Motto: jöhetnek „tőrrel, ékkel, de én (mi) itt állok (állunk) az ikes igékkel”
 

Nemzettudat
 

Volt egy jó ismerősöm a nyolcvanas években, aki erdélyi származásúként egy kicsit székely, egy kicsit örmény, egy kicsit szász, egy kicsit román, de szerinte is félig zsidó és félig magyar vér keveredett benne. Érdekes, tehetséges ember volt, amolyan életművész, igazi Kelj fel Jancsi, aki soha nem bukott el, úgy esett-botlott, hogy mindig talpon maradt. Fantasztikusan jól adminisztrálta magát, kevés munkával, narcisztikus modorral, sajnáltatással, vagy egy kis csalafintasággal meglepően magas szakmai posztokat ért el, sőt remek anyagi biztonságot is tudott magának teremteni. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet az ő szerencséjének az oka, mígnem rájöttem, hogy a mimikri legmagasabb fokát tudta művelni. Román közegben román volt, magyar közegben szegény erdélyi menekült, a németek között szász felmenőit hangsúlyozta, és ami a legdöbbenetesebb, hogy a zsidó környezetben sem feszélyezte, hogy a kipát hajához csatolva olvassa a Tórát, amiért ingyen sóletet lehetett enni egy bizonyos vendéglőben, egészen addig, amíg a sóletre és az éppen aktuális identitására rá nem unt. Egy ember sok identitás, vagy egy ember és semmiféle identitás? Vajon, milyen nemzettudata lehet egy identitás nélküli embernek? Nos, neki biztosan semmilyen nem volt. Rá emlékezve, éppen most, éppen Trianon kapcsán sorba vettem egy csomó ismerősömet. Rájöttem, hogy ha nem is ilyen mértékben, és nem is ennyire tudatosan, de egy sereg ismerősömnek NINCS is nemzettudata. Előzőnél ez gyakorlati, haszonelvűségi alapon működött, ha működött egyáltalán valami keverék-érzeménye, de nem volt rá szüksége. Másoknak pedig nincs rá igénye, vagy teljesen kiesik mindennapjaik tevékenységi köréből a nemzettudat megélése.
Aztán másként ágaskodik a régi, a háború előtti polgári generációké, megint máshogy a háború utáni „káder” generációké, ismét másként az előbbiek és utóbbiak leszármazottainak - ha egyáltalán még van - nemzettudata. Soha nem hagy ez a kérdés nyugodni, amikor más-más típusú emberekbe botlok akár belföldön, akár külföldön. Érdekes módon a legnagyobb nemzeti önazonosulást a franciáknál és a soknemzetiségű amerikaiaknál észleltem, valamivel kisebbet a nem nemzeti, hanem össz-nemzeti formációjú szovjeteknél, mintha lett volna egy szovjet nemzettudata mondjuk az akkori ukránnak és az orosznak is. A kisebb nemzeteknél a külsőségek viszont kevésbé, inkább a saját kultúrájuk és történelmük büszke megélése és kivetítése az idegenek felé az inkább jellemző.
A volt kommunista országokban, különösen a régi polgári családokból származó értelmiségi körökben abszolút természetes volt büszkének lenni a magyarságra, és ezt a gyermekbe belenevelni is kötelező volt, míg az új „káder” értelmiségiek, inkább a proletár internacionalizmusnak hajtottak fejet, és tűzzel-vassal irtották a polgári, nemzeti, keresztény és akár a családi értékek maradék létét és ezzel párhuzamosan a nemzettudatot. Tudták, és érezték, hogy náluk egy polgári kontinuitás hiányában ők nem tudják azt soha felmutatni, amit az ellenfeleik. Ezért kellett az ellenségkép, ezért nem beszélhettünk nemzeti értékekről (lehet, hogy még a Nemzeti Színház is emiatt esett el? - no ez csak fantazmagória!),
Ezért kellett annak idején történelmünk dicső napjait elhallgatni és mondjuk március 15-e helyett a Tanácsköztársaság kikiáltását, vagy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját ünnepelni. Ad absurdum, magyar nemzeti eseményeken a szovjet himnuszt játszani, hallgatni. Ahogy a tudatlanság terjesztése volt a cél, hiszen a tudatlanság az elnyomás leghathatósabb eszköze, érdekük volt teljes mértékben a magyar nemzettudat elnyomása, amihez hozzákapcsolták a saját nemzetük mocskolását, az utolsó csatlós és a fasiszta-náci be-, ki- és rábeszélő megbélyegzést. (Megjegyzem, utódaik ugyanezt kopírozzák és könnyű nekik, mert a génjeikben van).
Szerencsére lámpások mindig akadtak. „Nincs más haza, csak az anyanyelv” mondta Márai a száműzetésben, hiszen a nyelv az egyetlen, amiben az ÉNTUDAT, így az igazi nemzettudat is felszínre juthat és az öntudat mellett közkinccsé válhat. Az anyanyelv és az azzal átörökített nemzeti kultúra a mai napig a nemzettudat leginkább meghatározó tényezője. Jöhet globalizáció a proletár internacionalizmus helyett, végigseperhet országunkon széles és gúnyos kacajú nemzetközi PÉNZKÁDERIZMUS, jöhetnek ránk EU-s jogszabályok, gender-idiotizmus és vandalizmus, jöhetnek „tőrrel, ékkel, de én (mi) itt állok (állunk) az ikes igékkel” .
 

(GundyS., 20150606)