Szeretettel ajánlom "házunk tájáról", a KanizsaHír Közéleti portál olvasását!

Kultúra

A Magyar Kultúra Napja nyitórendezvénye

« Előző Következő »

A város vezetése és a városban dolgozó kulturális szakemberek teljes közönye, távolmaradása mellett, a sajtóból, a KKK munkatársaiból és az alkotó fiából verbuválódott maroknyi közönség jelenlétében, Z. Soós István eddig a nagyközönség számára ismeretlen alkotásaiból nyílt kiállítással vette kezdetét Nagykanizsán a Magyar Kultúra Napja kapcsán meghirdetett rendezvénysorozat tegnap a Kiskastélyban.

— Két nap múlva lesz, hogy 189 évvel ezelőtt, 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc befejezte A magyar nép zivataros századaiból című versének, a Himnusznak megírását. Erre az eseményre emlékezve 1989 óta ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.

Egy olyan embert, aki életében nagyon sokat foglalkozott a kultúra mindennapos dolgaival, akár könyvtárosként, népművelőként vagy pedagógusként, mindig feltüzel, lázba hoz egy-egy váratlanul kapott feladat, melynek során a kultúra valamely jeles személyiségét, annak munkáját kell a nagyérdemű elé tárni, azzal megismertetni, vagy hozzá közelebb vinni. Így vagyok én is mai, a véletlennek köszönhető és mélyen megtisztelő feladatommal. Engem kértek fel, hogy a Magyar Kultúra Napjának eseménysorozata keretében nyissam meg a nagyszerű, kanizsai születésű festőművész, Z. Soós István válogatott alkotásaiból összeállított tárlatot. Annak a Z. Soós Istvánnak, aki 1900 augusztusában született, és immár 10 esztendeje az égi mezőkön festi tovább szebbnél szebb alkotásait. (…)

Ma ezzel a kiállítással is a magyar kultúra napját ünnepeljük. Kultúra, kulturáltság, civilizáltság. Micsoda fontos szavak. És milyen összefüggő szavak. Tartalmuk és terjedelmük tulajdonképpen azonos, csak más-más megközelítés eredményei. És talán egy fogalomba is lehetne sűríteni őket, amit nevezhetnénk úgy: emberi műveltség. Az a fajta műveltség, melybe beletartozik anyanyelvi műveltségünk, a természettel kapcsolatos műveltségünk, lakókörnyezetünk műveltsége, az otthonunk minden szegletéből láthatóan sugárzó műveltségünk, ám említhetnénk zenei műveltségünket, de akár politikai műveltségünket is.

Ezek valójában mind-mind az emberi élet különböző szférái, melyek lelkünkben (és annak kisugárzásában) oszthatatlanul együtt jelennek meg, s csak a minket szemlélő embertársaink  absztrakció bontják szét őket, és sorolják be kulturáltságunkat ebbe vagy abba a kategóriába. Gondolkodásunk számára ez a szétválasztás szükséges, de össze is kell tudnunk rakni az elemeit.

Ma erről az összerakott formáról, a kultúráról beszélünk. A kultúra pedig egyértelműen tevékenységhez kapcsolódik. Példa erre mai kiállításunk is. Mert tág értelemben a kultúra az emberi tevékenység által felmutatott eredmény. Főként jó értelemben vett eredmény. De hallottunk mi már könyv- és képégetésekről, szobordöntögetésről is. S valljuk meg, az is egyfajta eredmény. Bár ez utóbbi esetben használhatjuk inkább az eredmény szó helyett a végeredmény kifejezést.

