Az Ön országa és nemzete a közös történelmünk során, nagy tiszteletre és szeretetre érdemesült a magyarságtól. Nem csupán 800 esztendős perszonáluniónk (1091-1918) és közös királyaink személye köti össze nemzeteinket, de a modern kutatások megállapították, hogy genetikailag is a horvátság az, amelyik egyik legközelebb áll a magyarsághoz. Soha nem felejtettük el hősi kitartásukat a török ellen és azt sem, hogy a hódoltság idején a végvárainkban, a legjobban a horvát vitézekre számíthattunk. Hogyan is feledhetnénk a Zrínyieket, Frangepánokat? És ne feledje el, hogy szabadságharcaink legderekabb vezetője, II. Rákóczi Ferenc is félig horvát és félig magyar frigyből született.
Testvérinek mondható együttélésünket megzavarta ugyan 1848-49-ben Jellasics bán hátbatámadása, de mi inkább ma az aradi hősök között vértanúhalált halt horvát Knezich Károlyra és a horvátokra barátként gondolunk. Nem is olyan régen, a szerb-horvát háborúban is Önök mellett álltunk és nem egy magyar harcolt önkéntesként az Önök oldalán.

Milanovic úr!

Kérem, engedje meg nekem, hogy ne a múltról beszéljek a továbbiakban Önnek, hanem napjainkról:
Tudja, az Önök országa az, ahová a legtöbb magyar család nyaralni megy, és országaink barátsága az egymás földjén élő kisebbségre is igaz; hiszen, mind kulturálisan, mind politikailag egymás jogait tiszteletben tartjuk/tartottuk.
És most jön a lényeg: a közös határunk sem volt annyira zárt eddig, mint más uniós országok felé.

Mától ez megváltozott.

Horvátország az uniós jogszabályok betartása helyett illegális határátlépésre buzdítja a hazánkba betolakodó és a nemkívánatos idegeneket. Éppen az imént jutott el hozzám a hír, hogy negyven fegyveres rendőr lépett hazánk területére, az ún migránsokat átkísérve.

Nem tudok mit mondani miniszter úr! Ha annyi évszázadon keresztül békében megfértünk egymás mellett, miért rontanánk el a barátságunkat? A migráns-kérdés egy időzített bomba Európa közéletében és társadalmában, megfelelően és közösen kell, hogy kezeljük az ügyet. Közös hitvallásunknak kell lennie, a saját hazánkért és a kereszténységért küzdenünk, mert Zrínyi szavaival élve:

„Elfussunk?” Nincs hová miniszterelnök úr! „Nem vakmerőségre hívok senkit…hanem okosságnak mértékletességével és állhatatos szívünk megkeményítésével akarnám, hogy előállnánk erre a nemzetünknek utolsó szükségére.” (Zrínyi Miklós)

Bízom az Ön józanságában, éljünk békességben, társként, mint annyi évig a történelmünk folyamán.

Én a Zrínyiekre szívesebben emlékezem, mint a Jellasicsokra.

Dobre je!
Isten áldja Önt és hazáját!

Zetényi-Csukás Ferenc
közmagyar