Az asszony épphogy befordult az utcába, rögtön észrevette a feléje integető szomszédot. Szaporázni kezdte a lépteit, arra gondolt biztosan segítségre van szükségük. Pár lépés választotta el a férfitől, amikor felismerte a férfi kezében férje kulcstartóját. Heves szívdobogás figyelmeztette a veszélyre. Köszönésen kívül nem tudott megszólalni. A szomszéd zavartan mesélte, egy mentőtiszt adta át a kulcsot, a férje megbízásából. Annyit üzent, valószínű infarktus. Klári érezte, elsápadt, a hangok aztán foszlányokká váltak az emlékezetében. Nem tudja, hogyan köszönt el, és mit válaszolt az esetleges kérdésekre. Arra eszmélt fel, ül a konyha közepén, kezében a mobilja. Hívja a kórházat, kicseng, majd a központos, kapcsol. Zenét hall, nem ismeri fel, zakatol a feje, kavarognak a gondolatai, dühös és kétségbeesett. Percek múlnak, mire valaki megszólal. Az intenzív osztály orvosa jelentkezett. Először pontosította a beteggel való kapcsolatot, majd közölte, a férje állapotát még nem tudták stabilizálni. Keresse fel az osztályt, vagy érdeklődjön később. 40 éves házasok lesznek a nyáron, van két felnőtt, diplomás gyerekük. Egyik sikeres ügyvéd, a másik munkakereső immár második éve. Öntudatos, a saját képességeivel szeretne érvényesülni, minden protektori kísérletet visszautasított. Pedig a pályakezdőnek  nehéz munkát találni. Most éppen korrepetál. Az órákért nem kér pénzt, de, amit adnak, azt szemérmesen elfogadja, így jut egy kis zsebpénzhez.

Azonnal értesíteni kell a gyerekeket, suhant át az agyán. Már lenyomta a telefon gombját, mikor meggondolta magát. Át kell gondolnia, mit tegyen. Ilyenkor a kapkodás, sokat árthat. Meg kell várni az orvos véleményét. Mégsem rohanhat ajtóstól a házba. Minden esetre be kell bemennie a kórházba, most azonnal. Úgy érezte, összeroppan a tehetetlenség súlya alatt. Kabátját magára kapta, és elindult. A kórházhoz  vezető úton, mintha filmet nézve, peregtek előtte az események, az elmúlt évtizedek kockái futottak az időben. Új lakásba költözés, gyerekek óvodai, iskolai ballagásai, diplomaosztók, házépítés, költözés, nyaralás, közös vikkendezések sátorban és tengerparti nyaralókban. Nehézségek és sikerek. Hullámvölgyek és csúcsok váltották egymást. Nem lehet vége, még oly sok minden vár rájuk. Terveik vannak. Az unokák megérkezésének öröme mindenkinek kijár. Istenem segíts! - hallotta saját hangját. Nem volt gyakorló hívő, az ő beosztásában soha nem nézték jó szemmel a vallásokat, még ma sem, amikor vallás-szabadság van. Egyébként szülői minta sem volt előtte. Ateista szülők megkeresztelt gyermekeként nevelkedett. Keresztvíz alá is csak azért tartották, mert falun éltek a nagyszülők, és ők ragaszkodtak hozzá. Imádkozni ugyan a nagymamájától megtanult. A nagymama gyakran elvitte a vasárnapi misére, mikor náluk nyaralt. Mindig hitt egy felsőbb hatalomban, a teremtésben, de nem mélyedt el a vallások ismeretében. Most mégis érezte, a segítség csak fentről jöhet.

A kórházhoz érve lassított a léptein, késleltetni szerette volna az időt. Míg a liftre várakozott elővette a telefonját, és felhívta kisebb gyermekét, elmondta hol van,és  mi történt, kérte szóljon a bátyjának, jöjjenek utána. Az osztályon, beöltöztették egyszer használatos zöld fityulába, maszkba és köpenybe, cipőjére nejlon pacsnit húztak. Ilyen védőszerelésben léphetett be az U alakú kórterembe, hol paravánok választották el a betegeket. Mindenhol gépek, csövek. Soha nem látott még ilyet. A férje ágyához vezették. Megijedt, viaszsárga arcát, verejtékező homlokát látva, orrába csöveken keresztül kapta az oxigént. Vékony huzalok lógtak a mellkasán, melyek a  gépekhez vezettek. Óvatosan kezébe vette párja hűvös, verejtéktől nedves kezét, és beszélni kezdett, gyógyulásról, a "nem soká"-ról…, és a "meglátod minden rendben lesz"-ről…

Mit mondhat ilyenkor az  aggódó ember a társának, csak azt, amiben maga is bízik. Reményt nyújthat szóban, gondolatban.

