Az én édes Borikám, az a csupa tűz asszony, lassan nem tud tőlem olyat kérni, amit ne teljesítenék.
Milyen buta vagyok, elképzelhetetlen, hogy hatvanévesen is lehet ilyen a szerelem. Megfiatalodok. Erősnek érzem magam, mintha negyvenéves lennék. Érzem, mint patakzik ereimben a vér. Dübörög, valósággal dobol a dobhártyámon, tégy már valamit, Józsi, hogy mielőbb Borinál lehess!
Rég nem látott vitalitással végzem a dolgom. Vásárolok, piacon és áruházban, csekkeket adok fel a postán, elhozom a ruhákat a tisztítóból és lemosatom a kocsit. Kívül, belül. Jó illata lesz. Mintha új lenne.
Esténként böngészem az internetet, hol van elérhető távolságban szuper luxus ellátást biztosító szálloda. Mindenütt kedvezményt adnak, s ebben a holtszezonban kivételesen elfogadják az üdülési csekkeket. Nem hinném, hogy ismerősökkel találkozunk.
Két nap pihenés. Semmi dolgom nem lesz, csak Borim selymes bőrét simogatni. Belefulladni gesztenyebarna, hullámos hajának illatába, elveszni halványbarna szemének íriszében, és csókolni, ahol érem. Gyengéden, hogy felizzon, mint tűzben az acél, olvadjon el karjaimban, és kiabáljon a kéjtől, ha a csúcsra érünk.
Két szeretkezés között pezsgőt iszunk, édeset. Éheznünk sem kell. Csak csengetünk a pincérnek és tálcán kapjuk a kaviárt, langyos pirítóssal, kenhető vajjal. Lazacot is kérünk, hogy rózsaszín szeletei kiemeljék Bori ajkának természetes cseresznyepiros színét.
A harmadik pohár pezsgő után Bori mosolyog. Végig simítja kezével az arcom. Pezsdül a vérem. Nem is megyünk messze, az étterembe, vacsorázni, csak az ágyig.
Selyem pizsamát viszek, melyet karácsonyra kaptam, meg a köntösét. Egy öltöny elég lesz, amelyben megyek, meg két váltás fehérnemű. Mindig kis csomaggal megyek a kétnapos vidéki tárgyalásokra is. Ám nem viszem magammal a kedvenc kölnimet, amely most ott lapul a fogkrém és dezodor társaságában, a pipere táskában.
Papucsot nem viszek. Nem vagyok papucs!
Legszívesebben már most bepakolnék a kocsiba és elindulnék, neki az éjszakának. Várnom kell, mert Borikám reggel hétre vár, villásreggelivel.
Nyolckor indulunk, tízre odaérünk. És holnapután nyolckor jövünk vissza.
Könnyű vacsorát fogyasztok.
A tus alatt fél órát áztatom magam, váltogatom a meleg és a hidegvizet. Elkerül az álom. Fél éjszaka szundikálok a fotelben. A televízióban pókereznek, mire felébredek.
Már nem merek elaludni.
Csendben felöltözöm és békésen alvó szöszke Nórikám arcára lehelek egy halvány puszit. Altatót.
Az éj sötét leplét még nem is cibálja a hajnal, amikor elindulok. Magányos autós a városban. Kitisztul a fejem a friss levegőtől. Nem is fázom. Élvezem a város varázslatos csendjét.
Béke száll lelkembe, mint mindannyiszor a kétszemélyes vidéki tárgyalások alkalmával.
Húsz perc az út. Leparkolok.
Á, kár lenne felébreszteni a csengetéssel Borikámat. Valahol itt kell lennie a lakáskulcsának a kesztyűtartóban. Megvan!
Milyen kellemes meglepetés lesz számára, ha simogatássomra ébred!
Fél éve itt szunnyad a lakáskulcsa. Még egyszer sem használtam. Ide akkor jövök, amikor megbeszéljük, és mire felérek a másodikra, kedvesem már ott vár a nyitott ajtóban.
Ám ma különleges nap van! Öt óra múlt két perccel. Bizonyára édesen alszik. Mélyen, mozdulatlanul.

Míg kettesével futnak lábam alatt a lépcsők, elképzelem, ahogyan az előszobában, a sötétben gyorsan levetkőzöm az előszobában, és pőrén, nesztelen léptekkel beosonok a hálóba. Alábújok a Borim testének melegétől langyos paplan alá. Elkezdem simogatni selymes bőrét, egészen addig, amíg fel nem ébred.
