HÁBORÚS ÉVEK

A gondtalan kisgyermekkornak aztán az vetett véget, hogy 1943-ban iskolába kellett mennem. Ráadásul elég messze esett tőlünk a komáromi Majláth-iskola, ahova első osztályban jártam. (Másodikban a valamivel közelebbi „Közös”-be írattak.) Így naponta öt-hat kilométert kellett legyalogolnom oda-vissza. De ennél is borzasztóbb volt számomra, hogy velem mindig „forogtak az utcák”. A Rozália térről ugyanis sokáig nem tudtam, hogy melyik benyíló utcán kell mennem a sok közül. Persze a lámpaoszlopokkal se voltam kibékülve, mert azok meg (a kirakatok bámulása közben) mindig „nekem jöttek”.
Évvesztes lévén –decemberi születésű vagyok – majdnem hét esztendősen kezdtem el az olvasás, írás, számolás tudományának az elsajátítását. S mert a városi „úri” gyerekek lenézték a magamfajta szegényes öltözékű falusi fiút, eléggé visszahúzódó lettem. Tanítóm ugyan nem volt goromba férfi – csupán egy alkalomra emlékszem, amikor kiállított pár gyereket és tenyerest adott nekik – de valahogy nem tudott életet vinni a tanításba. Így utólag visszaemlékezve úgy tűnik, mintha valami szürke köd ülte volna meg a tanórákat.
Ettől függetlenül elég tűrhető eredményt értem el az első osztályban. A ma is meglévő „Népiskolai Értesítőkönyv” szerint magatartásból, hit-és erkölcstanból, írásból és testnevelésből kitűnő; szorgalomból, beszéd-és értelemgyakorlatokból, olvasásból és énekből jeles, míg számolás és mérésből jó osztályzatot kaptam. (Akkor az 1-es volt a kitűnő, a 2-es a jeles, és a 3-as a jó.)
Az 1943/44-es tanév még viszonylag békés körülmények közt telt el, bár tavasztól már többször jeleztek légiriadót a városi szirénák. Előfordult, hogy iskolából hazafelé tartva szólaltak meg, s engem is letereltek egy óvóhelyre a sok idegen ember közé. Nyártól aztán vidékünkön is állandósultak a bombázások. Eleinte csak nappal, később éjszaka is voltak légiriadók, úgy, hogy ruhástól aludtunk, állandó futásra készen, mint a nyúl. Ha megszólaltak a szirénák, félig ébren, félig álomban szaladtunk a bunkerbe, amit a magas talajvíz miatt egy tőlünk pár száz méterre levő dombosabb részre csinált édesapánk. 1944. szeptemberétől folytatódott ugyan a tanítás, de ez az iskolai év már szinte teljesen a háború jegyében telt el. Ősz kezdetétől ugyanis szinte már minden nap volt légiriadó. Mi gyerekek– akik kezdetben még élveztük is a szirénák vijjogását, számolgattuk a kötelékekben repülő, magasban fényes kis pontként csillogó repülőgépeket, körülöttük a légelhárító ágyúk lövedékeinek füstpamacsaival – is kezdtünk belefáradni az állandó készenlétbe, a ruhástól alvásba, a bunkerba futásba. Éjszakánként legtöbbször a Duna másik oldalán levő olajfinomítót és timföldgyárat bombázták. (Azért éjszaka, mert a sötétben a gépek nem látszottak, a légelhárítás csak vaktában lövöldözött rájuk, azok viszont az általuk ledobott több száz „sztalingyertya” fényénél jól látták a célpontot. )
Aztán decemberben a harc moraja – mint távoli égzengés – egyre erősebben hallatszott. Huszonharmadikán parancsot kaptunk, hogy azonnal hagyjuk el lakóhelyünket, mert Kisizsa stratégiailag olyan fontos helyen feküdt, hogy számítani lehetett ott a harcok elhúzódására. Édesapám a két süldőt azonnal levágta, aztán másnap a szarvasmarhákat és a legszükségesebb holmijainkat rokoni segítséggel Izsára vitte a nagymamáékhoz. Mi gyerekek pedig édesanyánkkal gyalog indultunk neki a hét kilométeres útnak. Szegény édesanyánk csak nehezen tudott elszakadni otthonunktól, sajnálta, hogy sok mindent: bútorzatot, egyéb berendezési tárgyakat, ólakat, takarmányt ott kellett hagyni a nagy bizonytalanságban. Nekünk meg az járt a fejünkben, hogy mi lesz a padláson elrejtett karácsonyfával? (Mert akkor már mi kisebbek is tudtuk, hogy a fát szüleink szerzik be, csak valahova mindig eldugják előlünk.) Addig ugyanis – akármilyen szegénység volt is – soha nem múlhatott el karácsony karácsonyfa és ajándékok nélkül. Meg a tűzhely melege nélkül. S most ott bandukoltunk, mint a kivert kutyák Izsa felé a csillagfényes szentestén.
