A mezsgyén 2. rész2014.06.22. 13:52
A mezsgyén 2. rész
A sors vetítőjében peregtek a filmek. Visszarepítették az egyetemi évekbe. Gondolatai elidőztek a vizsgák előtti drukknál, majd az eredményhirdetés utáni dorbézolásoknál. Hirtelen megelevenedtek a képek. Kedvenc helyükre tért vissza a Várban lévő kisvendéglőkhöz. Orrában érezte a cigaretta füsttel, ételszaggal keveredett falakból áradó dohos szagot, fülében megjelentek a zongorista rekedt hangú dallamai. Ízlelőbimbói érzékelték a porhanyósra sütött, ropogós bőrű, sült csülök mennyei ízét. A pincéreket még most is felismerné. Zoltán egy hasonló vacsora közben kérte meg a kezét. Sokáig mennyasszonyoskodott, ami olyan előnnyel járt, hogy a kollégium legfelső emeletén sikerült kibumlizniuk egy kétágyas szobát, ahol a házas hallgatók élek. Nem voltak sokan. Három pár, három szoba, közös konyhával, és vizesblokkal. Nem volt az luxuskörülmény, számukra mégis maga volt a paradicsom. Ilyen körülmények között csiszolódtak össze. Életük legboldogabb időszakaként emlékeznek vissza azokra az évekre. Még a menzával sem elégedetlenkedtek, egyikük sem volt válogatós, falusi gyerekként mindenevővé váltak.
Eget rengető szerelem volt az övék, legalábbis így emlegették. A nagy szeretkezések után néha nyakukba vették a várost, járták a budai éjszakát, majd betértek egy olcsó kisvendéglőbe, ahol összebújva hallgatták a rekedt zongoristát. A következő pillanatban elszakadt a film, és visszatért a mába. Csülök Pékné módra. Határozta el magát, ez lesz az ünnepi ebéd, ha Zoltán gyógyultan hazatér. Elszégyellte magát, negyven éve nem volt képes megtanulni, hogyan kell elkészíteni a férje kedvencét. Pár éve vett ugyan egy cserépedényt, azóta mennyi marhaság jutott az eszébe, amit lehet benne sütni, de a csülök kimaradt. Most megtanulja, döntötte el, és meglepi vele a családot. Tudja, hogy bizony nem diétás étel, azért talán nem árt meg pár falat, minden esetre megkérdezi az orvost, hogy ehet-e belőle a beteg. Nem volt soha konyhatündér, sokszor mindenki ott evett ahol, délidőben tartózkodott. A gyerekek, napközisek, majd menzások lettek, ők a cégnél ebédeltek. Néha egy rosszabb ebéd után, otthon meleg vacsorát készítettek. Hétvégeken, pedig felváltva utaztak a nagyikhoz, ameddig ez megadatott. Alkalmanként felkerekedtek és ünnepélyes keretek között megebédeltek egy étteremben. A régi kisvendéglők hangulata azonban soha nem vissza. Mikor arra sem volt indíttatásuk, hogy lemenjenek, akkor hozattak valamit. A fiúknak ez jobban tetszett, nem kellett átöltözni hozzá.
Idáig ért el gondolataiban, mikor az órára nézve megállapította már is indulhat vissza. Vajon mire ér oda? A félelem blokkolta, páncélként szorította össze a gyomrát.
Sokat jelent neki az a pár perc, amit a kórteremben tölthetett. Az orvos azt mondta, várhatóan alakul a helyzet, kiegyenlített a keringése, az életfontosságú szervek nem károsodtak.
Amint férje ágyához ért, Zoltán ismét beszélni kezdett.
- Valamit el kell mondanom, - kezdett hozzá.
Ahogyan a mondat elhagyta a száját, a gépek megbolondultak. Az egyenletes rövid csipogás, felhangosodott, égtelen galoppba kezdet. A görbék ritmusos tánca vészjelző rángatózásra váltott. Az ápolónő azonnal ott termett.
- Kérem, egy szót sem tovább, ne izgassa fel magát. Most nem szabad beszélni és mozogni, nyugalomra van szüksége. – szólt határozottan, mégis barátságosan.
Pár pillanatig a monitorra meredt, zsebéből elővett jegyzetébe írt valamit, amit a megfigyelőlapon is rögzített, majd az orvosi szoba felé vette az útját. Mire az orvossal visszatért, a görbék békésen keringőztek. Az orvos ránézett a képernyőre, ellenőrizte az adatlapot, és távozott.
A némaságra ítélt férfi szeméből könnypatak fakadt, sóskönnye végigfolyt arcának redőjén. Felsége nem győzte törölgetni, és vigasztalni a láthatóan kétségbeesett férfit.
- Kérlek, nyugodj meg, meglásd minden rendben lesz. Majd otthon mindent elmondhatsz. – nyugtatgatta.
Letelt a látogatási idő.
A fiai otthon türelmetlenül várták. Mindenről részletesen beszámolt. Zoltán a nagyobbik fiú ideges lett.
- Anyu gondolkozz, mit akarhat Apa annyira elmondani. Talán jó lenne, ha mégis megtehetné. Soha nem láttam őt elgyengülni, most pedig Te sírni láttad.
- Anya, Te láttad máskor is Apát sírni? - kérdezte rögtön Attila.
- Nem, gyerekek, soha nem láttam. Valóban nagyon fontos lehet, ha ennyire ragaszkodik hozzá, hogy mielőbb közölje velem.
Még sokáig beszélgettek, későre járt, amikor Zoltán elindult a garzonjába.
- Egy hónap múlva költözünk, kezdheted a dobozolást. – szólt öccsének búcsúzásként.
- Most ez egyáltalán nem fontos. –válaszolt a kisebb fiú.
Zoltán egy közeli lakóparkban vásárolt új lakást, ahová a barátnőjével költözik. Attila mehet az apai nagyanyjuk után örökölt garzonba, Zoli helyére. A szülők ezután ketten maradnak. Az asszony nem folyt bele fiai tőmondatos beszélgetésébe. Azon morfondírozott, milyen furcsa lesz majd ketten ülni a nagy asztalnál, így is egyre ritkábbak lettek a hosszú éjszakába nyúló nagy beszélgetések, mióta kis Zoli nem él velük.
folyt. köv.
Lélek Sándorné
|
Szeretem a meséidet, érdekel nagyon.