2018.08.12. 23:55, Vinczer S.Péter
Tegnap néztem a Duna TV Ridikül műsorát, "Lappangó kultúrkincseink" címmel. Főleg a festmények és kerámiák szerepeltek a már végefelé járó műsorban, amikor bekapcsolódtam. Az iparművészetről kevés szó esett, szerintem, mert kevésbé értenek hozzá. Tisztelet a kivételnek. Pedig az ötvös munkák trébelt, cizellált alkotásai szerintem felülmúlják a festészet technológiáit.
Az iparművészetnek van egy ága, amely a fém képszerű domborításával, a trébeléssel és cizelálással foglalkozik. Az átkos időben bejártam az iparművészeti múzeumba, megnéztem az Eszterházy kincsek kiállítását. Kiss Pál ötvös, főrestaurátor vezetett végig, és megálltunk egy dombormű kép előtt. Nagy Sándor átkelése a Granikuszon, Szentpéteri József alkotása. Egy csatajelenet, szörnyű öldöklés, a lovak és a katonák félig kiálló testtel, az arcokon a halál, a küzdés művészi ábrázolása...
-Mit gondol, hogy van ez csinálva?
- A kiálló testek öntvények lehetnek, és ráforrasztással vannak a trébelt, cizellált képhez forrasztva.
-Nem. Ezen a képen, minden alak ugyanabból a lemezből van kikalapálva.
Kiss úr leemelte képet, kivette a keretből, és megmutatta a hátulját. Elképesztő volt látni a vörösréz lemezen minden kiálló testrész alatt a lemez forrasztását. Tehát Szentpéteri először a megfelelő magasságig kidomborította a lemezt, cizellálta a részleteket a szurokpárnán, majd alá pakolta az anyagot, ott elvágva alul összeforrasztotta, utána az alatta lévő lemezt a képalkotásnak megfelelően egybehozta, megnyújtotta, és negforrasztotta. Faszéntűzön!!! Nem forrsztó pisztollyal, ami akkortájt még nem létezett.
Magam is domborítottam, cizelláltam, akkoriban ismerkedtem a szakma e fortélyaival, de az a képformálás, amelyet a szurokpárnán meglehet fordítani akár többször is, hogy a megfelelő domborulatot elérjük, az gyerekjáték ahhoz képest amit a MINUTÉRIÁNAK nevezett módszer tudásban megkövetel.
Beszereztem az akkortájt kiadott könyvet Szentpéteri életéről, és viszontagságairól.
Ebből megtudtam, hogy az első műve volt a Nagy Sándor átkelése a Granikuszon, melynek anyaga vörösréz. Egy sárgarézből való elolvad a faszéntűzön, amit nem könnyű kontrollálni.
Az ezüstből készült Porus király elfogatását az Iparművészeti múzeum megvette. A harmadik alkotása az Arbeli csata viszont elveszett.
Szentpéteri a dombormű képet Londonba vitte a Világkiállításra, ahol nem fogadták el mint a saját alkotását. A zsűri szerint egy ókori mű lehetett, mert szerintük ilyen munkát a korabeli mester nem képes elkészíteni.
A szerencsétlen Szentpéteri, aki nagy nyomorúságban élt, kénytelen volt odaadni bizományba egy amerikai műkereskedőnek, aki kivitte Amerikába és természetesen elfelejtett érte fizetni. Eltűnt, nyoma veszett.
Elképzelhetik, hogy mit érezhettem, amikor egy kiállításon 1971-ben, megállok egy állvány előtt, és előttem az elveszettnek hitt Arbeli csata!!
Ránézésre is felismerhető volt Szentpéteri munkája. Gyorsan vettem mégegy kiállítási katalógust, és elvittem Kiss Pálnak az Iparművészeti múzeumba.
Kiss Pál, a bombatelitalálatot ért Esterházy kincs restaurátora, Albertirsán lakott, annak is a peremén, nem volt villany a házában, a libalegelő választotta el a cigányteleptől. Gondoltam talán kiutaztatják az alkoltás megvizsgálására, és ezzel valamiképen segítek rajta. Nem ez történt. Szerencsére a Kiss úr nem árulta el az alkotás hollétét. Hogy miért szerencse? Mert nem tudta kialkudni előre, hogy nyugati útlevelet kap és utazhat. Az akkori állapotokat jellemzi, hogy a helyettese Szvetnik Joakim, egy drezdai ötvös versenyre kijuttata a munkáját, első díjat nyert, és ezért fegyelmit kapott. Egy másik esetben az ezüst Rembrándkép domborműről másolatot kellett készítenie. Átadta a másolatot az eredetivel, de nem tüntette fel a másolaton hogy másolat.
-Melyik a másolat?
-Majd önök megállapítják!
Nem tudták megállapítani. Nagy botrány volt, de e két művészt továbbra sem becsülték meg, a pénzes megbízatásokat olyanok kapták, akik megfeleltek a hatalomnak, de tudással nem rendelkeztek.
Amikor a Seuso kincseket megvette a kormány, írtam az elveszettnek hitt Arbeli csatáról az Iparművészeti múzeumnak és a Kormánynak, pontosabban Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes úrnak e-postán, és Orbán Miniszterelnök úrnak a címére postáztam az adatokat képpel együtt, kérve az utasítását, hogy felfedhetem-e a kincs hollétét. Sajnos nem kaptam erre választ, feltételezem, hogy a posta elsikkasztotta a levelet. Vagy talán nem keltettem fel az érdeklődést pedig az Arbeli csata igazán a mi kincsünk!
A technikai kivitelezés messze meghaladja a Seuso kincsekét, de hát a mi Szentpéterink, a magyar Csellini nem érdekes. Szegényen halt meg, egy mosónő konyhájából volt eltemetve.
Úgylátszik érvényes a mondás, hogy nem lehet senki prókátor a saját falujában. Akkor sem, és most sem?
Szentpéteri József több figyelmet érdemelne, mert Ő az egyetlen a világon, aki a minutériát utolérhetetlen magasságban művelte.
Most, hogy újra eszembe jutott, eljuttatom az információt Dr. Jékely Zsombor úrnak,az Iparművészeti múzeum gyüjtemény főigazgató-helyettesének.
Vinczer S. Péter (qdb)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