Mire a második emelet kettő elé érek, már zihálok. Nesze neked negyvenéves!
A kulcs sehogyan sem akar a becsusszanni a zárba.
Bentről nesz hallatszik, majd kivágódik az ajtó.
Kérdőre fog egy álmos, félmeztelen, pizsama nadrágos férfi:
-    Eltévesztette az emeletet, vagy hívjam a rendőrséget?
Meglepetésemben szólni sem tudok.
-    Bélus, – hallom Borim hangját – ki az?
-    Csak egy férfi, eltévesztette az emelet.
Intek egyet és elindulok felfelé.
Megvárom, míg elcsendesedik minden. Kialszik a lépcsőházban a villany. Felhívom a liftet és lemegyek.
Világosodik.
Életre kel az utca. A korán kelők már elindulnak dolgozni. Fázom.  Beülök a kocsiba. Rágyújtok.
Ha végig gondolom, Borival rendszerint napközben találkozunk. ebédidőben, vagy két tárgyalás között lezavarunk egy kóbor numerát.
Dühös vagyok.
Sohasem érdekel a szeretőim magánélete. De Boriban megtalálni vélem mindazt, amit házasságomban hiányolok. A változatos, időnként vad szexet. Igazi vadmacska!
Borinak nincs jegygyűrűje. Soha nem beszél a családjáról, igaz, nem is kérdez. Tudja, hogy nős vagyok. Hordom a vastag cizellált jegygyűrűmet. Immár harminckét éve.
Viselem a család összes terhét. A három fiam iskoláztatását, a nyelvtanulásukat, a sportolásuk költségeit, a külföldi tanulásukat, az esküvők költségeit, a lakásvásárlás beugróit. Dolgozom éjjel és nappal.
Az én kis törékeny feleségem mindig ott áll a hátam mögött. Észre sem veszem, hogy a munkája mellett mennyit dolgozik otthon, hogy tiszta lakás, meleg étel várjon. Sohasem perel velem, tegyek bármit.
Ha nálunk vannak az unokák, még dolgozatjavítás közben is képes lekötni a figyelmüket, hogy dolgozhassak nyugodtan.
Sikeres ügyvéd vagyok, sokat dolgozom, sokat keresek, sokat pörgök.
Nóri számára a tökéletes férj és apa vagyok. Képtelen vagyok elmondani neki, bármenyire is szeretem, és eszembe sincs elhagyni, hogy a szerelmi életünk nekem nem elég.
Bori az ötödik szeretőm. Érzelmeket sem keresek, szerelmet meg mégannyira sem. De Bori megbolondít. Mert elérhetetlennek tűnik. Megszerezem és megszeretem.
A fene egye meg!
Legalább nem kell a kék pirula!
Engem nem szokás megcsalni. Hálás vagyok a szeretőmnek, az aktuálisnak. No, nem pénzzel támogatom, de elviszem ide-oda, néha külföldre is, ha meg tudom szervezni. Ennél sokkal fontosabb, hogy egyengetem a karrierjüket.
Miért is gondoltam, hogy Bori kitart mellettem? Hiszen annyi idős, mint a legidősebb fiam.
Bezzeg Nóri!
Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de még mindig olyan karcsú az alakja, mint lány korában volt. Szelíd, őzike szemével ötvenhat évesen is képes rácsodálkozni a világra. A hangját meg sem emelnie, mégis figyelnek az óráján a tanítványai.
Itthon is csendes és halk szavú. A fiúk csak velem mernek feleselni. Az anyjukra úgy tekintenek, mint egy istennőre.
Pedig Nóri az én istennőm!
Ideje lenne visszaadnom neki mindazt, amit tőle kaptam.
Jó, hogy nem tud és nem is sejt semmit a szeretőimről. A mai nappal vége a félrelépéseknek. Örökre. Négy emelet lépcsőzés és felmegy a vérnyomásom.
Öregszem.
A húszperces hajnali utat egy óra alatt teszem meg. Araszolok az autófolyamban. Bekapcsolom a rádiót. Zenét hallgatok. Az kikapcsol. Általában.
Most hatástalan.
Remélem, mire hazaérek, Nóri felébred. Ma nincs első órája, sokáig pihenhet.
Két hét múlva lesz a születésnapja, majd azt mondom, hogy meglepetés ez a kétnapos kirándulás. Nem, nem lesz neki gyanús. Miért is lenne az? Valóban vannak vidéki tárgyalásaim is. Egyébként Nórinak is menni kell havonta két-három alkalommal vidékre. Ez esetekben egyik tanfelügyelő kolléganőjét helyettesíti.
