Az asszony gyakran megborzongott, nem érezte jól magát a test börtönében. Közeledett a holdtölte, egyre elhatalmasodott rajta a gyengeség. Egyébként is ilyenkor ingerlékeny, és rosszul alszik.

Bezzeg vidámak és elszántak a mágusok, boszorkányok, ilyentájt ülnek tort az áldozatuk fölött...

Hiába hívta álomtündért, helyette a fájdalom fantomja érkezett, és mindent megsemmisítő fájdalmat hozott. Remélte elmúlik magától, de egyre jobban nyilalt, és erősödött. Ritkán érinti kezével a gyógyszeres dobozt, most mégis lázasan-, és türelmetlenül kutatott a medicinák között. Végül kiválasztotta a legerősebbet, de a pirula nem használt. Hajnaltájt a füle zúgni, lüktetni kezdett, és búgott, mintha egy trafó lenne a fejében.

Az ügyeletre, és a sürgősségire nem szívesen gondolt, - gondolta, majd hétfőn...

Vasárnap az idő ólomlábakon haladt, a fájdalom kiütéssel győzött...

Ebéd utáni – általában rövidke - sziesztája úgy elnyúlt, hogy fel sem bírt már kelni. Estére fordulva a fájdalom fantomja a fejbőrére is rátelepedett, úgy érezte a "haja" is fáj már.

Félt az éjszakától, nem ok nélkül tette. Életének legborzalmasabb óráit élte át. Potyogtak a könnyei...

Hajnaltájt kimerülten álomba sírta magát. Az álombirodalom sem fogadta be sokáig, a hasogató fájdalom felébresztette. Pár pillanatig forgott vele a szoba. Szólni szeretett volna a párjának, de nem sikerült a szavakat megformálni. Kitámolygott a fürdőszobába, a tükörbe nézve egy szörnyet látott maga helyett...

A feje, mint egy luftballon, a szemöldöke elveszett benne, Jobb oldalon a szája az álláig elhúzódott.  Mindhárom ágra kiterjedő arcidegbénulás jelei torzították el az arcát. A jobb füle akkora volt, mint a fél feje, még soha ilyen gnóm arcot nem látott...

 Fiatalon megélt egy baloldali bénulást az ellenkező oldalon, de az nem volt ehhez hasonló, - igaz, azóta a bal fülére süket, és bal szemére kettős látása van -, akkor viszont a beszéde érthető maradt.

Az elrettentő látvány hatására a halálfélelem két marokkal ragadta meg testébe zárt lelkét. Nem az elmúlástól, a rá váró szenvedéstől félt, a fekete erő rettentette meg. Megjelent előtte teljesen tisztán a kép, amikor egy álombéli nő feketére festette a haját…

Ráébredt igaz az állítás, a fekete mágia beteljesedett.

Látványától a párja is sírva fakadt, mentőt akart hívni, de az asszony ellenállt. Felöltözött ls kíséretével elindult. Nem sokkal később már a rendelőben voltak. A háziorvos azonnal a kórházba utalta. A fülészeti ambulancián egy szimpatikus, orvoshoz látta el, aki a vizsgálat során vírusfertőzésre gyanakodott. Épp akkor tette tiszteletét a kezelőbe az osztályvezető főorvosa, aki más diagnózist állított fel és antibiotikumot, párakötést rendelt, otthoni fekvéssel, és napi ellenőrzéssel.

Otthon süketen, bénán, teljesen kiszolgáltatottan feküdt. A párja tartotta benne a lelket, meg a telefonügyeletet. Gondosan sürgött körülötte, szakszerűnek is nevezhető ápolással gondoskodott róla. Nem hallott, beszélni nem tudott. Az erős fájdalomcsillapítás rövid ideig hatott. Amikor a fájdalom pihent, a Zsoltárok könyvét olvasta, ebből merített életet...

- Uram, mondd, miért? –kérdezte némán, bénán...

A kérdésére azonnal választ kapott,  - a véletlenszerűen kinyitott - a 140. zsoltárban …

Az első csoda sem váratott sokáig. A szörnyűségek közepete, azon a délután, egyik barátnőjének a családtagja, aki lelkész, telefonált. Amint meghallotta mi történt, azonnal felajánlotta segítségét. Nem sokkal később az ágya mellett imádkozott. A beteg alig érthető szavait megértette, hangosan felolvasta a 140. zsoltárt, majd közös imádságba kezdtek. A lelkész hangosan, az asszony némán. Mielőtt lelki-segítője elköszönt, biztatta, a remény lángját maga mögött hagyva, arról, hogy az Úr nem hagyja magára a szenvedőt, és hamarosan meggyógyul. Elhitte, hiszen az Úr elküldte hozzá a szolgáját, hogy általa hitében erősítse, reményében megtartsa, és szeretetéről biztosítsa.

