Kép: Tóbiás Klára -Magyar Piétá- alkotása

Emlékszilánkok 1956-ból...

Kasza Marton Lajos

                                   ÖSZI, EMLÉKEZTETÖ LEVÉL

            Nem is olyan régen messziről, a messzeség véres poklából jöttem vissza. Sikerült.

Mint hét évvel ezelőtt, most is véletlen volt, hogy találkoztunk. Akkor is Londonba indultál, és most is oda indulsz. Akkor is azt mondtad, hogy irjak, s te válaszolsz. Irtam, de nem válaszoltál. Most megint irok, hátha e találkozás után válaszolsz. Kértél, irjam le, milyen volt a pokol a dzsungel fenekén?—Tudod, aki mindég a halál mezsgyéjén jár, s halottakkal cimborázik, annak semmit sem ér az élet, de ugyanakkor az az ember megtanulja tisztelni is az életet.

            Tegnap, mindenszentek napja volt, egészen más emlékek elevenedtek föl bennem.

Egy másféle pokol, egy másféle harc, aminek értelme volt. Erre emlékeztem, és gyertyát gyújtottam. A televizió előtti kis asztalra tettem a két égő gyertyát, s a csendben, a láng-lobogásban azt a sok-sok millió égő gyertyalángot láttam, azokat a néma gyertyalángokat, amelyek halált és határt áttörve, üzenetet visznek az élők közé. Élünk. Ki itt, ki ott, küzdünk, harcolunk valamiért, és hisszük a viszontegymásratalálás közeledtét.

            A gyertyák lassan csonkig égtek. Annyi sok, sok év után, az örökké emlékeztető forradalmunk októberi glória-fényében újra láttam azokat a gyermek arcokat, akik ma apák, vagy anyák lennének, de hős életüket, az örökké élők bibor palástjára emelték és emelik majd az évek, mert a hősök vére generációk után is figyelmeztetésként, nyomként a lélekben, a nemzet lelkében megmarad. Jegyezd meg te is jól, hogy a hősi halottak sohasem halottak: tettük hit volt, a nemzet hite, s a hit kiolthatatlan láng, örökké égni és élni fog.

            Ablakomon, mint fegyverek távoli ropogása, kopog az eső. Hallgatom az idő s az elemek, történelmet kopogó végtelen morzéját...

            ... a Klauzál utca felől lövéseket hozott a szél. Az utca jobb oldalán hárman rohantak fölfelé, fiatal fiúk, megfordultak—tompa motorbúgás hallatszott amerről jöttek: tankok, orosz tankok! Tovább rohantak, valami jó fedezéket kerestek, közben tompa robbanások hangja rázta meg a levegőt. A fiúk megálltak, az út kissé összébb szűkült....

Kövekből összedobált barikád állt előttük a pesti utcán. A fiúk hangját a falakról visszapattanó lövések csattanó zaja nyomta el, de a csattanást itt pillanatok alatt, mint a vért, felszivja a pesti utca évszázados múltja.

--Gyorsan, gyorsan, már látom az egyik tankot... Kétszáz méter, száz, nyolcvan, vigyázz! Most! – Füst és lángoszlop, a tank megfordul saját tengelye körül, forog, leszaladt a lánctalp.

            Tra ta ta ta taaaa, fijjju, fijjju..., lövések a tank tornyából. A kiugrálókat a védekező szabadságharcosok, egyenként szedik le az út túlsó, közelebbi oldaláról.

– Vigyázzunk! Több is jön, hallom a búgásukat.

– Hozd ide a fejet! Nem nehéz?

– Nézd! Már, majdnem a másik mögött van.

– Kikerüli?

– Ki, sikerült neki.

– Jól van, jön...Vigyázz!

– Csak nehogy forduljon!

– Most!

            Szikracsóva, csattanás, forog a torony, s mintha a pokol torkából jönnének a lövések, tank-lövedék csapódik a szemközti ház falába. Robbanás, omlik az öreg tégla, porzik a malter a nyirkos ég alatt. A hirtelen csendben halottak, füstölő tankok és elszánt, fiatal s életet megjárt harcosok néznek farkasszemet az idővel, a halállal s a még mérhetetlen túlerővel. Ezek a várakozásban a kölcsönvett életidő percei.

– Gyertek! Előbbre megyünk az első tankhoz, a többiek is fölhúzódtak, itt már nem biztos az állás. Szétlőhetnek bennünket könnyen.

– Ati, vigyázz! Még egy tank. Hűűű, de jön, látom a távcsövön keresztül.

– Ati, készülj, és pontosan célozz, mert ha nem sikerül, végünk van.

– Öcsi, te meg vedd kezelésbe a tornyot! A golyószóró még használható. Szemmel tudod tartani, körbe az egész utcát.

– Csak nehogy orosz testvérre akadjak benne! Tudod, hogy szeretem őket.

– Ne vigyorogj! Nem láttad mikor kiugráltak? De minek, ott fekszenek az útkövén.

– Megyek, csak gyertek át a baloldalra, onnan jobban tudlak benneteket fedezni, ha kell.

– Jó, megyünk.

            Hideg vascsapódás folyik szét a morajlásban, a torony teteje lezárult. Bent Öcsi kezelésbe veszi a tankot: lőszer van bőven, löveglőszer is. Ismeri jól ezt a T 72-es tipust még Rétságról, és BUMM, megrázkódik a tank, eldördül a jó fél kilométerre felállt tankok felé a tank nagyágyúja. Messziről lánctalpak csikorgása és motorbúgás hallatszik.

