Apáti Kovács Béla


Törött pohár

Igazából nem volt törött. Valójában csak a széle csorbult ki, amikor mosogatáskor nekikoccant a csaphoz és az oldala kicsit megrepedt. Talán sokaknak fel sem tűnt volna, de a ház ura nem engedte a vendégek elé rakni. Kidobni sem akarta. Ezért a konyhaszekrény mélyére dugta. Már évek óta ott porosodott. Senki nem vette elő. A híreket a kredencben levő tányéroktól és egyéb tárgyaktól kapta. Minden nap, amikor a ház elcsendesült és lakói nyugovóra tértek a tárgyak beszélgetni kezdtek.
A törött pohár érdeklődéssel hallgatta őket. Ritkán szól hozzá a hallottakhoz. Mit is mondhatott volna egy repedt, mellőzött, poros pohár? Nem sokat látott a világból. Sötét volt itt a polcon és sokszor egyedül kuksolt egész nap. Még az öreg sótartót is elvitték. A háziak valami nagy ünnepségre készültek.
Máskor ilyenkor ő is az ebédlőben, az asztalon volt. Mennyi finom ital volt benne. Még elképzelni is lehetetlen. Ha nem történt volna az a végzetes baleset, akkor most is ott lenne és társaival feszítene a sok – sok teríték között várva a vendégeket.
Mit lehet csinálni a szekrény mélyén egyedül. Nem tehetett mást, mint várt és várt. Talán, ha véget ér az ünnepség és visszakerülnek a helyükre a társai, akkor hall valamit a világról. Ha csak nem lesznek túl fáradtak. Múltkor is olyan kimerültek voltak, hogy, amint a gazdaasszony visszarakta őket a helyükre, mindjárt elaludtak. Elmaradt a szokásos csacsogás és kénytelen volt várni egy újabb napig.
Nappal csak ritkán beszélgettek. Különös szenzációs dolognak kellett történnie, hogy szóba elegyedjenek egymással. Ilyenkor is, az ő fülébe jutott utoljára a hír.
-    Még a kicsi fogpiszkáló tartó is előbb tud meg mindent a világról, mint a félretett pohár. -duzzogott
Egyik nap annyira elkeseredett, hogy elhatározta, ha legközelebb valamilyen ünnepség lesz, akkor nem rostokol itt tovább. Ha esik, ha fúj ott lesz a társaival együtt, mint régen. Mindent első kézből fog hallani. Nem kell estig várnia és reménykedni, hogy valaki megszánja.
Türelmetlenül várta ezt a csodás napot. Úgy tűnt neki, mintha megállt volna az idő. Soha nem lesz ünnep ebben a házban.
Nem merte megkérdezni társait. Pedig bizonyára hallottak valamit, hogy mikor érkeznek vendégek. A nagy tál belátta az egész szobát, minden mozgásról időben értesült, ami a házban történt. De most a nagy tál is mozdulatlan és néma maradt. Hiába állították szembe a bejárattal. Ő sem tudott többet, mint a többiek.
Legszívesebben elkiáltotta volna magát:
– Mikor lesz már valami nagy ünnep a házban? Nem bírom tovább! Hívjatok vendégeket! Én is ott akarok lenni.
Nem merte kinyitni a száját. Félt a társaitól, félt a háziúrtól, hogy megharagszik rá és kidobja. Akkor lenne csak igazi tragédia.
-    Még rágondolni is szörnyű, hogy hová kerülne. Bizonyára belehajítanák a kukába és onnan irány a szeméttelep. Bűz, kosz, halál, ami ilyen helyen van. - gondolta borzongva.
Nem, nem ezt nem akarja. Inkább szép csöndben marad, és kivárja, amíg lesz valamilyen családi összejövetel.
Csak már eljönne ez a nap!
Minden éjjel róla álmodott és valósággal rosszul érezte magát, amikor felébredt. Legszívesebben örökre elaludt volna. De reggelente minden egyes alkalommal tányérok, evőeszközök csörömpölésére ébredt. Ilyenkor a remény apró lángja fellobbant szívében. Hamar csalódnia kellett. Csak a szokásos reggeli zajok, melyek hamar elhaltak és elkezdődött az unalmas, egyhangú nap. Még az ünnepnapok sem hoztak változást. Igaz ilyenkor kicsit hangulatosabban volt minden. A család hosszabban időzött délben az asztalnál. Megbeszélték az elmúlt hetet és fontos dolgokat. Ezekről is csak a régi, szép időkből tudott, amikor még nap, mint nap használatban volt. Néha – néha társai is elkottyantottak ezt meg azt. Valójában ezek csak a szívét fájdították. Ilyenkor kedve lett volna befogni a fülét. Máskor meg valósággal itta magába a híreket, és ilyenkor elnosztalgiázott, felidézte ifjúkorát, amikor minden olyan egyszerűnek tűnt és még csak fel sem merült, hogy egy nap eljön a vég.