Felhívjuk Dezsőt, az iskolaigazgatót. Két nap szabadság nem a világ! Igazán megadhatja. Annál is inkább, mert a válóperében ingyen képviseltem.
Utána szépen megreggelizünk, kis feleségem öt perc alatt elkészíti a csomagját és indulhatunk is. Akár a terv szerinti nyolc órás időpontban, és elérhetjük a fél tízes harangjátékot. Hogy is hívják a kis falut? Azt, amelyben Bori nagybátyja a pap. Csak pár perces kitérő.
Majd eszembe jut.
Fél hét múlt pár perccel.
Felhívom Dezsőt, hátha még otthon érem. Nem veszi fel. Ilyen korán elindulna dolgozni? Lehet. Annyira precíz férfi, hogy egy percet sem késett még életében. Semmiben és semmikor. Bizonyára már az iskolában van.
A pedellus veszi fel.
-    Balajthy doktor úr? Jó reggelt kívánok! Nincs itt az igazgató úr. Hát nem tetszik tudni, hogy ma Nóra asszonnyal mennek egyik vidéki iskolába vizitálni? Minden csütörtökön így van.
-    Bocsánat, Tóth úr, elfelejtettem
Minden csütörtökön így van… minden csütörtökön így van… minden csütörtökön…
Hiszen csütörtökönként Nóri a délutáni ügyeletes a napköziben!
A házunk előtt nem áll ott a feleségem autója!
Akkor padlógáz! Majd adok én nektek!
Megcsalni engem!
Nórikám, nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy képtelen vagyok elválni tőled? Miért gondolod, hogy egy életen át levehetsz a lábamról azzal az őzike szemeddel? Persze, tudom már, miért aggódtál Dezső válása miatt! Én, hülye, meg ingyen vállaltam a képviseletét! Kiforgattam a szegény feleségét a közös vagyonból! Igaz, ahhoz értek, mert vállalati ügyekkel foglalkozom. Miért is vállaltam?
Szóval, így állunk!
Nóri kocsija itt parkol Dezső lakása előtt.
Nem, nem adom meg nektek azt az elégtételt, hogy rátok törjem az ajtót! Elég, ha lefényképezem. Elég jó képet készít a mobilom és rajta lesz a dátum is.
Hív Bori. Nem veszem fel.
Ma rá kell jönnöm, hogy mindenki megcsal, megrövidít!
Éhes vagyok.
Legjobb, ha hazamegyek. Rántottát még készíthetek magamnak, azt el sem lehet rontani. Kikapcsolom a mobilom, és senkit sem akarok látni!
A lakásban rend fogad és néma csend.
Lássuk csak, öltönyben, fehér ingben, kék nyakkendőben hogyan lehet gyorsan rántottát készíteni, anélkül, hogy bepiszkolnám magam!
A zakómat ledobom a nappaliban. Legalább nem olyan szögletes rend, amelyhez Nóri ragaszkodik. Vallja, ha az ember körül rend van, akkor a fejében is sínen van minden.
Feltörök öt tojást, megsózom, teszek bele csipetnyi borsot, reszelek rá három deka sajtot, jól felverem, és forró olajban megsütöm. Mennyei az illata. Felteszek egy erős kávét is. Készítek hozzá nagy pohár kristályvizet is.
Megterítek.
Mennyei reggeli.
Fordul a kulcs a zárban.
-    Szia, papa – rohan hozzám a hároméves unokám. – Kérek én is. Éhes vagyok.
Már mászik is fel a kerek konyhaszékre, és le sem veszi szemét a rántottáról.
-    Hogy kerülsz ide, Peti?
-    Elhozott a mama, mert lázas vagyok.
Öröm látni Petit, amint jó étvággyal tömi magába a kissé erősre sikerült rántottát, melytől a szeme is könnybe lábad.
-    Kisfiam, kenyeret is egyél hozzá – hallom Nóri hangját a nappaliból.
A kenyérből csak módjával majszol a gyerek, de a kristályvizemet szorgalmasan kortyolgatja két falat között.
