1945. júniusa volt. Véget ért a 2. világháború. Véget ért az embertelen, értelmetlen öldöklés!
A hír olyan gyorsan terjedt, mint futótűz a száraz avaron.
Gyerekek várták haza apjukat, asszonyok a férjüket, lányok a kedveseiket, anyák a fiaikat. Reményt keltő, és szorongó napok voltak. Szinte minden család, hazavárt valakit. Boldogan, és kétségbeesetten. Mi lesz, ha nem jön haza? Mi lesz, ha soha többet nem jön? Szívszaggató fájdalmak, és megkönnyebbült boldogság ült a családokon. Attól függően, hogy hazaért-e a szeretett, várva várt személy a frontról, vagy nem.

Így köszöntött a nyár romokba heverő kis Hazánkra. Így köszöntött a Miskolc környéki csöndes kis falura, Megyaszóra is. Itt éltek nagyszüleim, itt nőtt fel édesapám a testvéreivel.
Nagyszüleim nagyon nehezen élték át a háborút, hiszen két fiúgyermekük is kivette részét belőle, ők pedig már egy éve nem hallottak róluk semmit.
Nagyapámat nem hívták be, mivel a környéken ő volt az egyetlen orvos, nem tudták volna nélkülözni.
Apám akkor 16 éves volt, bátyja 17. Az országban nem járt posta, semmilyen kapcsolatot nem tudtak tartani gyermekeikkel.

Június 13.-án nagyanyámra egy különös nap virradt. Hajnalban kelt, sütött, főzött, és dalolt a lelke! Tudta, érezte, hogy valami nagyon jó dolog vár rá!
- Ma hazajön a kisebbik bátyád!- mondta kislányának, Mártinak. Maga is elcsodálkozott, hogy kimondta, mert mi van, ha mégse! Nem kapott semmilyen jelzést tőle sem, mástól sem! És két fia volt. Ő most a kicsit várta, az ő édes kisfiát!

Szerencsére, mire a templomba indulnia kellett, mindennel elkészült. Ebéddel, süteménnyel, hogy illően várja gyermekét. Mielőtt elindult volna az Istentiszteletre, kislányával bekopogott a szomszédba, és megkérte őket, hogy ha hazajön a kisfia, adják oda a lakáskulcsot neki.

A templomban Mártikával együtt imádkozott. Most másként, mint a háború alatt tette még pár hete. Tudta, hogy mire hazaérnek, otthon lesz a fia! Istentisztelet után, nagyon siettek haza. A kapu nyitva volt, tárva. Ezt csakis ő hagyhatta nyitva! Szaladó léptekkel indult be az udvarra. Az ajtó előtt ott állt egy kiskatona. Szőkén, fiatalon, 16 évesen. Percekig nem tudtak megszólalni a meghatottságtól. Hazaért gyermeke! Ő ezt tudta! Anyai szíve több száz km-ről megérezte, hogy ma hazajön!

Ezek azok az anyai megérzések, melyekre csak az édesanyák képesek! Olyan titkos kapcsolat alakul ki anya-gyermeke között, mely semmihez nem fogható.
Úgy látszik, az édesanyák ilyenek volta akkor is, most is. Nem véletlen. A születendő gyermek már születése előtt megtanítja az édesanyát szeretni, mikor még csak ott van, a szíve alatt. Olyan szoros kapcsolat alakul ki köztük, amit soha senki nem tud szétszakítani.

Ilyen az anyai szeretet. Félt, aggódik, és elenged, amikor el kell engedni. Megérzi, ha gyermekével történik valami több száz km-ről. Mert a láthatatlan szálak mindenhova elérnek, ahol gyermekük van.

Ilyen volt az én drága nagyanyám is. És ilyen a világon minden édesanya. Legyen az magyar, német, francia, vagy bármilyen nemzetiségű. Nincs különbség: édesanyák.