Dénes Tóth

GYERMEKKORI EMLÉKEK
 

Eszmélkedésem első időszaka a harmincas évek végéig nyúlik vissza. Legrégebbi emlékem talán az, hogy édesanyám a kertben dolgozván, engem küldött be a házba azzal a feladattal, hogy nézzem meg öcsémet, nem esett-e ki a bölcsőből. Ekkortájt, ha jól számolom, két-és fél, három éves lehettem, hiszen Miklós még nagyon kicsi volt, menni se tudott. Alig valamivel később történhetett az a sokáig emlegetett esemény, amikor egy vadász agyonlőtte kedves kutyánkat, Sajót. A család azért is tartotta olyan nagy becsben ezt az okos négylábút, mert nem csak jó házőrző volt, hanem gyakran hozott haza éjszakai portyázásai után egy-egy nyulat, fácánt, vagy foglyot, amiknek többnyire csak a fejét, esetleg az első részét ette meg, a többit a küszöbre tette és ott őrizte reggelig. Emiatt lett útjába a lelketlen vadásznak. Szinte ma is előttem van annak a képe, amint édesapám és Feri a lábait fogva, fejjel lefelé tartva hazahozták, és a kertben eltemették. Mi elsirattuk és fejfát is készítettünk számára.
Arra is jól emlékszem, amikor édesapámat 1940-ben, Erdély egy részének visszavételekor behívták katonának. Mi egy idő után nagyon vártuk már őt haza, s hogy jobban lássuk, mikor jön, gyakran felmásztunk egy szénakazalnak támasztott létrára, onnan kémleltük a messzeséget. (Aztán hamarosan haza is jött, még egy plecsnit is kapott részvételéért.)
Jó volt Kisizsán lakni, a sík vidék, a vízivilág, ami körbevette lakóhelyünket, a szabadság érzetét keltette bennünk. S mindez annak ellenére is igaz, hogy télen nem volt valami jó dolgunk: ugyanis megfelelő ruha és lábbeli hiányában jórészt benn kellett lennünk a lakásban. Mint ahogy a református ének mondja: Tűz mellé házba szorultunk. De azért találtunk magunknak valami elfoglaltságot, játékot odabenn is. Ha szüleink esténként kukoricát morzsoltak másnapra az állatoknak, mi a torsokból (csutából) várat, tornyot építettünk, vagy hegedűt, kis ökröket csináltunk kukoricaszárból. Azt is szívesen elnézegettük, ahogy édesapánk kosarat, kast, borítót font fűzfavesszőből, vagy szakajtókosarat készített zsúpszalmából, mert hogy minden ilyen munkához értett. Mikor ökreink lettek, egyedül megfaragta a szekér valamennyi fa alkatrészét, s csak a vasalást készíttette kováccsal. Egyszer még szánkót is fabrikált számunkra, csak az volt a baj, hogy a sík terepen nem igen volt szánkázóhely. Azért az Öreg-Duna, vagy a Vág-Duna töltése is megtette, odajártak ródlizni a városi gyerekek is. De az 1941-42-es télen olyan bőségesen esett a hó, hogy a szél által a házunk mellé hordott „hóhegyről”, mikor megkeményedett a teteje, vígan csúszhattunk lefele. Lett is ennek leve bőségesen! A Vág-Dunát ugyanis a tavaszi zöldár úgy megduzzasztotta, hogy már csak tíz-tizenöt centiméter hiányzott ahhoz, hogy átbukjon a gáton a víz. Ez pedig kegyetlenül elvitt volna bennünket (mint ahogyan az 1965-ös ezt meg is tette), ezért édesapám gerendákból, pallókból jó nagy tutajt készített, hogy katasztrófa esetén legalább az életünket megmenthessük. Szerencsére erre akkor nem lett szükség.
Öcsémmel szívesen hallgattuk, ha nagyobb testvéreink verset, vagy más szöveget tanultak hangosan. Nekem különösen Petőfi Sándor költeményei tetszettek, s mert volt egy akkortájt megjelent Petőfi kötetünk, amiből hét évvel idősebb nővérem, Iza esténként felolvasott, jó pár versét, (pl. az Egy gondolat bánt engemet címűt), már iskoláskorom előtt kívülről tudtam.
Ha a téllel, széllel, hideggel voltak is gondjaink, tavasztól őszig szabadok voltunk, mint a madár. Mivel a szélső házban laktunk, mienk volt az egész határ: megmásztunk minden fát, bokrot, szép csokrokat kötöttünk mezei virágokból: pipacsból, búzavirágból, margarétából, szarkalábból és konkolyból.. Mintát a szobánk falán függő „Házi áldás”-ról vettünk, melyen a következő szöveg volt olvasható:
Hol hit, ott szeretet
Hol szeretet, ott béke,
Hol béke, ott áldás,
Hol áldás, ott Isten,
Hol Isten, ott szükség nincsen.
