Egyszer volt hol nem volt, valahol régen volt, nem is olyan messze, csak itt ni, Bánhidán történt úgy emlékszem, itt élt egy özvegyasszony. Úgy hívták, hogy Sára néném: Özvegy volt, mert az ura elment a háborúba és onnan már csak a halálhírét hozták vissza. Nem volt szegénynek semmije, csak egy sütőlapátja. Aztán elhívták ide is, meg oda is kenyeret dagasztani, kenyeret bevetni a kemencébe. Mikor melyik gazdasszony nem ért rá aznap kenyeret sütni - hívta az özvegyet:
- Gyere Sára, hozzánk dagasztani, és vessél bé nekem is vagy négy taligakerék nagyságút. Na, így élt a Sára és kapott mindig cipócskákat. Ehetett lapótyákat és még mindeféle olyant, amit kenyérsütéskor szoktak a megmaradt, kelesztett tésztából. Hát jól élt, de nagyon magányosan.
Éjjel, ha ágyában pihent, gyakran megébredt és érezte, hogy egyre nehezebben viseli az egyedüllétet. Gondolkodott mi tévő legyen? Elhagyja tán a falut és menjen míg föl nem fordul vagy megadja magát a sorsnak és várja csöndesen élete végét?
Ilyenkor mindig arra a következtetésre jutott, hogy nem jöhet még a vég. Neki még itt sok dolga lesz, dehogy megy világgá, majd holnap, vagy holnapután csak történik valami és sorsa megváltozik.
No, de hiába jött el a másnap, maradt minden mint volt azelőtt. Már kezdett mégis beletörődni, kezdett lemondani mindenről, amikor mégis történt valami. Jó korán ébredt aznap. Már vette a hárászkendőjét, és indult le a szomszédékhoz. Még az este megbeszélte Erzsike szomszéd nénivel, hogy reggel korán lemegy dagasztani. Közben kihevíti a kemencét és beveti a kenyereket. Sietett, mert minden perc drága, ha elbabrál valamit, későre sül meg a kenyér és akkor mit szól Erzsike ? Hisz ő a legjobb szomszédja, nagyon kell vigyázzon, szépen aprólékosan fog dolgozni, hogy semmit ne hagyjon ki, és szépek legyenek a kenyerek. Hát a dagasztása ment is jó gyorsan, de közben történhetett valami, mert a tüzet mégis elfelejtette meggyújtani. Erzsike már az este berakta a kórót, meg a rőzsét, még papírt is tett alája, neki csak gyufát kellett bédobni és már lángot vetett a tűz, úgy égett, mint a zsír. Sára örült, hogy száraz a kóró és jó forró lesz a kemence.
Igen ám, de akkor valami éktelen sikolyt, gyermeküvöltést kezdett hallani a kemencéből. Jaj megijedt, el akart szaladni, de annyira tisztán hallotta, hogy gyermek lehet, hogy nem szaladt el, hanem gyorsan kikapta a heves tüzet a vonóval és benézett, mi lehet ott.
Hát egy 5-6évesnek látszó fiúgyermek volt. Na, de olyan ijedt volt a képe, olyan félénk, hogy megsajnálta.
- Ó, te csöppség, hát te hogyan kerültél a tűzbe? - faggatta, de a kis csavargó annyira megijedt, nem tudott szólni, csak reszeketett, mint a nyárfalevél.
Sára gondolkodott, ha szól Erzsikének, még baj lehet belőle. Bizonyára megbünteti a gyermeket. Nem, nem szól senkinek még sem, hisz ez egy idetévedő gyermek, nem a faluból való. Tudja ő jól, hisz az egész falut ismerte. Gyorsan döntött, a gyermeket miután bevetette a kenyereket, lopva hazavitte és lefektette. Rejtegette, sokáig nem engedte ki, később azonban, már kezdte elmondani mindenkinek, hogy most már bizony neki is van egy fiacskája, nincs ő sem egyedül.
- Kié az a gyermek, hogy került hozzád, Sára? - kérdezték, de ő mindig azt mondta, hogy a rokona a fiú. Meghaltak a szülei és úgy hozták ide egyik este, aztán el is mentek.
Na, jó, nem kérdezősködött többé senki. Attól kezdve Sára egyre jobban kezdett örülni az életnek, de vigyázott is a fiúcskára, jobban mint saját magára. Elnevezte Tűzről pattant Ferikének.