-    Szervusz, szívem, hát nem mentél el a tárgyalásra? Mi történt? Észre sem vettem, mikor mentél el. Látod, Peti belázasodott, felhívott Péter, hogy menjek érte, mert a feleségének ma lesz a szigorlata, nem tud otthon maradni vele. Ráadásul Dezsővel vidékre kellett volna mennünk és lerobbant a kocsija, elkérte az enyémet. Ha ma nem kell dolgoznod, elvihetnénk Petit…
A nappaliban a telefon kettőt csörren és Emmácska, nyugdíjas titkárnőm, rekedt hangján üzenetet hagy:
-     Jó reggelt, ügyvéd úr! Kérem, hallgassa le a mobilját, fontos üzenetet hagytak rajta. Megjött a bírósági ítélet a Kovács és társa ügyében. Viszlát!
Kimegyek, hogy egyedül hallgathassam le az üzeneteket.
Borika reklamál, hol vagyok, kihűlt a reggeli. Elfelejtett szólni, hogy feljött a bátyja vidékről, és amíg mi távol vagyunk, addig használja a lakását. A másik üzenetet Dezső hagyja. Megköszöni a kölcsön kocsit. A harmadikban egyik ügyfelem értesít, hogy peren kívüli egyezséget akar kötni holnap délelőtt.
Küldök egy sms-t Borinak, hogy menjenek el az én kontómra a bátyjával a szállodába.
Visszamegyek a konyhába.
Nóri már kitöltötte a kávét.
Peti nagy komolyan rám néz:
-    Papa, eljössz velünk az állatkertbe?

*

Széllánykák sziszegve kergetőznek a késő őszi kopaszodó fák ágai között. Majd összekapaszkodva egy darabon magukkal visznek minden mozdíthatót, a kerti székeket, a kupacba gereblyélt száraz avart.
Húsz perc alatt vihart kavarnak, hogy elmozdíthassák a horizonton víztől duzzadó, sötétszürke, dagadt felhőket.
A békés Nap megbújik valahol. Kivárja, amíg csillapul a vihar. Lelkemben is kavarognak az érzelmek. Reggel még úgy ébredek, hogy kettesben leszek szívem legkedvesebbikével, a hároméves unokámmal. Férjem az aktuális szeretőjével kétnapos kikapcsolódásra indul. Szegénykémnek, fogalma sincs arról, hogy valamennyi barátnőjéről tudok, egyiket-másikat ismerem is. Nem ellenfelek.
Nem is ellenségek.
Vannak.
Léteznek.
Nem zavarnak. Már jó ideje.
Megadják magukat a felhők, ömlik belőlük az eső. Hömpölyög a víz, kinn, a járda mellett. A csatorna szomjas torka egyre csak nyeli. Fél óra múlva megtelik, kibuggyan belőle. Mint most belőlem a düh, hogy itthon marad a férjem. Nem viheti ebben az időben Petit az állatkertbe, az irodába sem mehet be, mert úgy fél Emmácska átható tekintetétől, mint ördög a szenteltvíztől.
El kellene mosogatnom. Nehezen viselem a rendetlenséget. Nincs kedvem semmihez. Éhes vagyok. A nagypapa és az unoka felfalják férfiember módjára a rántottát, persze, az eszükbe sem jut, hogy legalább egy falatot adjanak. Itt hagynak csapot-papot, és mint a jól lakott napközisek, elvonulnak kézen fogva a nappaliba. Hallom, amint a kisvasúttal matatnak. Délre tele lesz a lakás vonattal, kocsikkal, sínekkel, váltókkal. Nehéz eldönti, melyikük élvezi jobban a játékot.
Biztatnom kell magam, nehogy elbőgjem magam. Fogalmam sincs, miért esik rosszul ennyire ez a szituáció. Annyiszor megtörtént velem. Ez sem más.
Jó, szedd össze magad Nóri, s legalább szeletelj hagymát, ha már előre könnyes a szemed! Harminckét éves házasok vagytok, mit vársz? Szalonnát nem hasíthatsz a kutyából, jobb, ha életben hagyod. Házőrzőnek. Keresőnek. Nagyapának.
A múltkor Viagrát találtam a zakója zsebében. Itthon nem kellett eddig. Úgy látszik, vendégségben már nem megy.
Három nagy fej hagymát megpucolok. Kisírom magam. Jó, most mit kezdjek ennyi hagymával? Nézzük csak, mi van a hűtőben. Főzök egy jó lecsós szeletet, rizzsel, meg egy jó kis zöldséglevest. Azt szereti Petike. Hosszú tésztával, sok sárgarépával. Képes két tányérral megenni és utána fütyülni próbál.
Jobb, ha eszem egy szelet vajas kenyeret, két karika párizsival, zöldpaprikával. Miért készítek hármat? Automatikusan rájár a kezem, hogy a többieknek is adjak. Akkor is, ha nem éhesek.
