Ha fagyos téli estéken megcsillan a hó a dermedt fákon, s szikrázó jégcsapok őrzik a tél könnycseppjét a házak ereszén, s csillag milliárdok kövezik ki ragyogva a végtelenség kapuját, tudd: neked tündökölnek a csillagok, téged gyönyörködtetnek makulátlan szépségükkel a szunnyadó fák, a csüngő jégcsapok!
Ha napsugár küldi a földre aranyló, éltető fényét, s vidáman játszanak vele a pajkos árnyékok, s erőt merítenek a gyenge virágok a növekedéshez, tudd: neked ragyog a napsugár, téged vidítanak a fák titokzatos árnyék-játékukkal, neked nyílnak a virágok az út szélén.
Minden neked szól, minden érted van!

Ha egy öreg koldus nyújtja feléd reszkető kezét, alamizsnáért, egy szívből jövő mosolyért, egy emberi szóért - neked szól.
Ha jövőjét vesztett fiatal kallódik, s anyja szemében az aggódás könnycseppje csillan: neked szól! Mert a te apád, a te anyád, a te gyermeked életét tartja kérges kezében a múlandó idő, melyben ott vergődik levegőért kapkodva minden anya gyermeke, akár elszálltak az évek felette, akár bimbózik még csak, mint a kora tavaszi fák.
Ha látsz egy bús harmatcseppet a zsenge fűszálon, ahogy ráhinti első sugarát a felkelő nap, ezernyi örömöt és fájdalmat csillant meg vékony kis szára – neked szól! Mint minden, ami körülötted él, mozog, történik. Lelked kis darabján pereg minden élet és gondolat a téged körülölelő világban, s te is egy kis darabja vagy a téged körülölelő világnak. Egy értéke, egy kincse.
Ha csendes estéken meghallod az anyaföld sóhaját, és néma kiáltását az őt belepő gazok alól – tudod, hogy neked szól. Mert te hozzá tartozol, s a gazok, gyomok közt is meglátod szépséges testét, meghallod fájdalmas szívdobbanását, s tudod: érted dobban, neked ragyog – neked szól!