Őszi eső áztatta a tarka levélszőnyeget, komor szürke felhő ruhát öltött az ég magára, amikor kilépett az utcára.  A hűvös szél pirosra festette sápadt arcát. Fázott. Lassan bandukolt a temetőhöz vezető úton.

Mire a sírhoz ért a cipője átázott. Göcsörtös keze szorosan markolta a fenyőággal körberakott szárított sóvirág csokrot. Nyirkos kabátja zsebében kotorászott, elgémberedett ujjai nehezen engedelmeskedtek. Szája elé emelte mindkét kezét és leheletével melegítette. Lassan megmozdultak a merev ujjak, magukba zárták a gyufásdobozt. Meggyújtotta a mécsest és elhelyezte a csokrot síron.
Ideje lenne megtisztíttatni a keretet a moha körben benőtte, párnap múlva hallottak napja. Megszólják a rokonok, ismerősök, ha meglátják. Hogy megy az idő, két éve, hogy Irma előre ment, - sóhajtott mélyen, keservesen.
 Hunyorogva nézte a fekete márvány táblát, már nem csak a szeme, a szemüvege is egyre homályosabb lett. Felül van vésve a saját neve. Akkoriban úgy gondolták, az élet rendje szerint, ez lesz a távozási sorrend. Az asszony betegsége felborította sorsuk forgatókönyvét. Nem tartott sokáig a kemény megpróbáltatásokkal kikövezett út, de a reménytelenség és tehetségtelenség kitörölhetetlen nyomot hagyott benne.  Mindenüket feláldoztak, egy parányi reményért.
Többször kérte a drága, hogy hamvasszák, mert drága a temetés.
Hogyan tette volna meg a jóban, rosszban hű társával, mikor oly sokszor halotta tőle, a betegsége előtti temető látogatások során:

- Nézd csak apjuk, az is arra való, hogy mielőbb elfelejtsék a családtagokat, ha már kiszakadnak a kötelékből. Látod, mennyi „újra” megüresedett kaszni van a falban, kevesen váltják meg tíz év után.

Amikor a saját betegségét diagnosztizálták, nem sok jóval biztatták őket. Szegény asszony akkor még nem tudhatta, hogy megfordul a sorrend.
Abban az időben döntöttek, elkészíttetik, a nyughelyüket. A családi örökségük egyetlen féltve őrzött  kincsét, az aranyláncos zsebórát feláldozták. Nem volt már arra szükség. Nem váratott magára az örök nyoszolya.
Ma sem érti, mit keres itt, miért a felesége ment el. - temetkezett bele bánatába.
Valaki azt mesélte egyszer, –titkos tanokat emlegetve-, ha két ember egy lélekként éli az életét, sorsot tudnak cserélni. Irma nagyon jó asszony volt, akár erre is képes, ha ez igaz.

Áldotta az eszét, lassan fűteni sem igen futja, nem, hogy síremlékre. Szegénységének és magányának egy jó hozadéka maradt. Egyre jobbakat eszik, eszébe jutott milyen jól oldotta meg a főzést szeretett asszonya. Ha krumpli püré volt az köret, másnap lebbencsleves készült a krumpli levével. Nem öntött ki semmit, mindent felhasznált.
Az asztalán gyakori a püré és a levéből készült leves. Meleg és tápláló. A fogaira úgy sincs pénze, jól jön a pépes étel…
Nagyon hiányzik a párja, menne már utána, de nem sürgetheti az időt. Nem emlékszik, hogy veszekedtek, csak arra, hogy néha vitatkoztak, de azt is tudja, hogy az idő megszépíti az emlékeket.

Az utolsó vizsgálaton állapot rosszabbodást mutattak a leletek. Több gyógyszert írtak fel, de olyan drága, hogy felezni szokta. Nem mondja ezt el senkinek, csak Irmácskának, neki is azért, hogy készüljön a fogadásra, mert nem sokára  találkoznak.

Ezekkel a gondolatokkal köszönt el kedvesétől. Nem törődött már az átázott cipővel, és fájó lábával, elindult haza a hideg lakásba, megenni a lebbencslevesét.

A boldog viszontlátás reménye mécsest gyújtott a szívébe, és a szeretet lángja  felmelegítette.