Nagyon várta azt a napot, amikor a ház újból megtelik vendégekkel, és minden helyiség hangos lesz nevetésüktől. Ezeken a családi összejöveteleken mindig történik valami érdekes esemény, amelyre jó visszagondolni sok – sok év elmúltával is.
Nem értette, hogy mostanában, miért maradoztak el ezek a kedves, családi összejövetelek? Mintha régen nem kellett volna ennyit várni rá. Természetesen, lehet, hogy csak ő érzi így. Az idő nem egyformán múlik. Van, amikor egy szempillanat tovaröppen, máskor meg csiga hátán bandukol. Ki tudja, hogy van ez? Még nem született meg az a tudós professzor, aki erre tudja a választ. Persze az is lehet, hogy erre nincs is magyarázat.
Magában roskadva gubbasztott a szekrény polcán várva a pillanatot, amikor eljön az ő napja.
Egyik reggel furcsa zajokra lett figyelmes. Saját maga sem értette, mi lehet ez. Ismerős volt, de mégis kissé szokatlan. Később magától is rájött, már régen hallott ilyen zajokat.
A házban egyszer csak nagy jövés – menés jól ismert neszei hallatszottak. Eleinte mindennek ők csak ott a tálalóban csak néma részesei voltak. Senki sem nyitotta rájuk az ajtót. Igazából a törött pohár azt sem tudta, mi történik odakint.
Néhány órának kellett eltelnie, mire valaki valószínű a nagymama, bejött a szobába és óvatosan kezdte kihordani a szekrény polcain lévő tálakat, tányérokat, evőeszközöket és a poharakat.
Lassan haladt a munkával, mert már öreg volt és egyszerre nem tudott sok tárgyat felemelni. Kicsi unokája szeretett volna neki segíteni, de az öregasszony félve a szép porcelánt minden egyes fordulónál eltessékelte maga mellől.
– Köszönöm, drágaságom, inkább majd én magam. Még kicsike vagy ilyen értékes edények cipeléséhez.
A kislány kicsit duzzogott, bizonygatva, hogy már nagy. Jövőre már óvodába is megy. Öreganyja nyugodtan rábízhatja a tányérokat. Otthon is szokott segíteni édesanyjának.
A nagyi, hogy kicsi száját befogja a polcról leemelte az öreg sótartót és mosolyogva mondta:
– No, nem bánom, ha annyira segíteni akarsz. Tessék itt ez a sótartó! Vidd az ebédlőbe és tedd az asztal közepére.
A kislány boldogan kapott feléje és szinte száguldva rohant az ebédlő felé. Végre ő is feladatot kapott, és mint a nagyok aktív résztvevője a családi összejövetelnek.
Már majdnem minden tárgy kikerült a kredencből csak a nagy porcelán merőkanál és a törött pohár volt bent. Mindkettő kissé magasan helyezkedett el a polcon. Az öregasszony a porcelán merőkanál felé nyúlt, hogy óvatosan kiemelje. A törött pohár jól tudta, ő most sem fog az ünnepi asztalra kerülni. Miért is tennék oda csorba szélével és meghasadt oldalával. Hiszen semmire sem jó.
Ezen most nem is bánkódott túlságosan. Ezt a pillanatot akarta kihasználni, hogy világgá menjen. Úgy tervezte, amikor mindenki az asztali áldással lesz elfoglalva, lelép. Senkinek sem fog hiányozni. A terv nagyon jónak látszott.
Amint az öregasszony igyekezett kihalászni a nagy, porcelán merőkanalat a kredencből, kis unokája újból hozzászaladt és a csacsogó hangocskája elvonta a figyelmét. Nem vette észre, hogy a merőkanállal együtt kirántotta a poharat is és az csörömpölve a padlóra hullott. A már úgyis törött pohár ezer darabra esett szét. A kislány ijedten nézett nagyanyjára és riadt szemei, mintha csak ezt kérdezték volna:
– Mi történt, nagymama?
– Semmi drágaságom, csak egy öreg, semmire sem jó vacak pohár tört össze. Már úgyis megérett, hogy kidobjam.

Ez nagyon fájt a törött pohárnak és ezer darabra széthullott szilánkjai sírni kezdtek.
A nagymama, elgondolkodva nézte a csillogó kristály cserepeket: Kedves emlék volt kislány koromból, azért őrizgettem. - dünnyögött felébredt emlékein.
A pohár fájdalma enyhült a szavakra…
A zajra bejött a szolgáló is és összeseperte a pohár maradványait, majd kukába hajította azokat.
Amikor a műanyag kuka fedele lecsukódott mélységes sötétség borult a világra, megszűntek a vágyak és remények, amelyek éltetettét eddig a törött poharat.