SZÜLŐFÖLDEM SZÉP HATÁRA

Csehszlovákiából történt áttelepítésünk (1947. június) után Udvariban – mert csak két osztályról volt bizonyítványom - ( hiába voltam már majdnem tizenegy éves, és legalább egy fejjel magasabb osztálytársaimnál), csak a harmadik osztályba vettek fel. Ezt kénytelenek voltunk mi is tudomásul venni, mert tisztában voltunk azzal, hogy a több, mint két esztendős kihagyásnak „köszönhetően” azt a keveset is sikerült elfelejtenem, amit a zaklatott háborús évek alatt felszedtem.
Az evangélikus iskolában két tanító volt: az alsó négy osztályt a szigorú, de emberséges Gondos tanító úr tanította, míg a felsőbb osztályokat az igazgató-tanító, Endrődi Sándor. Eleinte többször előfordult, hogy összekülönböztünk a helyi gyerekekkel. Leginkább tájszólásunk miatt csúfoltuk egymást: mi ugyanis „íztünk”, a pénz helyett „pízt”, a fűrész helyett „fíríszt” mondtunk, míg az udvariak „tiknak” nevezték a tyúkot, „ümögnek” az inget és a „zargat” kifejezést használták a zavar, kerget helyett. Ám ezek a nézeteltérések egyre ritkábbá váltak, és pár hónap alatt teljesen meg is szűntek.
Jómagam – mindenekelőtt túlkorosságom miatt – meglepő gyorsasággal értem utol társaimat a tanulásban, úgy, hogy november vége felé már nem csak nyurga termetemmel tűntem ki a többiek közül. Egy alkalommal a tanító urat valamilyen ügyben a községházára hívták. Mielőtt elment volna, számtanpéldákat írt a táblára mind a négy osztály számára. Vigyázónak a negyedikes Gutermuth Henriket állította ki, aki arról volt nevezetes, hogy könyörtelenül felírt mindenkit a táblára, aki csak pisszenni is merészelt.
A harmadikosoknak szóló feladatokkal gyorsan végeztem, s hogy unalmamat elűzzem, kitéptem kockás füzetem egyik belső lapját és rajzolni kezdtem rá. Kezem nyomán önkéntelenül elevenedtek meg Kisizsa házai, a Vág, az Öreg-Duna, még a Sistagot (fás, erdős rész volt a közelünkben) és a gólyafákat is megörökítettem.
Közben visszajött a tanító úr, és szokása szerint végigsétált a padsorok között, szemrevételezve, hogy ki mint végezte el feladatát. Úgy látszott, hogy az én munkámra külön is kíváncsi volt, ezért kézbe vette füzetemet. Ám amint felemelte, meglátta, hogy egy telerajzolt lap van alatta. Ezt én gyorsan a padba akartam csúsztatni, de a tanító megfogta a kezem. – Mi ez? – bökött fejével a lap felé. Én azonban szemlesütve hallgattam.
– Kérdeztem valamit! – dörrent rám a tanító úr.– A példákkal elkészültem…– válaszoltam halkan, miközben homlokomat kiverte a hideg verejték. A tanító azonban az orrom alá dugta a füzetlapot.
– Én erről beszélek!
Nem volt mese, be kellett vallanom az igazat.
– Ez…ez…Kisizsa, ahol laktunk.
Gondos tanító úr az ablakhoz vitte rajzomat és hosszasan nézegette. Talán megérezte, hogy mennyire gyötörhet a honvágy, ezért büntetés helyett gyengéden megsímogatta a fejemet, és az osztályhoz fordult:
– Figyeljetek! Karácsonykor ünnepélyt fogunk tartani a templomban. Tanítás után kiosztom a szerepeket, van még négy hét, hogy alaposan betanuljátok. Dénes, te egy verset fogsz kapni, nagyon szép, majd meglátod. Kisfaludy Károly írta.
– Alig vártam, hogy vége legyen az utolsó órának. Ekkor a tanító úr bement a kis irodahelyiségbe, és egy idő után könyvekkel a kezében jelent meg. Elsőként engem szólított a katedrához.
– Ez lenne az – mutatott a versre és átnyújtotta a kinyitott könyvet. A helyemre érve mohón olvasni kezdtem:
Szülőföldem szép határa
Szülőföldem szép határa! De azok nem vígasztalnak,
Meglátlak-e valahára? Bús szívemmel árván hagynak.
Ahol állok, ahol megyek, Árván élek bús szívemmel,
Mindenkor csak feléd nézek. Mint a fű, mely a sziklán kel.

Ha madár jön, tőle kérdem: Kisded hajlék, hol születtem,
Virulsz-e még szülőföldem? Hej, tőled be távol estem!
Azt kérdezem a felhőktől, Távol estem, mint a levél,
Azt a suttogó szellőktől. Melyet elkap a forgószél…
Kisfaludy Károly

Amint végigolvastam a verset, az volt az első gondolatom, hogy ez a költemény teljesen rólunk szól, hiszen minden sora az én érzéseimet fejezi ki. Azt hittem, hogy Kisfaludy Károly egy most is élő személy, akit ugyancsak kiűztek szülőföldjéről, azért tud ilyen szépen írni róla. Kissé csalódva vettem tudomásul, amikor nővérem felvilágosított, hogy ez a költemény bizony már jóval több, mint száz éve született.
Karácsonyra aztán örökzöld ágakkal, papírmasékkal szépen feldíszítettük a templom belsejét. Az oltár elé pedig egy hatalmas fenyőfát állítottak a hívek, arra is rengeteg dísz került, ágain gyertyák világítottak. Az ünnepély karácsony első napjának délelőttjén volt. A tíz órás kezdési időpontra teljesen megtelt a templom, még a karzatok is tömve voltak. Az istentiszteletet ezen a napon a miszlai református tiszteletes úr tartotta, igazán szépen prédikált. Ezt követően a templomi kórus énekelt, majd a nagyobb iskolások pásztorjátéka következett. Őket követte az én szavalatom. Mielőtt a fenyőfa elé álltam volna, tanítóm a fülembe súgta: „Bátran, hangosan, hogy mindenki értse. Tudod, ahogy begyakoroltuk.”
A jótanácsot megfogadva hangosan, érthetően igyekeztem elmondani a verset. Érdekes, hogy egyáltalán nem izgultam életem első közszereplésén, csakis a szövegre összpontosítottam. Amint visszaálltam a helyemre, a tanító úr elégedetten mosolygott rám, és megveregette a vállam. Mikor pedig vége lett az ünnepi istentiszteletnek, minden szereplő kapott egy kisalakú Zsoltárt, amibe a következőket írták:
„A vasárnapi iskolai szereplés emlékére, 1947. karácsonyán.
Endrődi Sándor ig.tan. Gondos Gyula oszt.főnök
Kint a templom előtt szüleim és testvéreim vártak. Édesanyám magához szorított és azt mondta:
– Kisfiam, nem csak engem, hanem mindenkit megríkattál a verseddel.
Édesapám pedig csak annyit mondott:
– Jól van gyerek.