Egy ember minőségét és nagyságát az határozza meg, milyen és mekkora tevékenységhez kapcsolódik, kapcsolódott élete. Lehet egy élet gyertyalángnyi és nagyon eredményes, és lehet matuzsálemi, de teljesen eredménytelen. Z. Soós István az az ember, az a művész volt, akinek megadatott egy nagyon hosszú olyan élet, amelyről a ránk hagyott alkotásain keresztül elmondhatjuk: volt célja és eredménye. Mert cél, bejárható út mindig kell. (…)

Z. Soós Istvánnak is útja volt. Amikor egy-egy kiállításán végignézzük alkotásait, akkor ébredünk rá, milyen is volt ez az út. Mennyi mindent tudott megmutatni nekünk ezen az úton, melyen mintha úgy indult volna el, miként Illyés Gyula is fohászkodik versében:

„Holnap útra kelek.
Engedd, hogy mentemben
menjek fűvel, vízzel, fával beszélgetve
s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.
Tanuljam el, mit mondani sem tudnak.
s mit a némán rángó vonások kérdeznek,
a nyílt kérdésre meg is felelhessek
és szavaim, mint nagyszülémnek szájában,
hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
nem törődve azzal, nevetnek e rajtuk.
Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.”

Z. Soós István nem bánta, ha nevettek rajta, amikor korát megelőzve olyan festői kísérletekbe fogott, mint a kéregrajzok, a pasztell finomságú olaj-tempera képei, vagy kedves városát, Kaposvárt, és a világ megcsodált műemlékeit megörökítő grafika sorozata. (Ez az az album, melynek minikönyv változatából egyet nekem is ajándékozott, s azóta kincsként őrzöm.) Mert elkészült alkotásait szemlélve a mosolygások a rácsodálkozás ámulatába olvadtak. S mi kanizsaiak boldogok lehetünk, hogy a Művészetek Házának kiállításain, ahol a rendezők a nagy festőt művészetét minden oldaláról nagyszerűen mutatják be, a látogatók ezeket a ráébredéseket városunkban élik át.

Ma, amikor a Magyar Kultúra Napja eseményeinek sorában tisztelgünk Z. Soós István előtt, ismét ilyen ráébredésnek lehetünk tanúi. Két órája eljöttem megnézni ezt a tárlatot, hogy tudjam, miről is kell majd szólnom Önökhöz, s örömteli meglepetéssel tapasztaltam, milyen jól illik ez a válogatás a magyar, és egyáltalán az emberi kultúra bemutatásához.

A rendezők ebben a teremben — a festő képeinek segítségével — elindulnak természeti kultúránk bemutatásától (lásd a Halastó, Kányák, Magyaregresi pocsolyás, Őszi berek, Fűzes nádas című képeket). Azután egyre közelebb sétálunk az ember lakott környezetéhez a Márciusi napsütés, Róma hegy, Hó márciusban, Megy a szekér, Nagy a hó, vagy a Kék erdő című festmények szépségein keresztül. Végül belépünk saját világunkba, az udvarba, a lakásba, s ott már egy-egy általunk elrendezett csendéleten keresztül árulkodunk kulturáltságunk színvonaláról, vagy onnan belülről tekintünk ki a világra, mint az Odakint tél van, vagy a Virágos udvarok c. képeken keresztül.

Így vezet bennünket egy nagy művész kezünket fogva még halála után is, amikor a Magyar Kultúra Napján alkotásaival ráébreszt mindnyájunkat arra, hogy nemzetünknek milyen óriási kulturális kincsei vannak.
Z. Soós István már nincs köztünk, és itt van minden nap mégis. Itt van köztünk. Festményeiben itt él az az ember, aki (újra Illyés Gyulát gondolataival élve)  meglátta, amikor

„A holdfényben kétsort hajladozó ágak,
Az útra fekete csokrokat dobálnak...”

Aki ezüst krumplibokrok közt vigyázva lépett, nehogy alvó meleg fészkeikre lépjen. S aki búcsú nélkül ment el, mert tudta, ha búcsúzását észrevennétek, ezüst csibehangon sírni kezdenétek — mondta tárlatnyitó beszédében Lengyák István.

Cimkék: Z. Soós István, Magyar Kultúra Napja

*

forrás: http://kanizsahir.hu/kanizsahir/web/?menu=cikk&id=2852