– Jön!-száz méter, vigyázz Ati, túl közel ne engedd őket! Naaa, mire vársz, küld már el a fenébe! Hűű, mekkorát robbant, nézd ! Ati, hallod? Béla, Atillára néz, és ordítva üvölti: Atiii! Atilááám! Mi van Atilla?

            Fel nem robbant tankgolyók süvítenek el a fejük felett, Béla hangját elnyomja az Öcsi tankjából jövő ropogás, majd felcsapódik a torony teteje, és Öcsi futásnak ered. Jobb kezében orosz „gitárral” integet a nagy ház felé. Előtte, lent az utca torkolatánál öt tank egyszerre lövi a kilőtt, utcát elzáró tankokat. Fülsiketitő robbanások.

A harmadik tank is kilőve, de Atilla már nem hall semmit, nem látja mi történt: Atilla halott. A mellén, szíve körül két tátongó seblyuk, kibuggyanó, elfolyó vére sötét foltot hagy a kék overálon. Atilla halott, sápadt, mint a novemberi, őszi ég. Atillát a többiek s a kapualjból kifutók segítségével egy nagy boltíves ház kapualjába viszik be.

            Az úton, kaputól kapuig osonva, orosz géppisztollyal egy barna lány rohan sírva. Fiatal mint a hajnal, zsenge, mint az októberi szabadságunk remény-hajtása, ölébe veszi Atilla fejét, simogatja, keze, s ruhája már neki is véres. Vőlegénye volt a szabadság szeretője, akit ma, november ötödikén megölt a szabadsáharcunkat letipró oroszok, ellenséges tankgolyója.

            Lassan, magához térve a lány felállt, Atillára néző tekintetében ott dacolt és dúlt az egész nemzet gyűlölete. Az elszántság akarattá keményíti gyerekes arcát. Nézte halott Atilláját, akit most a harc lármájával együtt a remény gyenge fátyla takar be, aki most a pesti utca vértől ázott kövén alussza örök álmát. Aki már soha nem tudja meg az igazságot, hogy hiába kértük nyugat segítségét, Európa megint cserben hagyta szent forradalmunkat, szabadságharcunkat. Hiába hittünk, mást parancsolt nekik az érdek.

Atilla az élet s a szabadság hű, haláláig hű szeretője volt, de mint a többi hősi halott, a szabadságharc s a nemzet hőse lett, akikről otthon még ma sem lehet nyítltan emlékezni.

            Egy másik kép, tudom ezt sem láttad.

Gyászos, sötét, fekete felhős, jajt kiáltó idő terpeszkedik a nemzet felett. Orosz tankok segítségével leverték október szent forradalmát, de a szabadságharcnak nincsen még vége. Elfolyt a vér, s a gyászoló virág harckocsik párnája lett. Fiatal lány áll az idegen szuronyokkal védett bábú bírák előtt. Szőkés-barna haja rövidre vágva, arca megtört, de nyílt tekintete töretlen hitét, meggyőződését sugározza az idegen nevű vészbírák felé.

            Orvostanhallgató volt, sebet kötözött, életet mentett, és hitt az embert megillető legelemibb ajándékban, az emberhez tartozó szabadság eszméjében. Hite volt, és akarata – hős volt, és mártír lett.

Hallottam szavát, hallottam üzenetét, hallottam gyenge sóhaját, amit hitével ránk hagyott. Egyik reggel, mikor esett az eső, tudtam, hogy már halott. Úgy halt meg mint a többi hős: a szabadság szeretetével, mely mellett végsőkig kitartott...

 

 

            Valamikor 1964 őszén, Torontót betakarta egy óriási vihar, tombolt a 100 kilométeres szél, az eső verte az ablakot, akkor írtam le ezt a mondatot: ”az idő örök botján koppannak a percek”. Irni kezdtem, ekkor születtek meg Tóth Ilonkáról írt versem első sorai. Sírtam, mikor ezt a verset írtam, mert itt a nyugati szabadságban, elmulasztottunk úgy élni, ahogy ő élt volna: következetesen, megalkuvás nélkül, ahogy ő harcolt az értelem szabadságáért, a szabad élet értelméért. Akkor sokan, mások is ezt tették.

            Nem mondom, hogy itt nyugaton nem tettünk semmit, mert ez hazugság lenne. Tettünk az októberi hősök, a forradalom s a haza életben maradásáért. Emlékeztünk, és emlékeztettünk egy nemzedéket itt is és otthon is.

            Ugye, nem ilyen levelet vártál, de ma, az őszben, csak emlékeztetni szeretnélek minden szóval, minden sorral arra, hogy kisér az októberi s a novemberi hősök megmásíthatatlan hite. Az otthoni s a kanadai juharfákról lehullt már a szines lomb. Emlékeztető idő, sötét felhők, esőteli terhét tizenharmadszor viszi, hozza felénk az őszi szél.

            Tudom nem ilyen levelet vártál, de nem tehettem másképp, mert október és november hősei diktálták ezeket a sorokat. Mert egyre kevesebben emlékeznek rájuk, és

emlékeznek arra a magyar földre, amelyért harcoltak, életüket adták, és amely most betakarja őket valahol...

            Kérlek, ne legyél csalódott, legközelebb, ahogy kérted, írok majd a dzsungel pokláról is úgy, ahogyan volt.

Ölellek szeretettel, és válaszolj: Lajos

1969 November 2.

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.