.

1944 karácsonya

Gyerekkoromban – nagyon kis-gyerekkoromban – gyönyörű karácsonyaink voltak. A karácsonyfa olyan magas volt, hogy az utolsó szaloncukrokat széken állva, nagyapám lovaglópálcájával próbáltuk elérni, de nem mindig sikerült. Ehhez persze, az akkor már kétszáz éves családi házunk magas szobái is kellettek.

Aztán jött a háború.

Emlékszem, Anyu másfél araszos karácsonyfát küldött Apunak az orosz frontra, csomagban. Nem tudom, megérkezett-e a fa, hisz akkor ott nem a karácsonyfa lehetett a legfontosabb utánpótlási cikk. De most hirtelen – ahogy ezt írom – úgy rémlik, mintha láttam volna egy fényképet, amelyen Apu volt a kis fával. Talán csak beképzelem magamnak és ilyen kép nem létezett soha.

1944-ben, ha jól tudom, Apu a Gammánál dolgozott, ahol optikai műszereket terveztek és gyártottak – háború lévén –, nyilván főleg harcászati célokra. A gyár ezért német igazgatóság, fennhatóság, de legalábbis német ellenőrzés alatt állhatott.

A legújabb műszerek prototípusait, a közeledő oroszok elől Németországba akarták átmenteni, ami akkor közel volt, hiszen Ausztria is Németországnak számított. Apu is az átmentők csoportjához tartozott és mennie kellett. Nem is tudom, a dolog talán katonai parancsnak volt tekinthető.

A család Pécsen volt. Kisebbik öcsém novemberben született. Én akkor nyolc és fél éves voltam. Apu a családot nem vihette magával, de egyedül sem akart menni. A háború vége nagyon közelinek tűnt, az utána következő időszak pedig félelmetesen bizonytalannak. Így aztán Apu úgy döntött, hogy engem magával visz.

Mint gyereket, nem nagyon érdekelt az egész műszer-átmentő ügy, csak azt tudom, hogy a dolog nem mehetett simán, mert hol itt rostokoltunk az osztrák határ közelében, hol ott. Mintha vártak volna még valamire. Csodára ? Hitler új csoda-fegyvereire ? Inkább azt hiszem, hogy némelyik műszer röviddel a befejezés előtt állt, vagy talán a háborúvégi zűrzavarban, egyszerűen nem tudták hova vinni a szállítmányt.

Egy darabig Szentpéterfán voltunk, aztán Csepregen, végül Szentgotthárdon, ahonnan 1945 márciusában végre elindultunk és átléptük az osztrák határt. De ez már nem tartozik ehhez a történethez.

A karácsony Csepregen ért bennünket.

Egy kis szobában voltunk elszállásolva ami, ha jól emlékszem nem volt fűthető, és csak egy ágy volt benne, egy asztal meg egy szék. Apu szerzett valahonnan egy fenyőfát, amely talán egy méter magas lehetett, és hozzá  valami talapzatot is, mert a fa ott állt az asztalon, „erdőszült” meztelenen.

Tanakodtunk, illetve Apu tanakodott és olyankor nem sokat beszélt. Előkerültek az ajándékok: egy nyeszlett kis füzet és egy doboz színes ceruza. Nagyon szerettem rajzolni, de hát mit rajzoltam ? Bombázó repülőgépeket, lövöldöző ágyúkat, tankokat, csatahajókat. A háborúnak talán ez a legborzalmasabb következménye: nem az emberek és épületek elpusztítása, hanem a gyerekek fanatizálása !

Ma fölforr a vérem, ha háborús játékokat látok, és csak ma tudom, mit érezhetett Apu, amikor néha szinte könyörgött, hogy rajzoljak valami mást is. Akkor el sem tudtam képzelni, mi mást rajzolhattam volna ...?

A dobozban hat ceruza volt. Noha újak voltak, nem lehettek nyolc centiméternél hosszabbak. A keresztmetszetük kerek volt, nem hatszögletes. Találtunk egy gyertya csonkot. Szép vastag, fehér gyertya lehetett újkorában. És volt egy kanalunk.