Félúton járhattunk, amikor megszólaltak a városi szirénák. Egy ideig tanácstalanul álldogáltunk, nem tudtuk, hogy mitévők legyünk, hiszen édesapánk, aki mindig tudta, hogy mit kell csinálni, nem volt velünk. Végül édesanyánk úgy döntött, hogy befúrjuk magunkat egy közeli szalmakazalba, a kisebb szilánkoktól talán az is megvéd bennünket. (Öcsémet, a legkisebbet azért testével takarta.)
Hamarosan egy repülőgép zúgására lettünk figyelmesek. A kis gép két kört írt le a város fölött, majd keleti irányban távozott. – Odanézzetek! – kiáltotta a nálam három és fél évvel idősebb testvérem, Jóska. S csakugyan volt mit nézni: a magasból, méltóságteljes lassúsággal egy szépen kivilágított karácsonyfa ereszkedett lefelé. – Jé, karácsonyfa! – suttogta meghatottan nővérem.
Vajon honnan jött? Ki küldte azon a vérzivataros szentestén? Máig megfejthetetlen rejtély ez számomra. Akkor, nyolcévesen mindenesetre megerősítést kaptam arról, hogy a Jézuska nemcsak a jóban, hanem a bajban is velünk van.
„Menyből az angyal....” – kezdte szépen csengő hangján édesanyánk, s mi gyerekek is boldogan énekeltünk vele.
*
Az 1944-45-ös telet az izsai házunk alatti pincében töltöttük. (Szüleim ugyanis születésem évében építették fel a városhoz közeli kisizsai házukat,a faluban levőt pedig (a hátulsó szobából egy kis helyiséget leválasztottak a Tóth szüle részére, bérbe adták egy hentesnek).Ezt úgy tették "lakályossá", hogy az egyik felébe fűrészport raktak jó vastagon, amire aztán pokrócokat,lepedőket terítettek, s már készen is volt a fekhely. Ráadásul a pincét fűteni se kellett a csikorgó hidegben, és még óvóhelyként is szolgált.

Az ezt követő napokban a szovjet csapatok a Duna északi oldalán is támadásba lendültek. Január végén lovas szán járta be a falu utcáit, két orosz katona feküdt az oldaldeszkák között. Az egyik a gyeplőt fogta, a másik meg a géppisztolyát szorongatta. Ha valaki kimerészkedett az utcára, megkérdezték tőle: – Nyemci jeszt? – Mikor meggyőződtek róla, hogy tényleg nincs a községben német katona, visszamentek arra, amerről jöttek. Nemsokára aztán rengeteg, sapkáján vörös csillagot viselő katona jött a faluba gyalogosan, lovaskocsikkal, szánokkal és teherautókkal egyaránt.
Mint már említettem, két hízónakvalónkat még a költözés előtt levágtuk, a többi állatot pedig édesanyám tetstvéröccsének az istállójában helyeztük el a Dani-telepen, ugyanis Antal bátyámnak akkor kevés jószága volt a tágas istállóban. (A Dani-telep Izsának egy utcája volt.) A baromfikat – tyúkokat, kacsákat, libákat – is a telepi szüle vállalta.

.
Izsa a tél folyamán háromszor cserélt „gazdát”, mert a németek – miután felrobbantották a Vágon levő két hidat – Komáromnál erősen megvetették a lábukat. Mi már a tankok formájáról és felségjeléről megismertük, hogy az oroszok, vagy a németek vannak-e éppen támadásban. De még nálunk is jobban figyelt az egyik szomszédasszony (egy kommunista bognár felesége), aki, ha a szovjeteket látta bejönni, kiállt az utcára és az Internacionálét énekelte. Akkortájt született fiát pedig Ivánnak kereszteltette el.

Már tavaszodott, olvadt a hó, mikor egy délután pajtásaimmal az utcán játszottunk. Egyszer csak megállt a közelünkben egy dzsip féle jármű, amiből két szovjet katona: egy tiszt és a sofőr szállt ki. Mi Tárnok Karcsi barátommal odamerészkedtünk, hogy közelről is szemügyre vegyük a különös járművet. A tiszt barátságosan mosolygott ránk, és mutatta, hogy beülhetünk, amit mi gondolkodás nélkül meg is tettünk. Akkor se szálltunk ki, amikor a katonák elfoglalták helyüket az első üléseken és elindult az autó. Inkább még büszkén integettünk a többieknek, akik közt öcsém is ott volt.
