A történetet édesapámtól hallottam. Igaz.

A felkelő nap Mihályt már a jószágoknál találta. 6 gyönyörű lova volt. 3 csődör, és 3 kanca. Disznók, tyúkok, libák, kacsák és egy istállóra való marhája, ahogy az egy módos gazdához illett. Mind közül a legkedvesebb a két szürke ló volt. Naponta lecsutakolta őket, szőrük fénylett, jól tápláltak, voltak, a szakszerű gondoskodás messziről látszott rajtuk.
Hétvégeken Mihály befogta őket a hintójába, bajuszát hegyesre pödörve büszkén ment a városba, bevásárló körútra. Így ment ez hétről, hétre.
Rengeteget dolgozott, szabad idejében, pedig a lovaival foglalatoskodott, kiemelt figyelmet szentelve a Szürkéknek. Jóleső érzéssel paskolgatta hátukat, minden mozdulata felért egy simogatással.

A faluban kezdték rebesgetni, hogy változnak az idők, nem jó az, ha ennyi állatot tart.
„Mit képzelnek? Már a dédnagyapámnak is lovai voltak, mégsem volt útjában senkinek!” – dohogott magában.
-    Be kell adni a közösbe! – figyelmeztette a falu elöljárója.
-    Most alakítottuk meg a tsz-t, senki nem vonhatja ki magát alóla! Magának is be kell lépnie, az állatokat meg önszántából fel kell ajánlania. Rákosi elvtárs így rendelte! Tudja, én jóindulatúan figyelmeztetem csak!
„Közösbe? Az én állataimat? Na, abból, nem esznek! Tán még a Szürkéket is elvennék, ha hagynám! Micsoda világ!”

A falu élete megváltozott. Az emberek behúzódtak otthonukba, néha-néha a függönyök mozgásából lehetett érezni, hogy óvatos figyelemmel kísérik az eseményeket.
Mihály sosem foglalkozott a politikával, de a változásoknak tudta be, hogy barátai elmaradtak mellőle, a megszokott falusi életet felváltotta egy addig soha nem ismert bizalmatlan, félelemmel teli időszak.

Hajnali 2 körül hangos dörömbölésre ébredt.
„A Szürkék! Hova rejtsem őket hamarjában?” – futott át a fején, de az AVH emberei már bent is voltak a házban.
-    Na gyerünk zsíros paraszt! Mozogj, nem várunk sokat!
Mihály nem kérdezett semmit. „Úgy látszik, nem a Szürkék kellenek nekik! Akkor nagy baj nem lehet!” – nyugtatta magát.

Hogy mekkora volt a baj, azt hamarosan megtudta a recski munkatáborban. Óriási bűne az volt, hogy módos, magyar gazda volt.

Két év múlva került elő, soha nem beszélt a történtekről. Csak annyit, hogy nagyon sok ember halt meg, és az életben maradottak közül is sokan maradandó károsodással, megnyomorítva tértek haza. Akiket hiába vártak, szeretteik semmit nem tudhattak meg róluk. Azok az átkozott kommunisták! Az elvtársak! Mivé lett a magyar?

Minden öröme az állataiban volt. Már nem pödörte hegyesre a bajuszát, nem fogott be a hintóba. De a hajnal, nap, mint nap újra a lovaknál találta. Emberekben már nem bízott. Élete, léte beszűkült. Gondolataiban csak a két Szürke foglalt el igazán fontos helyet.
-    Mit csinálnak ezek ebben az országban? A sok birka meg tapsol, éljenez! – súgta gyakran szeretett lovainak.

Hajnali 2 körül ismét dörömböltek.
-    Hogy az a…! Mit akarnak?!

Bekövetkezett, amitől tartott.
-    Na kulák! Mi a javadat akarjuk!
-    Ebben biztos vagyok!
-    Ne pofázz! Figyelmeztettelek, hogy add be a közösbe az állataidat! Nem adtad, most az engedélyed nélkül visszük el!
Mihály szeme szikrázott.
-    Azt már nem!
-    Mondtam, hogy ne pofázz! – úgy lökte fel az AVH-s, hogy beverte fejét, és elvesztett eszméletét.
Pillanatok múlva már csak az állatok csörtetését hallotta, röfögést, nyerítést, gágogást. Mintha egy ezred kergette volna őket! Odavánszorgott az ajtóhoz. Már csak a Szürkék voltak az udvarban.
-    A fene a makrancos formátokat! Kifelé! – ordítozott az AVH-s.
Mihály azt gondolta, most mindjárt megáll a szíve. A Szürkék! Az ő Szürkéi!
-    Meneküljetek! – kiáltotta nekik, de már látta, hogy többen befogják, és elvezetik őket.
Még órák múlva is csak a kétségbeesett nyerítést hallotta. Érezte, hogy vége mindennek. Elvesztett mindenét. A Szürkéket is.

Hetekig nem mozdult ki a házból. Lefogyott, szótlan lett. Ruszki katonák járőröztek időnként. És elvtársak. Hol voltak eddig ezek az emberek? Köztük éltek? Köztük lapultak? Mintha a földből nőttek volna ki! De nem magyar földből, az is biztos!

Mihály minden hajnalban felébredt. Akkor is, ha nem dörömböltek. Felöltözött, csendben kiosont a házból, és elindult a tsz-be. Talán csak nem őrzik a lovait! Először sokáig bóklászott mire megtalálta a Szürkéket. Aztán már tudta a járást.
Minden éjszaka az övé volt. Átölelte a lovak nyakát, és abrakkal etette. Ő etette, az ő lovait!
-    Mit keresel itt kulák?!! – hallotta ismét, az ismerős, durva hangot.
-    Takarodj innen zsíros paraszt!
Mihály még felismerte az AVH-s ban azt, aki a szomszédék 13 éves kislányát megerőszakolta.
Sűrű ütlegek között kizavarta a pajtából, egészen hazáig ordítozott mögötte.

Ismét hetekig, talán hónapokig nem lehetett látni. Mikor ismét látni engedte magát, a faluban azt beszélték, hogy már csak hálni jár belé a lélek. De már az sem sokáig járt. Mert Mihály megpillantotta imádott Szürkéit teljesen lefogyva, gondozatlanul, igavonóként. Alig vánszorogtak szegények.
Földbe gyökerezett lábbal, a tehetetlenségtől ökölbe szorult kézzel nézte őket. „A Szürkék! Az én Szürkéim!” – motyogta magában.

Pár nap múlva holtan találták meg a régi pajtában ott, ahol egykor a lovai álltak.