.

Történetünk sok évvel ezelőtt, valamikor a hatvanas években kezdődött. A szabadkai Auro-Metalnak voltam alapítója, művezetője, ékszertervezője, igazgatósági és a munkástanács elnöke.   Ajánlatomra Olaszországba indultunk tájékozódás, és tapasztalatszerzés céljából.

Az igazgatónk beszerezte az útleveleket négyünknek, de sajnos csak hármunknak volt meg a deviza vásárlási kvótája.

Tehát az igazgató Dudás János, a kereskedelmi igazgató a Trenka bácsi, és Szalma Antal vésnök és szerszámtervező  társaságában jómagam.

Első úti célunk vonattal Vicenza az olasz ékszer, szuvenír, és gépkiállítás volt. Ezzel most nem akarok foglalkozni, ez megérdemel egy külön jegyzetet.

Mint megtudtuk az olasz vasút állomások nem ok nélkül voltak csodálatosan virágokkal, virágoskertekkel övezve, náluk minden évben verseny volt e tekintetben.

Azon a villamosított vasúton utaztunk, amelyet még a magyarok villamosítottak a Monarchia idején, és ugyancsak a Ganz turbinás Tivoli- Vizi erőmű elektromos energiája üzemeltette a Kandó Kálmán tervezte magyar gyártmányú villanymozdonyt.

Megérkeztünk Róma Termini vasútállomására, büszkeséggel néztük a főbejárat feletti frízt amelyet magyar művész Tóth Imre/Amerigo alkotott.

Estefelé érkeztünk, mi sem volt  normálisabb, mint hotel után nézni. A tér körül számosan csillogtatták magukat, az egyikbe bementünk. Cvanto kosta a camera, valahogy elmakogtam , erre akkora összeg volt a válasz, hogy a mi kis deviza kincsünk jó ha két éjszakára elég lett volna, beleszámítva a koffernyi cigaretta eladásából származó jövedelmet is. Ezt még Vicenzában lebonyolítottuk a Luna parkosokkal.

Gondolom az aranyzsinórosokban nem valami jó benyomást keltettünk.

Nem volt más lehetőség, mint a csomagőrzőbe vinni a cuccunkat, és az állomás előtti padokra letelepedni, és a szökőkút vizéből felfrissülni. Másnap gyalogszerrel indultunk Vatikánba. A hosszú úton néztük a kirakatokat, az árusok portékáit. Nehéz volt tőlük szabadulni, a troppo caro ismételt kijelentésére már felére csökkentett árak mellett.

A Vatikánban természetesen a Bazilikába akartunk bemenni, de engem nem engedett be az őrség, mert a  pólóviselés tilos volt. Mire a többiek kijöttek, és inget kaptam, már az ajtónálló azt mondta: Dománi, holnap. Holnap már utaztunk haza, és a tapasztalat arra volt jó, hogy később a feleségemmel már tudjuk, hogyan kell öltözni, hogy a bazilikába beengedjenek.

(Azt viszont megfogadtam, hogy addig nem utazunk Rómába, míg nem lesz annyi pénzünk, hogy hotelt és a resztoráni étkezést fizetni tudjuk.)

Az oszlopok tövében  elfogyasztottunk egy-egy konzervet, de mi nem hagytunk magunk után szemetet, mint a mai migránsok.

Az augusztusi melegben elindultunk "hazafelé" a Termini állomás padjaihoz. Mi akkor Antival 2o évesek voltunk, gyorsabban haladtunk, mint a két 4o év körüli munkatársunk. Ők lemaradva fáradtan kullogtak utánunk. Tehát 1o-2o lépés távolságból értekeztünk.

  - Önök magyarok? Szólított meg bennünket egy hazánktól távolra szakadt hazánk fia.

- Mint hallja!

- Voltak-e a Lídón?

- Nem.

- Azt nem hagyhatják ki hogy a Földközi tengerben ne fürödjenek.

- Sajnos fürdőgatyát nem hoztunk.

- Az nem akadály, lehet bérelni.

- A Termini előtti földalatti visz ki a Lídóra.

- Rendben, akkor holnap reggel nyolc órakor találkozunk a szökőkútnál.