Két kistányérra teszem a szendvicseket, és beviszem a nappaliba. A szőnyegen a félig elpakolt vasút darabjai. Majdnem elbotlok bennük. Peti a nagyapja ölében ül, úgy hallgatja a mesét, amit a párom felolvas neki.
-    Papa, pájizsit eszünk…
A férjem nevetve ülteti maga mellé. Hiába, olyan étkes ez a gyerek, mint az apja.
Megyek vissza főzni a konyhába, pedig dolgozatokat kellene javítanom, két osztályét is. Nincs hangulatom hozzá.
-    Mi lesz az ebéd, szívem? Látom, hagymát pucoltál?
-    A hasadra gondolsz, állandóan. Majd meglátod. Hanem, elárulnád, hogy miért maradsz itthon? Annyira készültél erre az útra, még a névnapodra kapott kölnidet is elcsomagoltad. Tudod, a kék kis gyógyszerek mellé.
Ha lehetne szemmel ölni, már halott lennék. De nem válaszol. Csak Petire figyel. Mintha ott sem lennék.
-    Kisfiam, azért van a tányér, hogy a felett egyél. Nézd csak, úgy, mint én.
Jóízűen nagyot harap a szendvicsébe.
Visszatérek a hagymámhoz. Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem pucolhatok már többet.
Ki mondta, hogy ennyi elég a hagymából? Legfeljebb annyi lecsós szeletet készítek, hogy a fiaméknak is jut vacsorára.
Már besüt a nap az ablakon. Kinyitom. Beárad az esőáztatta avar illata.
Szóval ez az öreg Casanova válaszra sem méltat? Levegőnek néz. Mint egy háztartási alkalmazottat, akinek az a dolga, hogy tisztaság legyen a házban és a kertben, étel az asztalon, vasalt ruha a szekrényben. Tudjam, hol van a három fiunk, melyikkel mi a probléma. Oldjam is meg, mert neki nincs ideje. Sokat dolgozik, sokat keres. Beláthatom, neki pihenésre van szüksége.
Nekem nincs. Hiszen délelőtt tanítok, délután dolgozatok javítok, vagy készülök az óráimra. Közben négy férfinek készítek reggelit, csomagolok uzsonnát, főzök meleg ételt vacsorára. Takarítok utánuk, mosok, vasalok rájuk.
Szétszakad a hús, ha ennyire dühösen verem a klopfolóval. Szerencsétlen nem tehet róla, hogy az első gyerek születése után két héttel az én drágalátos férjem már a barátnőjével elment három napra.
Továbbképzésre.
Szexből.
Annyi továbbképzésen vett részt az elmúlt harminckét év alatt, hogy professzornak kellene lennie. Ráadásul változó partnerekkel. Változó helyszíneken.
Lehet, hogy rossz tanítvány? Az itthoni teljesítményén nem látszik az a fene nagy tudománya.
Hát, a zöldséglevesbe nem tehetek ebből a krumpliból, mert úgy szétfő, hogy besűríti a levest. Hiába, nem bízhatom rá még a bevásárlást sem. Az igaz, hogy olcsóbban bevásárol, mintha én megyek a piacra, csak a húsban sok a csont, a gyümölcsben a túlérett, a zöldség már fonnyadt, a kenyérből meg a legszárazabbat sikerül kiválasztania. Ám büszke magára. Megspórolt egy ezrest.
Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy ennyire magabiztos legyen? Miért gondolja, hogy én nem csalhatnám meg?
Persze, nem szedtem fel egyetlen kilót sem. Ötvenkét kiló vagyok lánykorom óta. Állandóan pörgök, rohanok.
Lehet, hogy igaza van. Nem kellek senkinek. Már neki sem nagyon. A fiaink felnőttek. Önálló életet élnek.
-    Nórikám, készítenél Petinek egy csésze kakaót? Lefektetem aludni egy órácskára, és ebéd után elvisszük az állatkertbe. Jó lesz?
-    Mindjárt kész lesz, menj vissza a gyerekhez, nehogy magára rántson valamit. És mérd meg a lázát. Nem megyek veletek, még dolgozatot kell javítanom.
Azért legalább a látszat kedvéért kicsit kapacitálhatna, hogy menjek velük. Nem teszi. Szinte fellélegzik.
Petinek nincs láza. Kicsit lefárasztotta a nagyapja. Megissza a kakaóját és hamarosan elalszik. Mit mondjak, a nagyapja is elheveredik egy könyvvel a kezében. Egyenletes szuszogása jelzi, hogy elaludt.
