, óvta, féltette.
Szüret óta minden nap a kis szívecskét kereste, ám egyik reggel eltűnt, helyette másik ikont látott a poszt alatt, a szíve szakad meg fájdalmában. Megértette a néma üzenetet, valóban be kell, zárni a múlt ajtaját, nem léphetik át a küszöböt, ami mögött a jövő található, a jelenben kell maradni mindörökre.
Elővette a titkon őrzött félévszázadot túlélt megsárgult levél-fecnit, és elolvasni kezdte újra „… a szenvedésben kikristályosodott szeretet a legszebb és legtisztább, fogadd ezt tőlem, hisz megérdemled…”
Könnyeivel küszködve nézte a kusza betűket, majd így szólt, csak úgy magának: - kérem vissza a szívecskémet!
Ez a játszma valóban a haláláig tartott.
Egy év múlva a hamvai megérkeztek a tengerentúlról, kívánságának megfelelően szülővárosának temetőjében helyezték örök nyugalomba, egykori boldogságuk helyszínén, hol most örök álmát alussza.
Soha nem tudjuk meg, vajon, visszakapta a „szívecskéjét”, amire annyira vágyott.
7. rész
Búcsút int az este, hitből varrott takaróját magára húzva, imapárnára hajtja fejét a megfáradt test a sejtelmes éjben. Az Álomország városában egy elhagyatott háznak kicsinyke szobájában él egy asszony, kinek tépett múltjából a sorsrokkáján szorgos manók új szálakat fonnak, amiből tarka virágokat csennek titokban a jövő szőttesébe a kéknefelejcs csokorhoz. Nesztelen csendben lábujjhegyen járják körtáncukat az óra mutatói. A csillagfüggöny még fényesen ragyog, Holdanyó szekere is lassan, méltóságteljesen suhan az égi sugárúton.
Egy ágyban pihen a jó és a rossz a bánat pamlaga most üresen hever a sarokban.
Csak a Béke angyala van ébren, őrzi álmát a térnek és időnek a pihenő testek fölött.
Az álomvilág színes udvarában a sorsasztalánál tort ül a múlt, jelen és jövő.
Heves vitájukat félbeszakítja a Szférák zenéje, a lélek hárfájának lágyan simogató dallamára megbékélve egymással táncra perdülnek. A kirándulásnak a csillagfüggöny felgördülése vet véget, látni a messzeségben Holdanyó vágydarabokkal megpakolt távolodó szekerét és fehér kendőt lobogtató kezét. Pirkadó hajnal köszönt be a tágra nyíló ablakszemeken, meg libbentvé tört fehér leheletnyi finom firhangot. A nap sugarai ecsetjével falra festi a csíkokat. A házkörüli parkban reggeli koncertjükre hangolnak a madarak.
A hajnalt felváltja a reggel, a fűszálakra apró csókot lehel a harmat.
Ébred a természet vele az ember.
Álmából ébred az asszony, nehéz pillái oly könnyűnek tűnnek. Szereti a reggelt. Első pillantása a kalapdobozra téved. Fedelét sem tette vissza az este mellette hever az asztalon a megsárgult papír, Kata utolsó levele, amiben barátnője gyöngybetűivel írta le, miért szállt perbe Istennel. Izgatottan várta, hogy újra olvassa áldott emlékű barátnője kagylógyöngybe zárt igazságát. Reggeli kávéját kezében a kézirattal kortyolgatta.
Perben Istennel A kalapdoboz titka …
Az aranykalitka kényelmét, biztonságát addig élvezheti az ember, ameddig a múltat temetni tudja. Ez esetemben addig tartott, ameddig át nem keltem az Óceánon. Hiába volt palotám, s a gondolataimban megjelenő kívánságaim is teljesítve lettek, egyre többre vágytam, a lélek szabadságára. Amint megnyílt kalitkám ajtaja szárnyra kaptam, s mindennap messzebbre merészkedtem, míg nem ahhoz a parthoz értem, ahol egykor kikötöttem. Szemeim előtt felsejtett egy kép a messzeségben, amit sűrű homály fedett. Talán egy sziget lehet ott - tétováztam. Hajtott a kíváncsiság. Indultam volna, de törött szárnyakkal ekkora távolságot megtenni nem lehet. Léket kapott hajóm rég elsüllyedt, a tenger alján pihen, arra nem számíthattam. Itt kezdődtek a bonyodalmak, egyre jobban vágytam a szigetre, felfedezni annak minden zeg-zugát. Álmomban jöttek a képek. A szigeten egy ismerőst láttam, az egyetlent, egy kis lélek társaságában.
