Apáti Kovács Béla

Fűzfa síp          

Nem is tudom, hogyan kezdjem el történetemet. Nem mindennapi dologról szeretnék most írni nektek.

Tudom a számítógépek, és az internet világában nem lehet valami izgalmas olvasni egy fűzfa sípról.

Igaz szerintem a mai gyerekek talán semmit sem tudnak erről a régi hangszerről. Vajon melyikük készített ilyet.

Pedig mi annak idején kora tavasszal, amikor a fűz kérge még jó puha gyakran farigcsáltunk fűzfa sípot.

Hazudnék, ha azt mondanám, nagymestere voltam a készítésének. Voltak nálam sokkal ügyesebb gyerkőcök is, akik olyan szép hangú sípot tudtak faragni, hogy az énekes madarak is megirigyelhették volna a hangját.

Egy nap nagypapám megtanított a fűzfa síp készítésére. 

–Nem nehéz dolog, - mondta – csak egy éles bicska kell hozzá és egy kis akarat. ha az ember nagyon akar valamit, akkor azt meg is valósítja.

Akartam a fűzfa sípot. Szájtátva néztem nagypapám minden kézmozdulatát. Nagyon ügyes ember volt. Igazi iparos, aki szerette a szakmáját.

Gyorsan elkészült a hangszer. Alig vártam, hogy megfújhassam. Már nyúltam feléje, de nagypapám nem adta oda. Csupán ennyit mondott:

–Készíts magadnak, ha fújni akarod. Itt a bicskám, de vigyázz, el ne vágd a kezed!

Azt akartam mondani, de még soha nem készítettem ilyen sípot. Mire drága nagyszülém:

–Láttad, hogyan csináltam? Ott a fűzfabokor válassz ki egy megfelelő ágat, és munkára fel!

Mit tehettem volna mást, kénytelen voltam nekiállni a faragásnak.

Először is le kellett vágni a megfelelő méretet, bejelölni, hogy hol, mi lesz az ágon, majd határozott mozdulatokkal, a bicskával körbe-körbe ütögetni kezdtem a fűzfaág kérgét egészen addig, amíg az meg nem puhult, és le nem lehetett húzni a fáról. Tulajdonképpen ezután már csak be kellett állítani, és fújhatta az ember.

Nem is annyira a zenélés volt számomra érdekes, hanem az elkészítése. Botfülű voltam, ezért nem tudtam szép dallamokat kicsalogatni a fűzfa sípból. Voltak barátaim, osztálytársaim, akik a dalos madarakat megszégyenítve furulyáztak vele.

Valójában nekem csak addig volt érdekes, amíg megszólaltattam.

Ha jól emlékszem azokban a napokban, hogy nagypapám megmutatta az elkészítésének a fortélyát, csináltam párat, de aztán beleuntam. Más elfoglaltság után néztem. Hiszen akkoriban faluhelyen ezer és ezer olyan dolog volt, ami egy korombeli fiú érdeklődését felkeltette.

Idén kora tavasszal egy folyópartján andalogva, megpillantottam egy fűzfabokrot. Lágyan hajladozott a márciusi szélben.

Megálltam előtte, hozzáléptem, majd megsimogattam, mint egy régi ismerőst. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nagypapám szólna hozzám:

–Itt a bicskám, faragj magadnak egy fűzfa sípot!                                                                         

Tudom jól, csak a tavaszi szél szaladgált a fák között. Az csapott be visszaidézve a ré elmúlt időn át nagypapám hangját. Jó volt felidézni azokat a boldog gyermekéveket, amikor még mindnyájan együtt voltunk, azt hittük mindig így is marad, s boldogan fújjuk a fűzfa sípot.

De szívesen nyúlnék azért a bicskáért – ha megtehetném -, hogy szorgos farigcsálás után egy zeneszerszám kerüljön ki a kezem alól.

Nem tudom a mai gyerekeknek, mit jelentene egy fűzfa síp? Lehetséges, hogy kinevetnének, nevetségesnek tartanának. Mégis bízom benne, hogy idős korukban maguk is örülnének a nagypapájukkal együtt készített egyszerű játékszernek!

Kezük már nem ilyen dolgokhoz szokott. Könnyebb nyomkodni gombokat, vagy huzigálni ujjukat az okos telefonon, belefeledkezve a modern kor technikai vívmányaiba.

Vajon ők majd évtizedek elmúltával, gondolnak-e édes nosztalgiával a gyermekéveikre.

Ezt én már soha nem fogom megtudni. Fülemben örökké ott fog muzsikálni annak a fűzfa sípnak a hangja, amit nagypapám segítségével készítettem.

Ha majd egyszer lesz unokám, megtanítom neki, hogy kell fűzfa sípot faragni egy szép tavaszi napon, amikor ébredezik a kikelet.