.

Az asszony furcsa fájdalomra ébredt, úgy érezte a mellkasán ül valaki, alig kapott levegőt, mintha a halál legyezgetné...

Megpróbált felkelni, de a mellkasát satuba szorították. Eszébe jutott a pirula, amit a gondozónő a napokban hozott a patikából. Azt mondta az orvos, hasonló tünetek észlelésekor azonnal tegyen belőle a nyelve alá. Most lenne rá szükség, de nem éri el. Az asztalhoz kell menni érte, ahhoz meg fel kellene állni.

Még egy próbálkozás, talán sikerül. Összegörnyedve feltápászkodott. Hideg nyirkos testtel, remegő lábakkal elindult az életmentő tablettáért. Reszkető kézzel szabadította meg a fiolát a dugótól. Végre a nyelve alatt volt az apró gyógyszer. Pár pillanat múlva forróság öntötte el a testét, a feje búbjától a lába ujjáig, mellkasa lassan kiszabadult a nyomásból, légzése visszatért a normálishoz közeli állapotba. Lassan kiegyenesedett, elindult az ágyhoz, és visszafeküdt. Rettentő fejfájás kezdte gyötörni, erre figyelmeztették, az értágító nem válogat, nem csak a koszorúeret, az agyi ereket is tágítja. Nem baj, majd elmúlik, a lényeg, hogy sikerült…

Csak az a várólista ne lenne. A doktor fejét csóválva, az utolsó EKG vizsgálatkor világosan tudtára adta, a műtétet nem valószínű, hogy el lehet kerülni. Mostanában egyre gyakoribbak a rosszullétei. Talán mégis szólni kellene a gyerekeknek. Ki tudja…

Nem, azt nem lehet. Ott a saját problémájuk, hogyan terhelhetné bármelyiküket az ő nyavalyáival.

Amikor az apjuk beteg lett, akkor is nehezen tudtak jönni olyan messziről, és mennyibe került! Nem teheti ki őket ekkora tehernek, főleg most, amikor a vejének bizonytalanná vált a munkája, és ott a hitel a nyakukon, no meg a gyerekek taníttatása.

Majd csak lesz valahogy…

Az ajtót nem zárja magára este, bármennyire is fél. Minden nap megy a gondozónő, ha nagy a baj, be tudjon menni...

Mesélik a faluban, nem kellene annyit várni a műtétre, ha lenne pénze, mert a fizetősöket előre veszik. Nem tudja, mennyibe kerülhet egy ilyen műtét? Az is lehet, hogy elvinné a ház árát, akkor meg hova menne? Különben is, ez az örökségük a gyerekeknek, a fele már úgyis az övék az apjuk után. Volt egy kis spórolt pénzük, csináltattak síremléket, olyat, amelyiket nem kell tisztíttatni, az eső lemossa, szép fényes műmárvány. Nem volt olcsó, de így nem kell sűrűn jönni, elég, ha egy évben kétszer hoznak rá művirág koszorút, az kitart egész évben. Talán a papa is megbocsátja: Nagyon nem szerette a művirágot, meg is szólta azokat, akik tarka selyem virággal rakták tele a vázákat.

Itt tartott gondolataiban, amikor gyönyörű aranyfény ragyogta be a szobát, megnyílt a szobaajtó, egy fiatalember lépett be. Ahogy közeledett feléje felismerte benne a vőlegényét. Két lépés választotta őket el egymástól, mosolyogva átnyújtotta a meglepést, egy nagy csokor vörös rózsát, majd így szólt:

-Megkérlek, gyere velem! Elviszlek egy másik világba, oda, ahol nincs gond, a fájdalmat sem ismerik, csak öröm és boldogság létezik. Mindig szeretted a zenét, a Szférák zenéjét mindig  hallhatod, mi fényruhában öltözve járjuk majd a mennyei táncot. - fejezte be mondókáját és nyújtotta a kezét.

Felállt és elindult feléje, már majdnem összeért a kezük, amikor a kép eltűnt…

Megborzongott, érezte, vacog. Nyirkos teste fázott. Haragudott, amiért visszatért a mába. Nem tudta hova tenni az elmúlt pillanatot, talán kicsit elbóbiskolt, vagy tényleg eljött érte a szeretett férfi, akivel negyven évet élt le.

A halál félelmét, halálvágy váltotta fel. Szerette volna felidézni az aranyfényt, de nem sikerült. Ahogy az ajtóra pillantott, látta, hogy félig nyitva van...

Úgy emlékezett este becsukta, de az is lehet, hogy arra akart emlékezni. Megpróbált elaludni, de nem jött álom a szemére. Magára húzta a takarót, és tudatosan elmerült az emlékeiben.

Milyen más volt régen. A szülői házban három generáció élt együtt. Mindenkinek megvolt a feladata. A nagyszülők bölcsességére mindenki tisztelettel figyelt. Emlékszik, nagymama a közös vacsoránál beszélte meg a másnapi ebédet. Sokszor összekacsintottak, ha olyan kívánsággal álltak elő a felnőttek, amit az unokák nem szerettek. A nagyi addig csűrte csavarta másnapi teendőinek a sokaságát, hogy csak arra jutott idő, amit az unokák szeretnek. A nagyapa, pedig mindent megjavított, hogy a szülők tudjanak vele dolgozni. Szerszámkovácsként mindenhez értett. Még az alvó baba beragadt szemét is ki tudta nyitni úgy, hogy pislogni tudott újra.

Nem volt akkoriban tabu az öregség, betegség, és a halál.

Egyszer voltak egy rokonnál falun, amikor az meghalt. A nagyszobában volt leterítve az asztal és ott feküdt a megboldogult. Akkoriban így mondták. Körben székek, kis sámlik. Feketébe öltözött, kendős asszonyok sírtak, kántálva. Ők voltak a sirató asszonyok. A másik szobában többen beszélgettek az elhunytról. Az unokák is odamentek elköszönni és beszéltek a halotthoz. Természetes velejárója volt a halál az életnek, mint a születés.

Milyen más lett a világ! A betegember ma társadalmi- és családi teher, a halál, pedig belopta magát a kórházakba, és intézményesítve lett.

Lassan megvirradt. Túl van egy nehéz éjszakán, fáradtan köszöntötte a felkelő Napot, ideje visszatérni az emlékek birodalmából, várnak rá az állatok. Egy óra múlva felöltözött, begyújtott a konyhába, feltette a tegnapi maradékot melegedni. Felvette a pruszlikját elindult a lábassal az udvarra, már vártak rá…

Ott állt a küszöb előtt a kutya, nem messze tőle két macska, de a madáretető is magokra ácsingózott.

Erősnek kell lenni, minden reggel várnak rá, van még teendője bőven…