Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, de hogy hol ne kérdezd, csak azt hogy mi is volt vagy éppen ki, mert bizony volt ám egyszer egy fekete tündér.
- Hej, - mondták az emberek - a fekete tündérnél jobbat nem is találni sehol.
Na, telt - múlt az idő, és ahogy múlt, úgy mind elfelejtették a fekete tündért. Ma már nem is emlegeti senki, pedig jó lenne, mert ma egyre nehezebb az élet és ilyen fekete tündérre lenne igazából szüksége a kárvalottnak. Ne kérdezze senki, hogy miért, mert majd kiderül.
 

Élt ugyanis lent a Maros mellett egy kis ember. Volt annak vagy hat lánya meg három fia. Békében éltek és mindenük meg volt. Nem láttak szükséget, mert a Maros gazdagon ontotta a halat, és a föld meg a sok - sok zöldséget. Ám, de egyszer betolakodók jöttek a vidékre és elkezdték bántani a helyieket. Kis Tamás, mert úgy hívták a kis embert, éppen a Maros partján üldögélt egy horgászbottal a kezében, amikor léptek zajára lett figyelmes. 
 

Összeráncolta homlokát, és bosszankodott. 
- Elriasztják a halakat. - gondolta. 
De a zaj egyre csak közeledett. Már tisztán hallotta a bakkancsok zaját, szinte remegett a föld dübörgésüktől.
- Ejnye no, mért pont erre? - fordult a hang irányába és nem hitt a szemények, hiszen egy egész hadsereg közeledett felé. Állig felfegyverezett katonák jöttek erőltetett menetben.
- Na, - gondolta - innen elfutni nem lenne helyes. Még azt gondolnák, hogy félek tőlük. 
Gyanúba keverném magam. - tehát maradt ülve és pecázott tovább szép csöndesen, majd csak elvonulnak, de hát csak nem. A katonák közül jó néhányan lemaradtak, míg a többi tovább ment. Szó nélkül elvették a botját és azzal kezdték verni. Valami nagyon idegen nyelven kérdezősködtek, ő meg csak rázta a fejét, hogy nem érti, minek ütik, de hiába, A halászbot darabokra tört a testén. Félholtra verték és bedobták a vízbe. Kis Tamás érezte, hogy meg fog fulladni, mert kezét - lábát nem bírta mozgatni sem. 
- Jaj, mi lesz velem, - nyögte keservesen - Fekete tündér segíts rajtam!
Ki sem mondta, máris látta a fekete tündért. Olyan fekete volt, mint akit ébenfából faragtak ki, de még a ruhája is fekete volt. Na, ettől nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy a halál angyalával találta magát szembe. Nagyon elszomorodott, de a tündér megszólította:
- Kis Tamás, ne félj, én vagyok, a fekete tündér, akit hívtál.
Azzal megfogta a fuldokló sebesültet, kivitte a vízből és meggyógyította. Felugrott a bajbajutott és örült, hogy megmenekült. Hálás szívvel köszönte fekete tündérnek, hogy visszaadta az életét. 
- Mondd, mivel hálálhatnám meg? - kérdezte csillogó szemmel. Olyan boldog vagyok, hogy te itt élsz, eme folyó mellett és csak egyszer hívtalak és máris eljöttél. Jaj, olyan boldog vagyok!
- Én is örülök, hogy hívtál, hisz van már annak, vagy háromszáz esztendeje, hogy senki nem mondta ki a nevemet. Még egy nap hiányzott volna a háromszáz évből és akkor nekem el kellett volna költöznöm innen erről a gyönyörű helyről, pedig úgy szerettem itt lenni, de most már nem búsulok én sem. Még háromszáz évet maradhatok és ha valakinek szüksége lesz még rám, csak hívjon, mert én megjelenek neki. - azzal eltűnt.
Kis Tamás kinyújtotta a karját, hogy marasztalja. Szóval is próbálta visszafogni, de hiába, mert a tündér elment. Nem mondta meg, hogyan hálálhatná meg neki a jóságát.
- De miért nem? - töprengett egy ideig, de megijedt, mert füstszagot érzett. - Csak nem a falu ég! - kiáltotta el magát. 
Sejtése beigazolódott, a katonák felgyújtották a házakat. Szaladt, hogy a családját kimentse, de akkor látta, hogy a lányait elvitték, mind a hatat a fiúk azonban elszaladtak és elbújtak a berekben. A katonák nem mertek bemenni, mert nem ismerték, nem tudták milyen veszélyes lehet, így jobbnak látták elkerülni. A fiúk nagyon elszántak voltak, botokat fogtak a kezükbe, hogy szükség esetén tudjanak védekezni.
Égett a falu és nagy lett a zűrzavar, ezért a gyermekek apja is a tűz, no meg a betolakodók elől inkább a mocsaras nádast választotta. Ott ő is ísmerős volt, nem félt és védelemben érezte magát.
Amint osont egyszer csak rábukkant fiaira. Mindannyian örültek a találkozásnak de aztán mégis sírás lett belőle. Síratták a lányokat és édesanyjukat. Nagy volt a fájdalom. Az apjuk viszont, lecsendesítette őket:
- Pszt, ne óbégassatok! Nem tudjuk hány katona lehet a közelben. Igaz, hogy nem értik amit mondunk, de azt igen, ha bőgünk.
Ekkor a fiúk elhallgattak.
Kis Tamás a három fiával ott várták a katonák elmenetelét. Egyszer csak az apának eszébe jutott a fekete tündér. Megint nevét rebegte ajka és a gyermekek legnagyobb meglepetésére, eléjük állt a tündér. Akkor az apa így kérlelte:
- Én tündérem, fekete megmentőm. Ellenség tört a vidékre, gyermekeim hajszolta, anyjukat, lányainkat elrabolta. Kérlek segíts, ha tudsz!
- Segítek, segítek, mert segítenem kell annak, aki engem hív. Ne aggódj megmentem fiaid, lányaid.
- Ó, köszönöm én tündérem, fekete anyám, de nem úgy gondoltam azt én. 
- Hát hogyan? Mondd és meglátjuk. 
- Úgy, kedves tündér, hogy azt mi tegyük meg, még ha vérünk hullatjuk is. Te csak segíts lovat és kardot adni, a többi a mi vitézségünkön múljék.
A fekete tündér készségesen állt segítségükre. Kardot és lovakat kaptak, de nem akármilyen kard és nem akármilyen ló volt az, mert mikor ráültek, hetvenhét ember ereje szállt kardforgató kezükbe és repültek a lovak.

