Lefekvés után ismét imára kulcsolta két kezét. Hamar elaludt, az elmúlt napok nagyon kimerítették. Kipihenten ébredt, még az álmára sem emlékezett. Első gondolata Zoltán volt. Nem késlekedett sokáig, hívta a kórházat. Az ügyeletes orvos készségesen tájékoztatta. Az éjszaka eseménytelenül telt, a várakozásnak megfelelően haladnak előre, mindennap közelebb visz a reményhez.

Sokáig állt a zuhany alatt. Jól esett testének a langyos víz simogatása. Bízott benne, kicsit nyugodtabban telnek majd a napjai. Teát főzött és egy zsemlyét megvajazott. Nagyon várta a tíz órát, hogy indulhasson az osztályra. Nem találkozott senkivel, a váróban beöltözött. A kórterem előtt elhaladó folyosóról, rálátott az ágyra. Zoltán helyén egy nő feküdt, átvágott torkából vastag cső vezetett a lélegeztető géphez. A masina egyenletesen, mélyen szuszogott. Üvegnek tűnő hengerében harmonikaszerű készülék adagolta az életet biztosító oxigént a betegnek.

Többre nem emlékszik, mi történt ezután. A vizsgálóasztalon tért magához.

- Hol van a férjem?! – kiáltotta.

- Tessék megnyugodni, Balogh urat át helyeztük egy másik ágyra, javuló eredményei és kielégítő állapota ezt lehetővé tették. Nincs már életveszélyben. Azon az ágyon, ahol eddig feküdt, a krízisben levő betegeket tartjuk, mivel ott a legjobbak az újraélesztési lehetőségeink, ott vannak a legújabb technikai eszközeink. – fejezte be mondanivalóját az orvos.

Egy kedves nővér segítette le a magas asztalról, újra beöltöztették és elkísérték férje ágyához, ahol leültették egy székre. Klári örömmel látta, Zoltán arcának viaszsárga színe enyhe rózsaszínre változott. A testén lógó huzalok, csövek változatlanul kellékei még az életének, de szemmel láthatóan jobban van. A monitoron, mintha rendezettebben futnának a görbék. Abban a pillanatban érezte, elmúlt a veszély. Zoltán rámosolygott, csendben megszólalt.

- Nagyon szeretlek benneteket, ha hazamegyek, mindent elmesélek, és megbeszélünk. Nagyon várom azt a napot. – sóhajtott nagyot.

A gépek nem rakoncátlankodtak, hagyták beszélni, a nővérke sem szólt rájuk.

Fogták egymás kezét, a szeretet sátra alatt átölelte őket szárnyával a remény angyala.

Innentől futottak előre a napok, visszaálltak a laborértékek. Fogyott a kétség. Mindennap új örömet tartogatott számukra. Megkezdődött a fokozatos terhelés, az ágy körüli séta, és a gyógytornász is megjelent. A lépcsőzések után, beköszöntött a nagy nap, lekerült az általános osztályra, ez a biztos gyógyulás első, állomása. Klári is megnyugodott. A napi ima soha nem maradt el, meg is lett az eredménye. Az Úr kegyelmét és egy új esélyt ennek tudta be. Fogadalmat tett! A megtalált a hitét soha fel nem adja, bármit is tartogat a sorsa.

Zoltánra vár még egy megpróbáltatás, egy beavatkozás. Nagy műtétnek számít, ér-áthidalást végeznek a koszorús ereknél. A lábában lévő erekből vesznek ki egy darabot, abból képezik ki a sérült szívizmot is ellátó vezetéket. A beavatkozást követően nem sokára ismét teljes életet élhet. De a várólistát ki kell kivárni. Valamikor, természetes volt az ilyen nagy kiterjedésű szívizomelhalás esetén, hogy a betegen mielőbb elvégezték a műtétet.

Addig nem lehet nyugodt a család, ameddig ezen túl nem lesz, mert az újabb infarktus veszélye fennáll. A kímélő életmód nagyon fontos, a megengedett mozgás mellett. Három hónap múlva kaptak sürgősségi időpontot. Mindketten bíznak benne, hogy az Úr nem veszi vissza, azt, amit most megadott.

Azon a napon, amikor Zoltán hazatért a kórházból, odahívta a fiait, elmondta, fontos bejelentése van. Nem hallgathat tovább! Fejét kissé megbillentette és belekezdett, de senkire nem nézett.

- Történetem, amiről nem tudtok, három éve kezdődött.

