Álom-novellák

1.

Különös álmom volt az éjjel.

A szüleim háza előtt beszélgettem édesanyámmal. Éppen búcsúzkodtam, amikor hirtelen feltűnt felettünk egy helikopter.

Rossz érzés fogott el, tudtam, hogy menekülnöm kell.

Hirtelen a helikopterből hullani kezdtek az apró – kb. 5 cm nagyságú – helikopterek, amik szétszéledtek az utcában.

Azonnal tudtam, mit jelent ez.

Megfogtam anyám kezét, s futni kezdtem, magam után húzva.

Láttam a félelmet az arcán. Apám nem volt sehol.

- Meg kell őt keresnünk – volt az első gondolatom: - Nem eshetnek áldozatul a sötét összeesküvésnek.

Anyám a rohanástól fáradni látszott.

- Tarts ki! Biztonságos helyre viszlek! Mindenkit meg fognak ölni – suttogtam, bár még magam sem tudtam, hol leszünk biztonságban ezektől az apró gyilkoló gépektől, melyekből származó egyetlen lövedék halálos idegméreg.

Akit eltalál, az zombivá változik.

Valahonnan az emberek is érezték a veszélyt, hiszen mind az utcára rohantak, s fejvesztetten menekültek.

Különleges adottságaim révén éreztem a félelmüket, s bíztam benne, hogy sikerül megmenekülniük.

Amikor már az utcánk tartottunk, minket is üldözőbe vett egy közülük.

Félhangosan az éghez fohászkodtam:

- Atyám! Uram! Mit tehetnénk? Nem kaphatnak el!

Közben pedig menekültünk tovább, nem törődve a fáradtsággal, s a fájdalommal, ami a végtagjainkba hasított.

Hiszen az életünk, a szabadságunk volt a tét.

Pár utcával később aztán megkaptam a választ.

Az Úr meghallgatta a fohászomat, s ahogy már máskor is a gondolataimon keresztül üzent:

„A megoldások benned vannak! Nincs értelme menekülnötök!

Érzik a félelmeiteket, ezért követnek benneteket!

Csak egy módon győzhettek, ha legyőzitek a félelmeiteket!

Ne feledd a szeretet a legfontosabb!

Tudni fogod, mit kell tenned!”

Meglepett, amiket mondott, de éreztem, hogy ez az igazság.

Hirtelen lelassítottam, majd megálltam, s édesanyám szintén így tett.

Bár nagyon elcsodálkozott azon, hogy már nem menekülünk tovább, s kérdéseket tett fel Nekem:

- Mi történt? Miért álltunk meg? Mindjárt utolérnek minket, s akkor végünk.

- Nem fognak bántani minket – közöltem magabiztosan, majd így folytattam: - Ölelj át! Úgy ahogy szoktuk, mikor búcsúzkodunk.

Furcsán nézett rám, de megtette, s Én is átöleltem, majd hagytam, hogy számoljon.

Ezalatt Én félhangosan mondogatni kezdtem:

„A szeretet végtelen, szeretek, és szeretetre méltó vagyok.”

Mire eljutott a 17-es számhoz, az apró gyilkoló gépek nemhogy közelebb nem jöttek, de valami megmagyarázhatatlan módon felrobbantak a közelünkben.

Az emberek, akik látták, hogy mit csinálunk, utánozni kezdtek minket, s ugyanolyan sikert értek el, mint mi.

Így aztán a környék majd az egész város is hamarosan megszabadult a sötétség által küldött veszedelemtől.

Az emberek egymást ünnepelve ujjongtak, s ölelgették társaikat, szomszédjaikat.

Aztán hazaindultak, s mi is ezt tettük.

Apukám pedig már otthon várt a párommal együtt.

Ők is a fény, a szeretet győzelmét ünnepelték.

Mindannyian tudtuk azonban, hogy ez csak egy apró győzelem volt, s még sok ilyenre szükség lesz ahhoz, hogy a sötétséget kiűzzük az egész bolygóról.

A remény azonban élt nemcsak a mi szívünkben, hanem azokéban is, akik ezt a győzelmet véghez vitték.

VÉGE

Pécs, 2O11. július 27-29.

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.