Kép: helyi galériából feltöltve

Mi volt ma az én sorsfeladatom? Nekem miért kellett imaestre menni? Hiszen nem járok templomba.

Hetek óta kínoz a felismerés, a fájó igazság - egy érzés, amihez valami gonosz erő köt.

Ma ismét tanultam. Megtanultam elengedni a fájdalmat okozó kötődéseket.

Hogy hogyan?

Átvillant az agyamon egy gondolat. Mi a fontos, mibe kapaszkodom? Értékek? Anyagiak? Állandó kiszámíthatóság?

Ma talán a sorsom oldódott meg. Pont, ahogy az előrejelzések mutatták – októberben sorsfordító esemény várható.

Várható?! Hát eddig vártam, csak vártam, majd beleőrültem! Hogy most már aztán muszáj valaminek történni! Kezdtem cinikussá válni.

Ragaszkodtam egy szép, értékes tárgyhoz. Pedig tudtam, hogy átkozott és szánt szándékkal árt nekem. És ugyanígy ragaszkodom egy kapcsolathoz, amiről világosan tudom, hogy  ugyanolyan átkozott, mint a tárgy, amelytől képtelen vagyok megválni. 

Ültem a Rózsaeső imaesten és a sírás fojtogatott. Fájt a valóság, ami a közelmúltben hirtelen  teljesen felfedte magát, kegyetlenül, kihasználva védtelenségem,  naivitásomat, emberi mivoltomból fakadó jóhiszeműségem, sebezhetőségem.

 Szenvedtem, úgy éreztem, nem érdemlem ezt. Néztem Kis Szent Teréz szemébe a vetítővásznon, mélyen és szinte sírva mondtam magamban: kérlek engedd, hogy elengedjem ezt az egészet. Érzelmekért és érzelemmentességért könyörögtem egyszerre. Egy embertelen ember érzéseiért és a saját érzéketlenségemért.

És az Égiek milyen találékonyak! Egyszer csak minden könnyebb lett. Letettem a templom padjára egy számomra fontos, ritka kincset és otthagytam. Nem engedem, hogy rabságban tartson! És ekkor éreztem, hogy elszakad a kínokat okozó szál is és már-már mosoly tűnik elő arcomon.

Annyi éve kötöttem magam gúzsba, még nem is okolhattam érte senkit – csakis magamat. Egyszerűen nem tudtam magamon segíteni.

Lám, el kellett menni a templomba  és egyszerűen csak elrebegni, mit szeretnék. És lett rögtön segítség! Ott volt az Isten!