Tóth Ottó

A szerelem parazsa

József Attila emlékére

Mint a mesékben a tündérek, az angyalok,

Védelmeznek óriás szárnyaid - a hatalom,

Mely bűvkörébe láncolt, most nem marcangol,

Hiszen itt vagy velem, s ölelsz magadhoz.

Ez a szó, szerelem, a tűz lángjának parazsa,

Izzik, perzsel, s szárnyra kelnek a tűzmadarak:

Hírül viszik, hogy a létezés ajándék: nagy álom -

A rabmadár kalitkájában szenved, magányos.

A szerelemből parázs lesz, semmivé lesz,

Ha nem szeretünk jól, nincs kegyelem sem,

Nincs feloldozás, nincs könyörület, félelmetes,

Hogy az emberek halandóak és vétkesek.

Istenem, aki teremtetted a Földet, az embert,

Miért nem létezik szabadság a szerelemben?

Létezik-e a szenvedély keserű-édes csókja,

Amely gyógyír a léleknek, s elröppen egy óra?

A test a mámor rabja, olyan, mint egy fegyenc,

Akinek a lelke elveszett, esdekel, elmereng:

Imádkozik az ember, hogy legyen béke, szeretet,

Szerelem, mely szabaddá teszi a bűnös lelkeket.

A tűzmadár szabadon szárnyal a magasban,

Kivirágoznak a virágok, itt van már a tavasz:

Az illatok selymesek, lágyak, bódít az érzés:

Elfeledtetted a zord teleket, s adtál reményt.

Ez a remény, amely a mennyekbe felemelt,

És a krisztusi szenvedésre emlékeztetett:

Ártatlanul ítélték halálra, őt, aki szeretett,

És hirdette, az életünk a szeretet kegyelme.

A rabmadár, amely félt és szenvedett,

Most szabaddá, boldoggá nemesedett,

Nem hallgatott többé az emberekre,

Hanem saját, belső hangját követte:

A szerelem egy égő parázs, mely lángol,

Soha nem múlik el, újjászületik, meglátod:

Legyőzi a legyőzhetetlent, feledésbe merül

A magány, a kínok, a szenvedés- eljön a derű.

Angyalok, rabmadarak, tűzmadarak,

A szerelem parazsa eléget, belém harap:

"Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat".

Saját vers