Csokoládékrémmel töltött piskóta tekercs lesz a desszert.
Behúzom az ajtót és az ablak mellett elszívok egy cigarettát.
Rezeg a mobilom. Dezső keres.
-    Szervusz, Nórikám! Nagy baj van. Kiújult a lumbágóm, fel sem tudok egyenesedni. Az ügyeleten vagyok, várjuk a mentőt. Tanítás után az egyik kolléga visszaviszi az autódat. Egy hétig nyomom az ágyat, nem maradhatsz kocsi nélkül.
Halálos beteg nem lehet, mert legalább öt percig fáraszt az iskolai dolgaival, hogy helyettesítsem, hogy írassam meg a nyolcadikosaival az irodalom dolgozatot, hogy  ellenőrizzem a pedellust, nehogy igyon munkaidőben, hogy az iskolai versmondó vetélkedőhöz szerezzem meg a színházigazgatót zsűritagnak, hogy az EU pályázati pénznek nézzek utána, mikor kapjuk meg…
-    Dezsőkém, ne izgulj, megoldjuk. Gyógyulj meg, az a fontos. A kocsi maradhat, majd hazahozod. Járok busszal.
-    Nem, nem úgy van az, Dénes igaz, hogy visszaviszi a kocsidat, de a lakásomból elhozza a pizsamámat…
-    Jó, ne folytasd. Add meg Dénesnek a telefonszámom, ha nem találna ide, hívjon fel. Jobbulást és fogadj szót az orvosnak! Szervusz!
Szegény Dezső, a válása óta olyan, mint egy árva gyerek. Gyámoltalan. Hipochonder lett. És piperkőc. Szinte az egész életét az iskola jelenti. A lánya Amerikába ment férjhez. Skypon beszélgetnek. Dezsőnek rendszeresen küld nagyobb összeget, csak nem jön haza. Egymás után szüli a gyerekeket. Nem ér rá utazgatni.
Meg sem kérdezem, ki az a Dénes. Biztos egy jóságos, idős tanító bácsi, aki örül, hogy kiszabadulhat a faluból.
Az ebéd finom, ízlik mindkettőjüknek. Peti a szokásos két tányér levesével, a férjem két adag lecsós hússal abszolválja. A desszertből csak a gyerek eszeget. Kétfalatnyit.
-    Felöltöztetem Petit. Ne engedd, hogy levegye a kabátját, mert megfázik. Mondtam, hogy hívott Dezső? Kiújult a lumbágója, bevitték a kórházba. Egyik vidéki kollégájával felküldi a kocsimat, mert legalább egy hetet kórházban lesz.
-    Miért nem mondtad, hogy ráér a kocsi. Majd én, reggelente beviszlek dolgozni.
-    Hiába mondtam, szerintem a kolléga mindenképpen fel akar jönni Pestre. A végén még nekem kell megkeresnem, mert eltéved.
Ezen jót derülünk. A sógorom rendszerint úgy jön fel, hogy hajnalban érjen ide, amikor alig van forgalom. Nem szeret araszolni. Annyira koncentrál a többi autósra, hogy a nagy forgalomban mindig eltéved.
Egy órakor elindulnak a nagy kalandra. Petivel érdemes kirándulni, mert rendszerint produkál valamely szokatlan dolgot. Szerencsére a nagyapja jól kezeli a helyzetet. Tud bánni a gyerekkel, az igaz. Láthatóan nagy közöttük az összhang. A kicsi utánozza a nagyot. És felnéz rá. Egyelőre.
Éppen végzek a mosogatással és a rendrakással, amikor rezegni kezd a telefonom.
-    Kezeit csókolom! Kovács Dénes vagyok. Balajthy Árpádnét keresem.
-    Jó napot kívánok. Én vagyok.
-    Visszahoztam az autóját. Itt vagyok Dezső lakásában. Merre lakik? Hogyan jutok el oda?
Kellemes a hangja. Selymes, mégis erőt sugárzó.
Szóval, úgy vezet a fővárosban, mint a sógorom.
-    Egyszerűbb, ha elmegyek a kocsiért. Fél óra múlva ott leszek. Addig lesz ideje összekészíteni Dénesnek a csomagját.
Fogalmam sincs, hogy miért számolom el az időt. Még le kell tusolnom, felöltözni. Felveszem a legszebb kosztümöm, halvány smink, frizura igazítás. E nélkül mégsem találkozhatok a Kellemes Hangúval.
A Kellemes Hangú Dénes.