Vártunk vagy fél órát, a mi emberünk nem érkezett, mi viszont már be voltunk programozva, hogy a Lídón megfürdünk. Jegyet vettünk, és beszálltunk. Rómán kívül a földalatti előbújt, és hamarosan megállt és olvashattuk a LIDO meg valami név. így volt vagy még tíz Lídó. A végállomáson kiszálltunk, és gondoltuk, hogy valamelyik betyár strandon mégiscsak megmártózunk. Ám a gondos turizmusszervezők erről gondoskodtak. Zárt strandok végtelen sora. A négy bácskai, a Trenka bácsi kalappal, öltönyben, nyakkendőben cipelte a nagy kétzsebes disznóbőr táskát a napi elemózsiával, a Dudás úr is igazgató módjára öltönyben, a melegtől hullámzó augusztusi napon.  Ezért is nagyon aktuális volt a vízre jutás.

A belépő 3ooo líra körül mozgott, de végre az egyiknél csupán 8oo lírával koponyánként megúsztuk. A homokos területen fa öltöző kabinok voltak, és a tengervizet lemosó tusok, amelyek ponyvával négy részre voltak felosztva négy tusfejjel. A ponyva alulról úgy fél lábszárig nem takart, hogy látható legyen a foglaltság.

A fürdőgatya bérlése elvitt volna egy másik belépő árát, tehát úgy döntöttünk, hogy jók leszünk mi egyszerű bácskai gatyában is a földközi tenger strandján. A Trenka bácsi azt mondta, hogy nem nevetteti ki magát, Ő marad a kabinban.

Kiléptünk tehát az olasz strandra én egy mogyorószínű sportos gatyában, az igazgató fehér majd térdig érő lenge magyarban, Anti a hasonló világoskék változatban.

A tündöklő nap szikrázott a fehérre meszeltnek tűnő testünkről, hiszen szinte az indulás óráig  dolgoztunk az üzemalapításon, nem volt módunkban napozni.

Ellibegtünk a már csokoládé színre barnult olasz hölgyek között a víz felé, és valami keleti kényelemnek látszott a napernyős színes kalapos, napszemüveges hölgyek napozása, miközben a táskarádiók a San remo-i fesztivál dalait zengték.

Itt–ott, felkapták a fejüket a gatyáink láttán, nekik az volt érdekes, nekünk meg a tenyérnyi bikinit viselők.

No végre vizet értünk, de a 1o méter után is csak fél lábszárig ért a Földközi tenger, és ahogy a majd térdig érő fehér és halványkék gatyák elérték a vizet, tiltakozásul csak lebegtek a víz tetején, mint valami kiduzzadt vitorla. Begyalogoltunk vagy 1oo métert, hogy takarva legyünk, mert a gatyák  vízbe nyomva  igen átlátszókká váltak.

A partról érkezett egy sétáló csónak, amely két kis csónak és egy szék egybekötéséből   volt alkotva. Mondott valamit az evezős, amit mi nem értettünk. Hamarosan odaúszott egy görögdinnye fejű, aki nagy magyarázkodásba kezdett. Mi őt sem nem értettük, mit akar velünk közölni. Erre a kezeivel mutatta, és mondta, hogy ham, ham.. Erre az Igazgatóm meg is válaszolt magyarul: ham, ham, az apád f...át, te kövérebb, vagy mint mi.

No de fele sem tréfa elindultunk kifelé. Anti barátom meghempergett a homokban, hogy némi takarást érjen el, az igazgatóm hasonlóan, és a tengerre benyúló szomszédos kabincölöpjei mellett nagyívben közelítették a menedéknek számító kabinunkat. Én nem törődtem a bámulókkal, hiszen nem ismertek és soha többé nem láttak.

Anti barátom siettében nem nézte meg a ponyva alját, csak beugrott a tus alá, ahol egy valódi olasz frászt kapott a csinoskától.

Kicsavartuk a gatyáinkat, és ahogy ránéztem a jegyünkre láttam, hogy 8:OO - 13.OO   8OO Lit.

Hű a mindenit, ez azt jelenti, hogy egy óra után kifelé is fizethetünk. Hamar összekaptuk magunkat, és irány a kapu felé futó lépésben.  A pénztáros ránézett az órára, pontosan egy óra volt...

Hiába voltam én lezseren öltözve sportcipőben, pólóban, a mellemen a Praktikámmal, valahogyan lesírt rólunk, hogy kiszabadult csórók vagyunk, nem amerikaiak.

De azért mégis fürdöttünk a LIDON a Földközi tengeren!

Vinczer S. Péter (qdb)