Az oroszok egészen a Vág-Dunáig vittek bennünket, ott a tiszt rövid megbeszélést tartott néhány katonával, majd vissza az Öreg-Duna töltésén mentünk Izsára, ahol szüleink, testvéreink már kétségbeesve vártak ránk. Az utazás öröme azonban hamarosan lehervadt az arcomról, amikor édesapám fülöncsípett és a következőket mondta nem éppen barátságos hangon: – Majd adok én neked tábornokkal autózni!
*
Március vége volt már, mikor annyira elcsendesültek a harcok Komárom környékén, hogy visszamehettünk kisizsai otthonunkba. Első útjukról szüleim szomorú hírrel érkeztek. Elmondták, hogy a katonaság nem csak feltörte a bezárt ajtót, hanem a bent levő bútorokat és az ólakat is eltüzelték, úgy, hogy földrehintett szalmán és rengeteg tetűn kívül semmit nem találtak.Két hétig tartott, amíg kitakarították, többször kimeszelték a helyiségeket, és innen-onnan beszerezték a legszükségesebb bútorzatot. Csak ezt követően mehettünk mi is vissza. .
Április közepén kezdtünk újra iskolába járni, s bár abban az évben nem túl sok napot töltöttünk el tanulással, azért mégis bizonyítványt kaptam a második osztály eredményes elvégzéséről. Persze a tanulásnál sokkal jobban izgatott bennünket az a sok-sok fegyver, egyéb harci eszköz, amiket a környéken lépten-nyomon találtunk. Egy repülőgép-roncs mellett több tucat kilőtt tank, gépfegyver, puska, kézigránát és töltény állt rendelkezésünkre, úgy, hogy egy partizán-alakulat bízvást megirigyelte volna készletünket. S ezek zömét ki is próbáltuk: a kézigránátok nyelét nagy lelki nyugalommal csavartuk ki, kivettük belőle a gyutacsot, s mikor már jó pár összegyűlt, egy rossz edénnyel letakart tűzbe dobtuk őket, s élvezettel néztük, hogy elpukkanva megemelték a fazekat, vagy lábost.
Máskor meg egy páncélököl nyelet találtam, s mert Jóskával és Miklóssal száz százalékig biztosak voltunk abban, hogy a robbanóanyag a „fej”-ben van, nekiláttunk szétszerelésének. Egyszer csak hatalmas robbanás vetett hanyatt bennünket. Nem gondoltuk volna, hogy a nyélben levő gyújtószerkezet ekkorát tudjon szólni. Szerencsére azonban az ijedtségen kívül más bajunk nem esett.
Töltényeink, puska-és pisztolygolyóink fűzérszám voltak. Ezekből kiszedtük az „élest” (golyót), s a puskaport kulcsos robbantásra használtuk. (A kulcs lyukát megtöltöttük gyufafejjel kevert puskaporral, s egy hozzákötött lapos végű vasat dugtunk bele, amit a kerítésoszlophoz vágtunk, ezáltal felrobbant). De mert egyik fiú kulcsát szétvetette a robbanás ereje, és a szilánkok majdnem kivitték a szemét, nővérem fiúismerősével, aki vasöntő volt a városban, kifúrt tömör vasból csináltattunk erős és biztonságosabb szerszámot magunknak.
Amíg a tankokat el nem szállították, azokat is játékszernek tekintettük. (Annak ellenére, hogy némelyikben még bűzös embermaradványok voltak, amelyeken elvadult macskák élősködtek.) Olyan is akadt köztük, amelyiknek az ágyúcsövét egy bent levő szerkezet segítségével mozgatni tudtuk. Többen felültünk a csőre , míg egy gyerek bent a kereket tekerte.