Még egy pillantás a tükörbe.
Csinos, vékony, jól szituált, középkorú nő néz vissza rám.
Jaj, a parfümöm! Hétköznapon nem használom. De ez egy kivételes nap.
Atyaisten! Mi van velem? Mintha randevúra mennék.
Miért? Mehetnék, nem?
Kábítsd csak magad, Nóri, ha nincs, aki kábítson. És az sem, aki csábítson.
Egy nő mindig egy másik nő miatt öltözik csinosan, mondogatja a barátnőm, csak férfiak hiszik azt, hogy miattuk. Pedig ha tudnák!
Lehet, ha már úgysem tudok dolgozatot javítani, utána megyek a családomnak az állatkertbe. Az sincs kizárva, hogy étteremben vacsorázunk, ahogyan tettük azt a gyerekeinkkel egy-egy hosszabb kirándulás után.
Megtehetjük az unokánkkal is.
Dezső egy kétszobás lakótelepi lakásban lakik. Még nem voltam nála, pedig meghívott bennünket. A férjem szerint csak hálából.
A taxist megcsapja a parfümöm illata. Mosolyog. Megváltozik a tekintete. A ragadozóké lehet ilyen, zsákmányra várva. A visszapillantó tükörből időnként rám figyel. Hosszabban, mintsem illenék.
A külvárosi panel lakótelep tízemeletes épületei egyformák, mint ahogyan a bennük a lakások is. Talán a lakóik sem sok mindenben különböznek. Legtöbbjük bérből élő alkalmazott, aki retteg attól, hogy ki tudja-e fizetni a rezsit, a gyerekei iskoláztatását, szülei támogatását.
-    Tessék csak szólni, bármikor, azonnal magáért jövök. Asszonyom! – átadja a névjegyét a taxis.
Megvárom, amíg a szervizúton kihajt a forgalomba.
Körülnézek, Nem látom sehol az autómat. Ha nem magad parkolsz le, ebben a kocsi rengetegben megtalálni annyi, mint tűt lelni szénakazalban.
Tetszik a hasonlat.
Hohó, Kovács Dénes elfelejtette megmondani, hol találom Dezső lakását ebben a beton rengetegben. Tíz tízemeletes épület, egyenként tíz lépcsőházzal, emeletenként tíz lakással. Lemegy a nap, mire megtalálom.
Riaszt a telefonom.
-    Kézcsókom, Nórika. Megérkezett már? Találkozzunk a sarki kávézóban. Balra a második asztalnál várom.
Mintha randevúnk lenne! Dühös vagyok. Jobb lenne otthon dolgozatok javítani, ahelyett, hogy itt rostokolok.
A presszóban alig néhányan ücsörögnek a bárpultnál. Egy, csak egy férfi üldögél asztalnál. Az a magas, jóképű, kesehajú.
Csend van. Nem beszélget senki és zene sem szól.
Felpattan a fiatalember, Olyan negyvenöt körüli lehet.
-    Kézcsókom, Nórika.
Kézfogás, bemutatkozás, ahogyan az idegenek között szokás. A kelleténél kicsit tovább szorongatja a kezem. Zavarba jövök. Kellemes a hangja. Még mindig.
Mesélni kezd a húszévnyi házasságáról, özvegységéről. Együtt lakik az anyósával. Nincs szíve elköltöztetni. Ezért gúzsba kötve mindene.
-    Látom abban a mélyzöld szemében kérdést, mit keresek itt? Semmit és mindent. Kimozdulhatok végre a négyezer-ötszáz ismerős köréből. Ennyi a településünk lakossága.
Mélyen a szemembe néz.
-    Tudja, Nórika, nálunk egy légy sem zümmöghet anélkül, hogy valaki észre ne venné. Kapóra jött Dénes kérése. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a világ legszebb asszonyával találkozom.
-    Az az asszony, három felnőtt fiatalember édesanyja és öt unoka nagymamája!
Megiszom az utolsó korty kávémat.
-    Lassan indulnom kell.
Megremeg a keze, ahogyan cigarettára gyújt. összeszalad a szemöldöke, mint aki nagyon koncentrál valami fontosra. Elenged?
Miért enged el? Olyan jó mellette újra nőnek érezni magam. Nőnek, akire figyelnek, akinek bókolnak, aki fontos valakinek. Egy férfinek. A Kellemes Hangú férfinek.
-    Szeretném megkérni, hogy segítsen összeszedni Dénes holmiját. Egy nőnek mindig könnyebb.