Telt, múlt az idő, Ferike is növekedett és erősödött. Hát amikor felnőtt, minden áldott nap faggata az anyját, hogy miért nevezi őt tűzről pattant Ferikének. Sára akkor már bánta, hogy így nevezte el a fiút, mert el kellett mondja, hogyan húzta ki a tűzből. Ferike elgondolkodott, nem tudott többé aludni. Éjjel kiült az ablakba, nézte a Holdat és hangosan töprengett, vajon kiféle, miféle ő? Hol vannak az igazi szülei? Egyszer azt mondta az anyjának:
- Elmegyek és megkeresem az igazi szüleimet, majd aztán visszatérek. - megígérte, hogy nem fogja őt elfelejteni soha, de soha.
Hej sírt Sára, búsult nagyon, és azt mondta:
- Vége az én boldogságomnak. Elmész és többé sosem látlak.
Akkor kiment és bé akart gyújtani, hogy süssön neki egy friss cipót. Hát amikor égett a tűz, csak kiugrott belőle egy szép aranyfácán. Az is éppen úgy, mint a fiú annak idején, oda bújt bé a rőzse közé. Sára évek óta nem sütött kenyeret, hisz mindig mindenki másnak járt sütni, mindig adtak annyit, amennyi éppen kellett neki egy két napra. Most is csak azért gyujott bé, hogy a fiút saját sütésű kenyérrel eressze útjára.
Ferike mikor ment el, a fácánt is vitte magával, és ment a lejtőn, le a hágon. Hát egyszer csak beért egy erdőbe. Hallotta, hogy a király éppen arra vadászik. Hamar ki akart onnan jönni, nehogy szembetalálja magát azzal a hatalmas úrral. Igen ám, de elkésett, már késő volt. Meghallotta a kürtöt. Jött a király a kíséretével. Ferike bebújt egy bokorba, kezében a madárral. Már látta is őket, amint jöttek felé, a kutyák nagyon csaholtak, mert megérezték a madarat. A király mikor majdnem odaért melléje, leszállt a lováról és elvitette a kutyákat, majd olyan hangosan, hogy Ferike is hallhatta azt mondta:
- Íme, itt ezen a szent helyen ejtettem le a fiamat a lóról. Vadászni jöttünk és magam elé ültettem a nyeregbe a fiamat, de itt valami történt a lóval. Megijedt és a fiút leejtettem, mikor visszatértem már nem volt ott.
A király nagyon fáradt volt, már több mint 15 éve kereste a fiát, de nem találta sehol és most az egyik táltosa azt tanácsolta neki, térjen ide vissza, mert itt lesz a fiú. Egy fácán van a kezében arról fogja megismerni.
A király ott állt és kételkedett mindenkinek a meséiben.
- Mese, mese, - mondogatta lemondóan, - nincs meg a fiú. Lehetetlen, hogy 15 évig itt megélne egyedül ebben a rengetegben.
Akkor a jós melléje lépett és azt mondta neki:
- Én uram, királyom, vedd kezedbe kézíved és ahova leesik kilőtt nyila, ott találod a fiút. Úgy is lett, a király ellőtte jó magasba, de hiába, egy fenyő ágáról visszapattant a közelébe.
- Ugye, ugye, mikre vesztek rá, lehetetlen messze lőni itt egy nyilat. Jobban teszem, ha hazamegyek, elegem van a sok kuruzslásból, hókusz-pókuszból.
De a szolgák gyorsan ugrottak és a nyíl ahova leesett ott volt a tűzről pattant Ferike. Vitték a királyhoz.
Szegény király, csak nézte, nézte, nem tudott bételni véle. Olyan szép, erős és daliás volt a fiú.
- Édes fiam. - mondta neki és akkor Ferike is mindjárt felismerte az apját, egymás nyakába borultak.
A király a fia címerére festette otthon a fácán madarat.
- Olyan ügyes az én fiam, hogy az erdőben a fácánt pusztakézzel megfogja. - büszkélkedett a király.
Meghallotta ezt Ferike, mindjárt eszébe jutott az ő igazi anyja. Elkért egy lovat, felpattant a hátára, és elszaladt Sáráért. Elvitte a palotába és az özvegy ott él a király mellett még ma is, ha meg nem halt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Mindig olvaslak. Gratulálok!
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Ismét egy szép mesével gazdagodtam.