Apu elővette a bicskáját. Így komoly dolgok szoktak kezdődni. Kis, vékony, ezüstszínű bicska volt és CINZANO volt ráírva. Mindössze nagy és kis pengéje volt (nem úgy, mint ma némelyik svájci bicskának, amely egy egész szerszámosláda tartalmát képes helyettesíteni). Kézbevette az egyik ceruzát és egy gombostűvel a ceruza hátsó végéből, öt-hat miliméter hosszon, kikaparta a belet és azt gondosan a kanálba gyűjtötte. Ezután egy gyufaszálból levágott egy, a ceruzában keletkezett üreg hosszúságának megfelelő darabot és azt a keresztmetszet átlója mentén, hosszában kettéhasította. A két darabka közé cérnát csíptetett és ezt a hármast – egy kis méretre-faragás után – belenyomta a ceruza fenekén kialakult lukba. A ceruza így a cérnánál fogva, hegyével lefelé lógathatóvá vált. Apu ezután kitépett egy lapot az elismert módon nyeszlett, de mégiscsak szűzies ajándék füzetemből, és a ceruza köré tekerte. (Sajnáltam a füzetlapot: hány bombázó és vadászgép fért volna rá !)

Így, a ceruza fölött folytatódó papír-csövecske körülvette a cérnát, és talán mondanom sem kell, hogy Apu a csövecske fölső végét tölcséresre alakította. Ezután kezdődött a kanállal való foglalatosság. Apu a ceruzabél törmeléket a kanálban, a bicska pengéjével porrá nyomkodta és a porra, gyertyacsonkról lefaragott forgácsokat rakott.

Meggyújtottuk a gyertyacsonk megmaradt végét, és a láng fölé tartottuk a kanalat. Csodák csodája: a ceruzabél oldódott a parafinban, vagy csak eloszlott a por alakú festék, és szépen megfestette az olvadékot. A papírtölcsérbe való betöltés aztán már ment, mint a karikacsapás.

Amikor kicsomagoltuk a már kihűlt gyertyácskát, meglepődtünk azon, hogy hidegen mennyivel élénkebb volt a szín, mint még a kanálban lötyögő folyadékban.

Később az egy ceruzából kikapart színnel több kis gyertyát is megfestettünk úgy, hogy a tömeggyártásnak csupán a nyersanyag, azaz a gyertyacsonk szabott határt, ami persze egyúttal az energiaforrást is jelentette. Szerencsénkre a kis, vékony gyertyák nem igényeltek sok anyagot.

Mire emlékszem még ?

Nem tudom, hány gyertyát sikerült végülis gyártanunk, de valahol ott jártunk „a fa nem maradt üresen” és „a fa tele lett gyertyával” között. Sajnos már a gyertyák fölerősítési módjára sem emlékszem, pedig az nem sokkal egyszerűbb dolog, mint maga a gyertya-gyártás.

Nem mindegyik ceruzám bele színezett jól (szerencsére nem egy rosszul színezővel kezdtük, mert akkor talán nem próbálkoztunk volna tovább), de már arra sem emlékszem, melyek voltak a sikeres színek. Viszont arra emlékszem, hogy a gyertyácskák nem égtek valami csodásan, de hát a cérnát nem gyertya kanócnak szánták.

Gyönyörködtünk a munkánk gyümölcsében, amely munkára persze nem csak az egész karácsony este ment rá, hanem a fél éjszaka is. Igaz, későn kezdtük. És úgysem volt kényelmes egy ágyban aludni, habár akkor nem fáztunk annyira. A kis gyertyák pótolták színességükkel a hiányzó karácsonyfa díszeket is. Azt hiszem, egy percig sem merengtünk régi, sokkal szebb karácsonyok emlékén, hiszen arra nem is jutott volna idő.

Nem mondom, hogy ez volt a legboldogabb karácsonyom, mert nem lenne igaz, viszont állítom, hogy negyvennégy karácsonyán kaptam életem legfontosabb és legértékesebb ajándékát: láttam és megtanultam, hogy csak akarni kell, gondolkozni és aztán dolgozni, és akkor szinte minden nélkül, mindent lehet !

Ez természetesen csak később tudatosult bennem, és nem nyolc és fél éves fejjel, de hangsúlyozom, nem az tudatosult, hogy kétségbeesett erőfeszítések árán, halvány emlékeztetőjét állítottuk elő a korábbi, pazar karácsonyoknak – mert ezt így is lehetne látni –, hanem az, hogy a látszólagos lehetőségeinken messze túltettük magunkat !

A karácsonyt nem ilyesmire találták ki, és nem kívánok senkinek hasonló karácsonyt, de mindenkinek kívánok hasonló tanulságos élményt, lehetőleg valamikor ifjú korban.

Gyimóthy Gábor, Zollikerberg, 2002. II. 10.

Bélyegkép: Boris Vanessza