-    Volt ideje összeszedni. Egy órája még Dénes lakásáról hívott.
-    Nórika, kedves, maga négy férfivel élt egy háztartásban, ha valaki, akkor maga nagyon tudja, hogy mennyire kiszolgáltatott egy férfiember.
Ezen már nekem is nevetnem kell.
Fél három múlt, azért néhány percem még van.
Dénes feláll, két lépéssel a bárpultnál terem, fizet. Visszajön értem és fél kézzel átölelve kinavigál a kávézóból.  A lakásajtó nem kíván kinyílni, pedig jó bele a kulcs.
-    Nórika, ígérje meg nekem, nem engedi meg, hogy betörőnek menjek.
Ezen úgy hahotázunk, mint a vásott kölykök.
Az ajtó egyszer csak magától kinyílik. A lakás elrendezése és berendezése megegyezik másik ezerével. Tíz perc alatt összeszedjük, amit Dezsőnek kell vinni.
Hirtelen elém penderül Dénes. Megcsókol. Édes a csókja, mint a méz.
Tényleg, milyen régen is ettem mézet?
Egymást vetkőztetjük, nem akár milyen gyorsan.
A perzsaszőnyegen szeretkezünk. Elrepít. Jön velem. Szédítő magasságokban járunk.
Visszatérünk. Majd újra elrepülünk.
Csukott szemhéján át is rám figyel. Érzem.
Megszűnik a világ. Számunkra mindenképpen.
Öt órakor eszmélek. Lassan sötétedik.
-    Dénes, indulnom kell.
Kapkodok, mit egy rajtakapott tinédzser.
A fürdőszobán rendbe teszem magam. Remélem, nem látszik rajtam semmi. Csak a szemem csillog. Zölden, mint a tenger mélye.
Dénes már kabátban vár rám. A kocsim az út túloldalán parkol.
-    Kivinnél, Nórika, a Nyugatiba? Hatkor indul a vonatom.

A forgalomban csak araszolok. Hallgatunk. Bekapcsolom a rádiót. Zavar a csend.
Dénes csak bámul maga elé. Rezzenéstelen arccal.
Boldog vagyok és felszabadult.
Éppen annyi időre állok meg a pályaudvarnál, hogy kiszállhasson az utasom, s máris hajtok tovább. Mellékutakon megyek, ott talán kisebb a forgalom.
A ház mögött állok meg, az udvaron. Gyorsabban hűl itt a motor, mint a garázsban.
Két perc múlva már a tus alatt állok. Zuhog rám a meleg víz, elborít a tusfürdő illatos habja.
Úgy érzem, rettenetesen piszkos vagyok. Bemocskoltak. Hagytam magam.
Körömkefével módszeresen lesúrolom magam. Már fáj a bőröm. Kipirosodik.
Szabadidő ruhába bújok, betekerem a fejem egy nagy fürdőlepedőbe.
Ismeretlen nő néz vissza rám a tükörből.
Borzalmas!
Megérkezik a férjem az unokámmal.
Peti cipőstől, kabátostul rohan hozzám:
-    Mama, láttunk lóvizet, nagyot is!
-    Vízilovat, kisfiam – segít a férjem az előszobából.
-    Hoztam neked perecet. Nem szabad adni a majmoknak. De neked szabad enni, ugye?
-    Akkor ez Peti, egy madárlátta perec?
-    A madarak nem látták, mama.
A férjem nevetve felkapja a gyereket.
-    Kiskomám, először is le kell vetkőzni, felvenni a papucsodat. Közben elmesélem, mit jelent az, hogy madárlátta.
Szomjas vagyok. Kiveszem a hűtőből a kristályvizet.
-    Nem oda, Buda! Most fürödtél! Szó sem lehet róla, hogy hideget igyál.
Enged egy pohár vizet a csapból.
-    Tessék, ezt idd meg. Látom, a ház mögé parkoltál. Beálltam a garázsba. Kérlek, pakold össze a gyerekeknek az ételeket. Hazaviszem Petit. Utána megvacsorázunk kettesben, megiszunk egy üveg bort.
Szembefordul velem. Komolyan a szemembe néz.
-    Tudod, most olyan tengermély zöld a szemed, mint a nászutunkon volt? Most is csak az tudom mondani, mint akkor. Szeretlek.
A csókja is olyan, mint akkor volt.
Peti szélvészként rohan hozzánk. Megtorpan az ajtóban.
-    Csókolóztok? Azt csak anyáék szoktak!
Felháborodott arcát látván kitör belőlünk a nevetés.