Reggel volt. A levegőben a föld és az eső szaga keveredett. Csillag, a vén igásló lehajtotta fejét és unottan vonszolta maga mögött a kiszolgált, ide - oda zötykölődő szekeret, a tengelyt próbáló sárban. István bá’ a bakon feszengett, láthatóan nem volt hozzászokva a gyerekemberek társaságához. Megemelte a kalapját, leöntötte róla az esővizet, aztán Jánoskához fordult. - Na, ifjú úr, … oszt, hogy tetszik a vidéki élet?
- Még nem tudom. Korábban sosem voltam tanyán. Itt mindig ilyen korán kelnek?
- Mi az, hogy korán? – kérdezett vissza az öreg. - Reggel ötig aludt a fiatalúr. Miért lenne ez korán? Én akkorra má’ megetettem a disznyókat, na meg a tiknek is vetettem valamit – zsémbeskedett mesterkélt hangon, de az öreg szavai mintha nem találtak volna utat a kis vitéz füléhez.
- Álljon már meg egy pillanatra István bácsi! – kiáltott fel, amint megpillantotta a távolban, az egyik mára már elhagyott portát.

Maga az épület egykor a hajdani paraszti építészet remeke lehetett, mára azonban beszakadt a náddal zsuppolt fedele, a tornác oszlopai közt ott falatozott az idő, és már a kerítést, az ablakokat, de még az ajtókat is elhordták a környékbeli nincstelenek. Falait jótékonyan fedte el a repkény és titkokat takart a méteres bozót. - Kik laknak ott, abban a házikóban? – mutatott a tanya felé. - Nem lakik ott senki, elátkozott hely az – mondta az öreg, és ahogy közeledni kezdtek a tanyához, egyre jobban kezdte nógatni a lovat gyorsabb ügetésre. - Azért csak meg kéne nézni, hátha van ott valami – erősködött a gyerek. - Elátkozott hely az fiatalúr, mondtam má’. Nem jár oda ember. - De miért, mi a történt ott, szellemek lakják? – kíváncsiskodott tovább a gyerek.
- Régen történt, de még ma is emlékszik arra itt mindenki. Két öreg lakta a portát. Amúgy jó emberek voltak, dolgos magyar népek, de hát a’ asszony, az vót egy békétlen fajta. Szegény Jauska – így mondta – szenvedett is eleget miatta. Én mán biz rég agyon csaptam vóna. Már az asszonyt, tetszik érteni, de ez a Jauska, hát ez nagyon jámbor lélek vót – mondta, majd megállította a szekeret, leszállt és a saroglyában lévő tarisznyából kivett egy üveget, mohón meghúzta, végig simította álla alá lecsüngő dús bajszát, eligazgatta a ló hátán a kiszolgált pokrócot, és visszakászálódott a bakra. – Szóval, történt egyszer, hogy az asszony má’ megint főpiszkálta az embert. Illenko oszt mindent a fejihö’ vágott. - Hogy a ménkű vágjon beléd – mondogatta neki, mert e vót néki a szavajárása. A Jauska meg csak hallgatta, oszt miko’ má’ sok vót neki, befogott. De akko’ nem azt tette. Gyalog ment be a faluba. Nem vót italozó fajta, nem ivott az sokat, csak ült mindig a bora előtt. Akkor is így vót. Meg állanduan csak a pikulákat farigcsáta, mert ahho’ értett nagyon. Szóval, nem vót az a kimaradós fajta,…már  ha érti a fiatalúr a dógot... Akko is ivott egy pohárka vinkót a kocsmába’, oszt még úgy szokasbúl panaszkodott a népeknek, és megindút az vissza. A réten vágott át, mer’ rövid vót neki úgy az út. Ott érte a vihar. Na, szegény meghúzódott a fa alatt és ez lett a veszte. Mer’ nagy vót ám a vihar akko’. Csak úgy csapkodott a ménkű. Másnap tanáták meg az összeégett testét. Meg méterekre tőle a furulát, mer az mindig nála vót. Hát, az asszony meg, mer állandúan az Isten nyilával fenyegette, hát a temetés után mérget ivott. Ott tanáták meg a fészerben. Mán fekete vót az arca.
- Elátkozott hely az fiatalúr, higgye el nekem – fejezte be a történetet, majd eligazgatta a kalapját, és újra nógatni kezdte a lovat.

bélyegkép: Google képtár