Szomszédunkban a háború előtt egy szabó lakott népes családjával. Negyvenöt tavaszán ők valamilyen okból nem jöttek vissza, ezért a szovjet katonaság vette igénybe és raktárnak használta házukat. A raktárfőnökön kívül két katona tartózkodott ott állandóan: Szerhi és Alexenka. Ők őrizték és vágták le azokat a szarvasmarhákat, amelyeket a hosszú magyarországi úton zabráltak (vettek el a lakosságtól), és amelyek húsából a városban állomásozó katonaság ellátását biztosították. A tehenek fejését pedig az utca asszonyaival végeztették el. Szerhi volt a mészáros, de szerszáma mindössze csak egy nagykés volt, ezért mindig tőlünk kérte el az öregfejszét, amivel fejbevágta a kiszemelt állatot. Hálából ezért megengedte, hogy a gyomorról lefejtsük az ehető részeket, de nem egyszer az is előfordult, hogy a színhúsból kanyarított egy darabot részünkre. Úgy, hogy mi nem éltünk rosszul azokban az ínséges időkben. Gyakran főztek ők is maguknak egy téglákból összetákolt tűzhelyen valami húsételt, s ha maradt belőle, a fél utca gyerekét odaültették az edény köré, és addig nem engedték, hogy fölkeljünk, amíg mind el nem fogyasztottuk.
Édesapámmal szót tudtak érteni, mert az első világháború alatt két évet Ukrajnában töltött rendfenntartó alakulatával, így tudott egy keveset oroszul. A raktárfőnök mondta neki, hogy mi nyugodtan aludjunk, mert az őr a mi házunkra is vigyáz éjszakánként. Alexenka is gyakran átjött hozzánk esténként egy kis tereferére. Ő azon csodálkozott, hogy miért tömi édesanyám a ludakat. Mikor elmagyarázták neki, hogy így nagyobb, kövérebb lesz, nevetve kérdezte: akkor ti a nyulat is megtömitek?
Egyszer valami magasrangú tiszt látogatott ki hozzájuk, s mert a raktárban nem volt alkalmas hely a fogadására, (tele volt mindenféle lim-lommal), nálunk vendégelték meg őt vodkával, sózott hallal. Ez a látogatás majdnem balul ütött ki. Az történt ugyanis, hogy a tiszt, miután szétnézett a szobában, kiszemelte magának a sarokban álló díszes karosszéket. Ám amint ráült, a szék darabokra esett szét, ő pedig a földön találta magát. Rettenetesen dühös lett emiatt, előkapta pisztolyát és édesapámra fogta. Csak nehezen sikerült megértetni vele, hogy ezt a széket a gyerekek hozták a házhoz és tákolták össze úgy, ahogyan tudták.
Gyakran járt ki a városból teherautóval a húsért egy mongol képű kis ruszki, akit mi Mukinak neveztünk el. Valószínű, hogy megtetszett neki tizenhat éves nővérem, ezért arra kérte, hogy tanítsa meg magyarul. Ám mint kiderült, ez eléggé nehezen ment neki. Egyszer aztán Iza türelmét vesztve azt mondta: „Buta vagy te, nem tudsz megtanulni magyarul!” Érdekes, hogy ezt meg egészen jól vissza tudta mondani: „Puta fatyok, nem tutok.” S mert jókat nevettünk rajta, elment Marcel nénihez, egy közelben lakó asszonyhoz, aki jól beszélt szlovákul, hogy megkérdezze, mit is jelent ez a mondás. Ő mit sem sejtve közölte vele, amin aztán úgy megsértődött, hogy többé nem akart magyarul tanulni.
Amúgy gyermekszeretők voltak az orosz katonák. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy én a raktárfőnök kerékpárján tanultam meg biciklizni, de az is előfordult, hogy elcsentük Alexenka távcsövét – sőt egy alkalommal a pisztolyát is – és a kövér, nagydarab ember nevetve futott utánunk, amíg el nem csípte azt, akinél a tulajdona volt. Szerhit pedig – aki egyébként komoly ember volt – sokszor azzal csúfoltuk, hogy: „Szerhi sztari.” Mire ő huncut mosollyal a szája szélén így fenyegetett meg bennünket: „Ja tyi bi dám sztari!”(Majd adok én nektek öreget!) A raktárba gyakran kijáró teherautó sofőrje pedig nemcsak azt engedte meg, hogy beüljünk mellé az autóba, hanem a kormányt is átengedte rövidebb-hosszabb időre. Érhet-e ennél nagyobb megtiszteltetés egy kilenc éves gyermeket?
A legkülönösebbnek azonban azt tartom, hogy milyen könnyen jutottunk túl a nyelvi nehézségeken. Ők nem tudtak magyarul, mi sem értettük az orosz beszédet, s mégis egész jól el tudtunk társalogni. Úgy, hogy mi őszintén sajnáltuk, amikor negyvenöt késő őszén elköltöztették a raktárt a szomszédunkból. Mint ahogy az is bizonyos, hogy nem ők voltak a hibásak abban, hogy a későbbiek során már nem tekintettem szimpátiával országukra: „A nagy és dicső Szovjetúnióra.”