Drága játékokra ugyan nem futotta, de a nagyobbaktól ellestük a nyíl, a csúzli, vagy a kócpuska készítésének tudományát, s ha ezekkel eluntuk a játékot, dróttal összefűztünk egy csomó rossz fazekat, elnyűtt lábost – amik megjavítására már a drótos-tót se vállalkozott – s ezeket húztuk a poros kocsiúton. Vagy az edényeket egymás tetejére raktuk, és azon versenyeztünk, hogy egy kimért távolságból ki hányat képes ledobni botjával.
Néhány megmosolyognivaló történet is eszembejut ezekből az időkből. Történt, hogy egy szép nyári napon az udvaron játszottunk öcsémmel, míg édesanyánk a kút mellett mosott. Egyszer csak azt látjuk, hogy az úton egy nagy állatot vezet két ember vasrudakkal, amelyek az állat orrában levő vaskarikához voltak erősítve. Tágranyílt szemekkel csodáltuk meg a jelenetet, mivel bikát addig még nem volt szerencsénk látni. Megkérdeztem hát édesanyámtól: - Anyu hogy lehet az, hogy ennek a tehénnek tőgye van, csöcse meg nincs? – Édesanyám hirtelenjében nem tudta, hogy mit válaszoljon, ám tudálékos (és pösze) öcsém, Miklós helyette is megfelelt: - Tudod Dini, az úgy fan, hogy ennek a tehénnek sze tógye, sze csocse nincs, az a gombolyú ott csak egy szemmi.
Más alkalommal pedig azt láttam, hogy a második szomszédunkban lakó Bulajcsikékhoz két furcsán öltözött ember ment be. Erről nyomban értesítettem édesanyámat: - Anyu, a Bulajcsikéknál tolvajok járnak! – Honnan tudod kisfiam? – Hát onnan, hogy puskájuk van és toll van a kalapjuk mellett. (Mondanom se kell, hogy a csendőrőket néztem tolvajoknak.)
Abban az időben az állatok, madarak, de legfőképpen a tolvajok ellen csőszöket fogadtak a községek. Nálunk az Izsán lakó Koczka bácsi töltötte be ezt a fontos hivatalt. S hogy a határ rá eső részét éjjel-nappal szemmel tudja tartani, kunyhót épített magának a Nádas-ér mellett. Mi gyerekek gyakran meglátogattuk az öreget, szerettük hallgatni érdekes meséit, történeteit. (Volt,amit elhittünk, de némelyiken még mi is csak nevettünk.)
Az egyik arról szólt, hogy miként lehet könnyűszerrel vadlibákat fogni. Nem kell hozzá más, csak egy viharlámpa, egy zsák, no meg egy malaclopó nagykabát, aminek a zsebeit kaviccsal rakjuk meg. Szürkületkor aztán óvatosan megközelítjük a ludak szálláshelyét. A lámpát föl-le lóbáljuk, amit a libák villámlásnak hisznek. Közelebb érve pedig közéjük szórjuk a kavicsot, amiről a buta szárnyasok arra a gondolatra jutnak, hogy jégeső esik,és jó szokásuk szerint mindannyian a szárnyuk alá dugják a fejüket. Ekkor aztán már nincs más tennivalónk, mint megtapogatni az oldalukat, hogy melyik milyen kövér, a legszebbeket pedig zsákba rakva hazavinni…
De Koczka bácsinak volt ötlete vadkacsafogásra is. Ennek lényege, hogy jó időben, amikor már fürdőzésre is alkalmas a víz, lemegyünk a tóra. Viszünk magunkkal egy jól megtermett tököt, amibe előzőleg szöget ütöttünk, s arra madzagot kötöttünk. A tóhoz érve a tököt belökjük a vízbe. Rövidesen körbeveszik a vadkacsák, és csipegetni próbálják az ismeretlen valamit. Ekkor a tököt kihúzzuk, s levetkőzve mi megyünk be a tóba úgy, hogy csak a fejünk legyen kint a vízből. A vadkacsák – gondolván, hogy megint a tök közeledik feléjük – ismét odaúsznak, körbeveszik a fejünket. Mi pedig a víz alatt összekapjuk kettőnek-háromnak a lábát, majd otthon a mama jó vacsorát készít belőlük.
Mivel a szélső házban laktunk, az öreg gyakran betért hozzánk beszélgetni, hűvösebb időben felmelegíteni elgémberedett tagjait. Ilyenkor édesanyám megkínálta egy kis ebédmaradékkal, amit szívesen el is fogadott. A bablevest különösen szerette, azt mondta: többet ér ez a leves minden trotátánál (tortánál). Egy alkalommal azonban olyan gyászos hangulatban lépte át a küszöbünket Koczka bácsi, hogy még a jó szívvel kínált ételt se fogadta el .Szomorúságának okáról csak hosszas kérlelés után volt hajlandó beszélni:
– Tuggyátok – mondta lógó orral – máma nagyon megszégyenűtem. Délelőtt begyütt hozzám a Sipos, hogy valaki meglopta a mákját, mér nem vigyáztam rá? Én meg éppen mákot törtem a mozsárba, mer hogy vót egy kis száraz tésztám, abbul szándékoztam ebédet főznyi magamnak. Mikor ezt az a förgeteges ember meglátta, megfogott, oszt mozsarastul együtt kidobott a saját házambul.