Véget ért az álom…
Aranyfény köntösben,  gyöngyharmattal telt kelyhekkel érkezett a hajnal. Fűszálakat harmatcseppből font csillogó láncok díszítették. Ékszerdoboznak tűnt a táj.
A zsalugáteren beszűrődő fényben napsugárgyerekek ficánkoltak az asszony lepedőjén pajkosan. Rácsodálkozott a mozgó árnyakra, miközben nagyot nyújtózott. Hangosan ropogtak a csontjai, gerince kiegyenesedett. Frissen, vidáman ébredt. Sejtette, az a nap más lesz, mint a többi. Dudorászva állt a zuhany alatt a víz permet lágyan  simogatta testét, miközben lelke már messze szárnyalt a remény birodalma felé. Abban a vissza nem térő pillanatban szerette volna átölelni az egész világot. Pedig, ha belegondol, nincs ok az ünneplésre. Európa végveszélyben. A népszavazás előszele duzzasztja a nemzetünk hajójának vitorláit és tépi az ellenségét.
Bekapcsolta a gépét, szerette volna átnézni a levelezését. A monitor sötét maradt, nem sokkal később a kék-halál jelent meg. Máskor dühöngött volna, de akkor még ez sem zavarta.
Betett egy CD-t. Belesüppedt a fotelba, lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva csukott pillái mögött a színek kavalkádja fátyoltáncot lejtett a zene ritmusára.
Képzeletet a valóságtól elválasztani a zene euforikus hangulatában kár lett volna.
Így esett meg, hogy egy parányi barna kavicsba töpörödve hagyta magát sodorni egy kristálytiszta patakban. Lenn a mederben élvezte a víznek hűsét a rohanó sodrásban. Feltekintett néha a magasba, gyönyörködött a bárányfelhő nyájban, és az égi juhász felhősubájában. Vidáman görgedezett a folyó felé. Éppen loccsanni készült, mikor a zene a végére ért.
Sajnálta, hogy útját megszakítani volt kénytelen. Kinyitotta szemét, a tér és idő köszöntötte, mellyel egyeztették a napi programot.
Este gondosan előkészített kosztümjét magára öltötte. Posta, bank és az elmaradhatatlan kirakat fürkészése volt az útirány. Az ékszerbolt kirakata minden alkalommal foglyul ejtette. Nem az arany vonzotta, a színes kövekben gyönyörködött. Ametiszt geódák, apró zafírok, rubintok, smaragdok, no és a hegyikristály. Mennyi időnek kellett eltelni ahhoz, hogy a megcsodálhassuk e szépségeket? Útjának fontos állomásához érve, megállt a kirakat előtt. Elvarázsolta a pillanat, szemét dörzsölni kezdte a szemüvege mögött. Az nem lehet! Ott hever előtte egymagában a jobb szélen díszítőelemként az a pici, apró kavics, amibe reggel beköltözött és a csörgedező kis patakban görgedezett. Drága briliáns ékszercsodák között szelíden megbújva emelte a nagyok értékét. Szíve nagyot dobbant, lábai az üzlet bejáratához vitték. Remegett a keze a kilincsen. Izgatottan a pulthoz lépett, szinte könyörgőre fogva alázatosan kérte.
- Azt a barna kavicsot kérem szépen, ami a kirakatban van.
Furcsán néztek rá, majd egymásra az alkalmazottak, elmosolyogták magukat, közben az egyik udvariasan így szólt.
- Szemben az eurós boltban tetszik kapni sokkal szebbet, dekor-kavicsnak hívják.
- Köszönöm, de nekem az kellett volna, mert abban utaztam reggel. - suttogta zavartan.
Még jó, hogy nem volt ismerős a boltban, futott át az agyán. Elszégyellte magát és indulni készült.
- Tessék várni! - szólt a fiatalabb kedvesen.
Kihúzott egy fiókot, markába vett egy csomó színes csillogó üveggolyót és feléje nyújtotta.
- Tessék választani, ez nem eladó, de, ha örömet szerezhetek vele, szívesen ajándékozhatok belőle.
- Köszönöm, nagyon kedves, de nem kérem, én azt a kavicsot szerettem volna. - ismételte zavartan, elfordulva az ajtót kereste.
Alig várta, hogy megtegye a pár lépést, s szégyenének helyszínét elhagyja. Keze már kilincset érintette, mikor valaki a vállára tette a kezét. Megfordult. Egy úr állt vele szemben, lehetett úgy ötven éves. Ritkuló hajába ezüst csíkot mellírózott az évek hajszobrásza, szemének tiszta kékje zafírként csillogott, kissé szabálytalan fogsora igazgyöngyként fehérlettek, mint egy jóságos mesefigura, úgy nézett ki. Kellemes bariton hangján így szólt:
- Kérem, tessék velem jönni, és helyet foglalni a sarokban lévő kis asztalnál, rögtön kiveszem a kavicsot. Hallottam a kérését, finom ötvösmunkát végeztem, nem hagyhattam abba.
Kezét mindvégig az asszony vállán tartotta, ameddig a faragott lábú kis asztalhoz nem értek.
Egy perc sem telhetett el, mikor a férfi nyitott tenyerében az értéktelen kődarabbal visszatért hozzá.
- Erre tetszett gondolni? Amennyiben igen, tessék, eltenni, a cégünk ajándéka. - mosolygott szelíden.
- Köszönöm szépen, nem kívánom ingyen, ki szeretném fizetni, – válaszolta alig hallhatón.
- Az ajándékot nem engedem kifizetni. Annak idején én is egy kő varázsában éltem. Gyermekként sokszor ábrándoztam róla, bejártam érte a fél világot álmaimban. Vasárnapi sétám során, egyszer a kisváros ékszerboltjának a kirakatában megpillantottam, szüleimmel másnap megvetettem. Ma is itt hordom egy darabkáját, ezüsthálóban fonva a nyakamban. Óvatosan megemelte a smaragd medált. Gyönyörű volt, egyszerűen megcsiszolva, ezerszám szórta sugarát a beszűrődő napfényben játszadozna. Az asszony megdicsérte a finom munkát, megköszönte az ajándékot. Miután elköszönt boldogan folytatta útját. Zavarának rózsapírját a hála letörölte. Haza érve izgatottan vette elő az ajándékot, forgatta, simogatta, nem tudott betelni vele. Egyre több betű formálódott rajta monogrammá kiteljesülve. Az igaz barátok üzenet kódját ismerte fel benne. A Tied is közte van.
Megértette miért volt más az a nap, mint a többi. Kincsekre lelt benne.