Az ellenség katonái már alvófélben kornyikáltak. Az imént itták ki a lopott bort és verték el a cigányt, hogy még húzza a nótájukat. Arra nem is gondoltak, hogy itt még ma ellenállna nékik valaki. Géppisztollyal a vállukon táncoltak és részegen lövöldöztek a levegőbe. Akkor mintha az égből csapott volna le a négy lovas kezükben karddal. Eleinte nem is rettentek meg, ők a felszereltek még hogy megijednének a kardoktól? Lövöldöztek és röhögtek, s hangosan kérdezték:
- Hé! Kik vagytok ti, miféle oktalanok, hogy idejöttök a géppuska elé karddal és lóháton? Halál fia vagytok máris!
Na, de megfutamodtak mégis, mikor látták, hogy csak jöttök, jöttek. 
- Vágta, vágta, vágta! - kiáltotta Kis Pál fiainak és mire megtöltötték volna a fölöslegesen kilött tárakat, már úgy hulltak, mint a legyek. 
Meggyorsította még a gyermekek kezét is a nagyszerű tett, hogy anyjukért, lánytestvéreikért ütik a betolakodót.
Eltakarodott a csürhe, menekült ágyúit is hátrahagyva. Egyszer csak foglyok sokaságára bukkantak. Na, ott leálltak, hadd fusson az ellenség. Elkezdték a rabok köteleit levagdosni. Amint vagdosták, meglelték a lányokat és azok anyját is. Volt nagy öröm. 
Felkapták őket a lovakra és mentek vissza a berekbe. 
- Jöjj elő nádasnak fekete tündére, - kiáltották. - Jöjj, hogy megköszönjük jóságodat és vissza adjuk a lovakat, fegyvereket. 
Jött is fekete tündér, és azt mondta nekik.
- Ide készítettem néktek egy menedéket. Itt lakjatok, míg el nem tűnik az idegen sereg. 
Na, úgy is lett. Olyan szép palotába léptek be, hogy tátva maradt a szájuk. Ám, de ott nem kellett tartaniuk semmitől, mert más senki nem láthatta őket, mintha nem is lett volna ott semmi. Másnap visszatértek ám még nagyobb sereggel és keresték azokat a fura magyar lovasokat, de nem találták. Azonban este Kis Tamás megkérdezte fiait: 
- Pali, Pisti, Miki és Gyurka, menjünk rá ma az ellenségre?
- Menjünk! - mondták és akkor megint kirohantak és vágták a javát, ahogyan kell. 
Sokszor megtették már, de hiába az ellenség nem hogy fogyott volna, hanem szaporodott, így hát sajnos úgy végződött a háború, hogy a Maros drága vidéke mégis az ő kezükbe maradt. 
Búsultak is a kemény vitézek, búsult Kis Tamás is harcedzett fiaival, de nem volt mit tenni, a háborúnak vége lett. Nekik is le kellett tegyék a kardokat.

Akkor fekete tündér azt mondta nekik, hogy maradjanak ott ne menjenek haza, de ők ezt nem akarták. Nem akartak úgy élni, hogy lássák falubéli társaikat naponta megaláztatva, Ott hagyták a kényelmet és bémentek a faluba. Visszamentek régi viskójukba és ugyanúgy elkezdtek a Marosra járni horgászni és zöldséget termeszteni, mintha mi sem történt volna. Egy darabig zaklatta őket a megszállók által felállított hatóság, de aztán békén hagyták őket. 
Még ma is ott élnek. Kis Tamás időnként el-eljár a fekete tündérhez a nádasba, de a fiai már nem is emlékeznek rá. Az apjuk ennek nem örül, de mindig mondogatja. 
- Feketéről meg ne feledkezzetek, mert ő a mi igaz barátunk, másra nem támaszkodhatunk. 
Elhagyott minket még az ég is, de ő mindig velünk lesz az idők végezetéig.