Ezekben a napokban emlékezem.
 

1956 október 25
 

Elfogyott a kenyér, lekvár volt, zsír sem, liszt is kevéske. 26.-án lett volna fizetés, igen szerény volt a tartalék. Mások is úgy döntöttek, kenyeret kell szerezni. A városban csend van. A kertünkben többen összejöttek, hogy vajon melyik péknél lehet kenyér. A Svábhegyről hova induljanak. A nők a várost leszavazták. Mint gyerek ott téblábolok, ennék már én is. Eszembe jut, hogy nagyapámmal a Cinege úti pékhez járunk Zugligetbe, az nincs messze, gyalog fél óra. Mondom apunak, ő mindjárt továbbadja, tetszik a tipp, menjenek oda néhányan, de hogyan, részletesen kikérdeznek. Nagyon büszke 5 éves vagyok, hogy segíthetek, ezt most én tudom. Menni is szeretnék, unom a bezártságot, de nem engednek. Kicsit elszomorodom. Elindulnak páran szatyrokkal kenyérért. A fiatalság, 18-20 évesek a városba mennek. 
Várakozunk. Lessük, az ablakból mi történik, látni a Margit hidat, a parlamentet szinte egész Pestet, meg szemben a Rózsadombot, Hármashatár hegyet, egészen Hidegkútig. Csend a fasorban is. 
Délre megjönnek a kenyeresek. Eszem a roppanós héját lekvárral. A felnőttek mesélik mi volt, mi a helyzet arra. Nagyapámékról semmi hír, apu testvéreiről sem, de annyit tudni, arra minden csendes.

1956 okt. 26. 
Ennek a napnak biztos voltak nagy eseményei, de én a saját kis világom eseményeit éltem. Mivel nagy volt a belövés veszélye, a férfiak úgy döntöttek, hogy Horváth néni háza a legbiztonságosabb. sötétedés után oda mentünk valamennyien rádiót hallgatni. Napközben nálunk volt a politikai klub, némi ultizással, meg egyéb kártyázással, mert nekünk volt nagy ovális asztalunk, amit jól körül lehetett ülni, járni, az ablakunkból meg jó kilátás volt a városra.
Kora délután, a soros lekváros kenyér után voltunk már. Feltűnt néhány katona az utcában, a sikátorból jöttek elő. Az nem igazi sikátor volt, inkább vízmosás. Valaha ott egy villa volt, amit aknatalálat ért a háborúban, teljesen elpusztult. Benőtte a helyét a gaz, a pince beomlott, iszalag borította, ott jártunk le a fogashoz. 
Néhányan kimentek megkérdezni a fiatal fiúkat, mit keresnek, a srég villában akkor Kállai Ferencék laktak...
A fiúk a Petőfi laktanyából jöttek, alföldi kiskatonák voltak, némi civil ruhát kértek. Lehet bármilyen rossz, de haza akarnak menni, nem katona ruhában, féltek. Ezt értettem én is. 
No, gyorsan mindenki keresett valamit, amit nélkülözni tudott és vitte ki. Nekem nem volt szabad kimenni, csak a ház oldalába, de onnan is kiláttam az útra. Szüleim segítettek az átöltözésben, az út magyarázásában, hogy merre menjenek tovább. 
Mellettünk még beépítetlen rét volt egész messzi, talán 300-400 m-en nem volt ház. Nézegettem arra, untam kicsit, ami kinn történt, egyszer csak egy furcsa hang, majd hatalmas robbanás, repül a föld a szomszéd rétrészen. Nagyon megijedtem, egy pillanat alatt ráébredtem, ez az, amit a moziban láttam a háborús jelenetben, erről beszéltek a felnőttek, mikor a harctéri élményeiket mesélték. Féltem sírni sem tudtam. A felnőttek is megdermedtek. Egyből apu szólt ne mozduljak, majd kérdezte láttam-e mi történt, nem tudom hogyan volt erőm, de elmondtam álltó helyemben, kicsit szipogva ugyan. Kérdezgettek, majd mindenki állva mozdulatlanul megállapították, hogy honnan lőttek, milyen fegyverrel. Csak a honnan-t értettem, és azt, hogy elég jó célzás volt, meg azt, hogy figyelmeztető lövés a csoportosulás miatt. Annyit fogtam fel, hogy onnan nincs fedezék, és ha lesz még egy az el is találhat és akkor vége mindennek. Öt évesen mindezt átéreztem, igen féltem.
Kis idő lehetett, talán egy perc, de ez nekem végtelen hosszú volt, mikor azt mondták menjek a ház másik oldalára, a kertbe, ott már védett helyen leszek. Mentem, gépként mozogva, talán 10 lépcső, meg pár méter egyenes út volt. Nemsokára jött édesanyám sírva borultam a nyakába. Azóta nem félek.