Egy szakmai értekezletre kellett menniük. Kettőnk közül az egyikőnk kapott lehetőséget. Akkor édesanyátok úgy döntött, én menjek. Az előadás után, a második napon lementünk a kollégákkal a bárba, ott találkoztam Lillával, az alföldi részleg vezetőjével. A pezsgő hűtött, az éjszaka forró volt. Pár nap alatt egymásba gabalyodtunk. Lilla várandós lett. Nem kért tőlem semmit, de a kislányt megszülte harminchét évesen. Azóta kéthetenként, amikor pecázni járunk, lemegyünk a kislányához. Az asszonyhoz a szülés óta nincs semmi közöm. Valójában egyikünknek sem jelentett sokat a pár napos kaland. Egyetlen ember, Laci a barátom ismerte a titkot. Óriási teher nehezedett rám, egyfolytában őrlődtem, úgy éreztem a lelkiismeret furdalás megöl. Amint látjátok, be is jelentkezett számonkérésre. A kislányt nagyon szeretem, de benneteket soha nem akarlak elhagyni. Szeretlek titeket, az életem vagytok. Kérem, döntsetek a további sorsom felett, mindennel szembe kell néznem, vállalom, bármi is legyen a következménye. A bűneiért, egyszer mindenkinek fizetni kell! - fejezte be.

Senkivel nem tudott szembe nézni ezekben a percekben.

Döbbent csend telepedett az asztalnál ülőkre. A sokkból Klári tért magához elsőnek.

- Egyelőre fel kell épülnöd, a kislányt hozza el az anyja, én elmegyek anyámhoz, azon a napon. A fiúk ismerjék meg a testvérüket. A többit majd megoldja az idő.

Csodálkozott magán, milyen nyugodtan fogadta a bejelentést. Látta Zoli fia megvető tekintetét az apja felé, és Attila aggodalmát. A kisebbik fiúknak az apja volt a példaképe.

- Igen Apa, Anyának igaza van, most nincs itt az ideje a nagy döntéseknek, és az állapotod sem megfelelő, nem vagy felkészülve a gyökeres változásra, - szólt Zoli az apjához. Attila csak annyit tudott kinyögni:

- Apa miért, miért?

Zoli felállt, anyját megölelte, annyit mondott:

- Nagyon szeretlek Anya, Te soha nem maradsz egyedül, bízzál bennem!

Majd az apjához fordulva így szólt:

- Vigyázz magadra, az orvos utasításait ne felejtsd el betartani, szia!

Zoltán távozása után, pár perc múlva Attila szótlanul a szobájába vonult.

Ketten maradtak az asztalnál. Nem tudtak mit kezdeni egymással, nem volt alkalmas az idő, még túl korai lenne. A következő hetekben mindkettőjükre óriási teher nehezedett. Az asszony alázatosan kiszolgálta, gondozta férjét, de csak a legfontosabb dolgokat beszélték meg. Szenvedtek. Az asszony imáiban ahhoz kért segítséget, hogy úgy oldódjon meg ez a nehéz helyzet, ami mindenkinek a legjobb.

Három hónap múlva a műtétet elvégezték Zoltánon. Szerencséje volt, nem úgy, mint egykori szobatársának, aki három árvát hagyott maga után. A hegek szépen gyógyultak, állapota gyorsan javult. Zolika barátnőjével az új lakásba költözött, Attila egyelőre nem megy sehova, hátha az apjának kell az édesanyjától örökölt garzon. Nincs döntés. Az asszony nem tudja, mit tegyen. Szereti a férjét, elfogadná a helyzetet, sőt a kislányt is meg szeretné ismerni. A fiúknak mielőbb kapcsolatot kell teremteni a féltestvérükkel, hiszen a gyermek nem tehet semmiről.

Azonban megalázottnak, kiszolgáltatottnak, becsapottnak érzi magát, akit kihasználtak. Rettenetes lelki tusát vív. Mégsem szeretné Zoltánt ebben az állapotában kitenni változásnak. A kislány anyjához nem mehet, közös gyermekük ellenére idegenek maradtak egymásnak. Egyébként is együtt él valakivel, aki a kislányt gyermekeként szereti és neveli, sőt ha Zoltán lemondana róla, a nevére venné.

Klári édesanyja azt tanácsolja, próbálják meg együtt, és bízzák az időre a végső megoldást. Talán egyszer a kölcsönös bizalom is újra bekopog hozzájuk, és hazatalál. Mert ugye azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, ha az ember a párját elveszíti, csak félember lesz belőle. Klári lefogyott, de lélekben, akaratban megerősödött.

befejező rész következik

Lélek Sándorné

(megjegyzés: ti hogy döntenétek?)