Kályha-hívó
 

Szeretet deficitben él a világ, Budapesttől Brüsszelig, a Fehér Háztól a Fehér Házig és a nagy sárga-szürke-rózsaszínű házaktól a pici fehér házikókig, az ülésterem egyik sorától a másikig, a vöröstől a narancsig, a zöldtől a kékig, férfitól nőig, szülőtől gyermekig és testvértől testvérig...
Összefoglalva: embertől emberig.
Kamaszként még más-más érdekektől vezérelve száguldozunk a gondolat intercityken, de pislákol a remény, hogy lesz majd egy megálló, ahol egyszerre szállunk le a magas kerekekről és valami szívbe költöző puha béleményt magunkba töltve elandalítja lelkünket egy fenséges meleg érzés. Rádöbbenünk, hogy egy bölcső ringatott, egy anyaföld táplált, és egyazon Földanya gyerekei vagyunk mindnyájan és ezért édes testvérek vagyunk.... Más-más érdekeink leszállnak a magas kerekekről és egy közös érdekbe csatlakozva egy szív, egy meleg, egy puhaság burkolására vágyunk, a testvéri kohézióra.
A pozitív érzések bevétel többlete és kiadása között az egyensúly megteremtődik és ez lesz valahol a szeretet természetes születése. (Tudom és hiszek az erejében).
"Én szeretet nélkül nem tudok élni. Félek. Keserű és reménytelen vagyok. Fuldoklom. Fázom. Ha csak egyetlen módom van rá - elmenekülök. Persze van, amikor nincs erre mód. Maradni kell. Akkor is keresem azoknak az embereknek a közelségét, akik szeretnek, és akiket én is tudok szeretni. Lehet, hogy csak pár emberről van szó. Manapság az is nagy szó. Olyan, mint az Északi-sarkon egy működő kályha: odabújok mellé."(Müller P)
Miért nem bújunk össze, hogy mi legyünk a nagy nagy kályha, ami mindenkihez egyformán meleg
 

(GundyS., 2016 márc.)