A férje válaszolni akart, de látszott nehezére esik minden szó, minden légvétel, Klára a szájához emelte két ujját, jelezve, hogy ne beszéljen. Az orvos mindössze pár percet engedélyezett. Alig bírta legyőzni a könnyeit. Meg törölte párja gyöngyöző homlokát, végigsimított a kezén és elköszönt.

A folyosóra érve kihámozta magát alkalmi öltözékéből, kiment a csapóajtón, ott várta be fiai érkezését. Rosszul érezte magát, majd nem összecsuklott, leült a hideg padra. Nem tudja mennyi idő telhetett el, mire a fiúk megérkeztek.

Az orvos megengedte, a két fiúnak, hogy együtt menjenek be pár percre.

Nehezen teltek a percek, azon vette észre magát, hogy imádkozik. Megszakítás nélkül mondja a Miatyánkot. és az Üdvözlégyet. Gyermekkora óta nem imádkozott, mégis pontosan tudja. Mikor a végére ért, kicsit megkönnyebbült. Ott állt mellette a két fia, kérdőn néztek rá, tőle várták mondjon valamit.

- Apátok meg fog gyógyulni, - jelentette ki határozottan.

Maga is meglepődött saját hangján.

Az éjszaka nehezen telt, már hajnalodott, amikor összekulcsolta a kezét, ismét imádkozni kezdett. Egymás után számolatlanul, úgy aludt el. Pár óra múlva a telefon riasztására ébredt, összerezzent, kikapcsolta az ébresztő programot, beszólt a titkárnőnek, szabadságot vesz ki. Nem részletezte miért, ismerte Hajnikát, félóra múlva már mindenki tudná az okát. Próbálta rendbe szedni a gondolatait. Telefonált az osztályra. Az ügyeletes közölte, éjfél körül sikerült stabilizálni a beteg állapotát, de még napok kellenek a kardiogén sokk kivédéséhez. Azonnal a fia szobájába sietett, referálni a hallottakról. Tudtam, mert Te tegnap megmondtad, hogy  Apa meggyógyul. Válaszolt álmosan a gyerek. Jól esett, hogy ennyire bíznak benne a gyerekei. Gyorsan elkészült, és indult a kórházba. Amint a szomszéd kapuhoz ért, megállt és becsöngetett. Megköszönte a szívességet, a segítséget, elnézést kért, ha előző nap megfeledkezett volna róla.  Marasztalták, be akarták hívni, de sietett, azonban megígérte, legközelebb elfogadja a meghívást.

Az osztályra érve, hiába csengetett, kintről hallani lehetett, nagy a sürgés-forgás, gépeket húznak vonnak. Később kiszóltak, udvariasan közölték, várnia kell, talán egy óra múlva jöjjön vissza. Rosszat sejtett, nem mozdult. Félóra elteltével egy ápoló jött ki, tőle érdeklődött, de az udvariasan hárított, betegről csak orvos adhat felvilágosítást. Rosszat sejtett, remegni kezdett. Egyszer csak csend lett. Az idő ólomlábakra váltott, dideregve ült a hideg padon. Elhatározta, nem megy el, még nem látja a férjét. Délkörül járt, amikor kijött egy orvos, oda lépett hozzá, és bemutatkozott. A fiatal orvos mélyen a szemébe nézett és azt mondta, az újraélesztés eredményes volt, a beteg keringése kompenzált, de a sokkot nem tudták kivédeni. Ezt a csatát megnyerték, azonban még napokba telik, hogy győzzenek.

Bemehetett, pár szóra. Betartotta az orvos utasítását. Az ágy melletti gép egyenletes, ritmusos halk csipogással jelezte, az élet most győzedelmeskedett.

A férfi ismét beszélni szeretett volna, de Klári nem engedte, pedig mondta, hogy nagyon fontos.

Egész úton azon gondolkodott, vajon mit kellene elmondania Zoltánnak, ami ennyire fontos. Reggel óta fájt a gyomra, megpróbált valamit magába tömni, de alig ment le pár falat. Soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, bizonytalannak. Édesanyja jutott az eszébe, hányszor elmondta, édesapja halála óta: mikor az ember elveszíti a párját, félember lesz belőle.

folyt. köv.