A férfi távcsővel kezében pásztázta a partot. Talán ő is engem keresett, - tettem fel a reményteli kérdést, ezerszer. A reggeli ébredés, a napi szolgálat, ami rám várt elmosta az álomképet. Vártam az estét, az éjszakát, hátha jön értem egy álomhajó, ami a titokzatos szigetre repít egyszer. Sokáig, nagyon sokáig hiába sóvárogtam, azonban, ahányszor imádkozni kezdtem a kis lélek mindig meglátogatott. Letörölte könnyeimet, megsimogatta a homlokomat, megcsókolta az arcom, majd a lelkem, és visszatért a szigetre. Ekkor fordultam könnyes fohásszal az Úrhoz, kérve, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer találkozhassak velük.
Az Úr még soha nem hagyott cserben, meghallgatta kérésemet. Elvitt a sziget közelébe, egészen a partig, oda, ahol a férfi várt rám a kis lélekkel egy a sziklatömb tetején, nem messze tőlem.
Integettek, de meg nem érinthettem őket, hangjukat sem hallhattam. A szívem szakadt meg a lelkem cserepei a tengerbe hullottak.
Évtizedeken át ezért perlekedek Istennel, nem tudom mi ez, ajándék, kegyelem vagy büntetés, átok? Aztán elcsendesedek, mert igazságtalan vagyok vele, a kérésem maradéktalanul teljesítette: „csak még egyszer láthassam őket” ezt kértem, nem azt, hogy beszéljenek, szóljanak hozzám, érintsenek meg, öleljenek át.
Kalitkámat még el nem hagyhatom, törött szárnyaimmal messze nem juthatok, csak a partról szemlélhetem olykor őket, amikor álomhajómmal eljutok a közelükbe a nem is oly távoli szigetre, ahol láthatom őket, a sziget fái, zöld lombjai fölé emelkedő szikla tetején integetni.
Minden reggel eldöntöm, holnap nem megyek, amint rám köszönt éj és álomport szórnak, a szememre útnak indulok újra a sziget közelébe a partra.
Befejező rész
Éppen arra készült, hogy rendbe szedje a papírlapokat, amikor tekintete az asztal alatt egy elszabadult lapra tévedt. Lehajolt érte majd olvasni kezdte, Kata szép betűit.
Úttörőként az első szerelem lázában égtem, amikor jelentkezni lehetett egy sóderbánya melletti mezőgazdasági területen lévő paradicsomosban diákmunkára. Öcsi odajött hozzám megkérdezte, eljössz? Nem sokkal ezelőtt fogta meg először a kezemet. Leírhatatlan melegséget éreztem a szívem körül, biztonságban éreztem magam mellette. Örömmel jelentkeztem munkára. Napokkal előtte készültem, egész nap együtt leszünk, mennyi mindenről beszélgetünk majd, jövőt tervezhetünk, örvendeztem. Aztán eljött a nagy nap. A nagy munkagépnek is beillő autóban egymás mellett ültünk és beszélgettünk. Telt, múlt az idő, együtt szedtük a paradicsomot, amikor látta, hogy én igencsak lemaradtam, a sajátjából pakolta meg a ládámat. Repdestem a boldogságtól. Már délutánba fordult az idő, amikor valami furcsa komorságot fedeztem fel a szemében, eltűnt a csillogás, amit fénytelen tekintet váltott fel.
Megijedtem, mélyen a szemembe nézett és azt mondta. "Ne haragudj, de már nem szeretlek, az Évát szeretem. Ő olyan szépen rajzol, elővett a zsebéből egy füzetlapot, rajta gyönyörű színes virágok, lepkék, tarka virágos mezőn, mintha élnének.
Lelkem ott, abban a pillanatban szilánkos cserepekre hullott, ma is hallom a roppanó hangot... akkor életemben először éreztem bosszúvágyat. Egész életem meghatározó momentuma lett ez a jelenet. Sok minden követte ezt a délutánt. Évtizedek múlva is nehéz erre emlékezni, sorspoggyászként cipeltem magammal.
Nem régen tudtam letenni, elengedni. Ma már tudom, ennek a régi történetnek köszönhetem, hogy megtaláltam a lelkem mélyén szunnyadó érzést, a más minőségű hálaszeretetet, amely elkísér a végállomásig.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