Estére kicsit jobban lett. Enni nem tudott, inni csak szívószállal, mert a folyadék a legörbült és elhúzódott száján így is lefolyt.

A lelki táplálék adott erőt, és kaput nyitott a gyógyulás felé.

Elkezdett gondolni mit akarhat Isten megtanítani ilyen szigorú tematikával?

Nem hall, beszélni nem tud, az arca felismerhetetlen, rémisztő...

Gondolatai fonalát visszafelé kezdte gombolyítani. Amint haladt az időben, egyre több bogot talált rajta. Az előző év őszéhez érve összekuszálódtak a szálak…

Minden csomóban más volt elrejtve. Félelem, csalódás és sok egyéb…

Egyszer csak felvillantak a képek, felismerte bennük a jeleket, amiket akkor nem akart meglátni, meghallani és beszélni róla...

Hogy is gondolhatta, ha nem foglalkozik vele, a probléma nem is létezik? A felelősségvállalás, a dolgok megvitatása helyett maszkot vett magára, amiben erősnek, határozottnak, és gond nélkülinek érezhette magát...

Eszébe sem jutott, a jelmezt nem az arcára szabták, és rossz tervezőt választott. A mimikát elrejthette, de a valóságot nem. Az arca eközben deformálódott, alkalmazkodva a szerepéhez. A lélek nem tűri az erőszakkal rá osztott szerepet, kilép belőle, és a maskarát szétfeszíti. Mikor lehull az álarc, döbbenten látjuk, milyenné váltunk a maszk alatt, ha a teremtőtől kapott érzelmeket megtagadjuk, és jelzéseit nem fogadjuk.

A jó színész is ripaccsá válik, ha engedi, hogy jelmezét az ördög készítse el neki!

Döntött! Véget vet az áldatlan állapotnak, és meggyógyul!

Letépte magáról a mágiával szabott maszkot!

Átadta Istennek a félelmeit, ami a betegség legfőbb forrása lehet.

Mikor attól félünk, hogy felismerik a gyengeségeinket álarc mögé bújunk, ilyenkor a gonoszt közel engedjük, sőt meghívjuk magunkhoz, aki erre a pillanatra vár, és meghívásunknak örömest tesz eleget, hiszen előszeretettel tartózkodik a gyengék közelében, mert ott talál könnyű zsákmányra.

Eszébe jutott II. János Pál pápa üzenete, ami lámpásként világít a föld felett.

- Ne féljetek!

Első teendőnk, a félelemtől való megszabadulás, ha meg akarunk gyógyulni.

- Átadta Istennek az emberi kapcsolatait. Egyedül Ő tudja, hogy számára mi a jó. Mi hajlamosak vagyunk a jóban is rosszat keresni, vagy a rosszban jót látni, ezért könnyen becsaphatnak bennünket. Nem ismerjük fel a barátban az ellenséget, így válhatunk saját magunk áldozatává. Isten az igaz barátot a szükségben mutatja meg. Ő nem menekül előlünk a bajban, nem keresi ki volt a hibás, hanem a kezét nyújtja felénk. Azt is megmutatja, kit ölelhetünk meg, és kit kell eltaszítanunk.

- Átadta Istennek az egész múltját, hogy hitében megerősödve haladhasson tovább a kijelölt úton, és segít megbékélni önmagával, - ez a legnehezebb -, mert így lehet tiszta szívvel megbocsátani, és alázattal élni, és másoktól bocsánatot kérni.. 

- Átadott minden negatív gondolatot, vezekelve, alázattal bocsánatát remélve...

- Átadta Istennek önmagát és benső énjét. Tudja, hogy erre a hídra lépve haladhat csak előre, és várhatja el, hogy Isten alászálljon hozzá.

Amikor mindezt megtette, megköszönte az ajándékot, amit betegség formájában kapott, tanult belőle és erősödött általa. 

A lecke megtanította a félelem legyőzésére, és arra, hogy engedje el, ami nem előnyös számára, nem a fejlődését szolgálja, ami visszatartja és a  kárára van. Hogyan tartsa magát távol a hamisaktól, az gonosz szolgálóitól, a rossz szellemekkel paktálóktól, de szeresse az őszintéket, mert ha nem ezt teszi, az álarc alatt a lélek cserepekre hullik…

Visszakapta az egészségét. Győzött a Fény az árnyék felett! Aki az Istenhez indul, annak nem kell meglátni a pokol kapuját...

Tudja a harcnak nincs vége, a gonosz nem nyugszik, amint gyengül, támadásba lendül.

Van még mit tenni, hogy ha eljön az idő a legnagyobb vizsgán jól szerepeljen...

 

Előző részek://ekpafat-kistarogato.gportal.hu/gindex.php?pg=34339873&nid=6318549

1

1