Ő volt a világon a legkedvesebb, a legjobb ember, szerető társ, a legdrágább apa.
Amíg csak élünk, szeretjük őt, emlékét szívünkben őrizzük.

  Egy szerelem igaz története

  Írta: Törő Zsóka

    Betegségem miatt már harmadik hete hiányoztam a gimnáziumból.

Akkoriban még nem volt tévénk, az olvasás sem kötött le igazán, ezért egy népszerű ifjúsági lapban levelező társakat kerestem. Határunkon túli magyar fiúkra esett a választásom.
A legtöbbjük hamar lemorzsolódott, nem is nagyon bántam.

    Ő, aki Erdélyben élt, első pillanattól a barátommá vált. Rengeteg levél jött, ment, a postás mindennapos vendéggé vált nálunk. Nem voltak egymás előtt titkaink, mindenről írtunk őszintén, tabuk nélkül. Nagyon közel kerültünk egymáshoz.

   Legelőször érettségi előtt találkoztunk, nálunk. Bár akkor már a barátságnál többet éreztünk egymás iránt, mégis meglepett, amikor megkérte a kezemet szüleimtől. Én nemet mondtam, mert még tovább akartam tanulni. Ő elfogadta, megértette indokaimat. Tudtam már, igazán szeret. Levelezésünk folytatódott, 8-12 oldalakat írtunk egymásnak továbbra is.
Közben befejeztem a főiskolát, dolgozni kezdtem. Újra előke­rült az egybekelés kérdése.  Mindez az 1970-es években történt, az akkori román vezetés min­dent megtett, hogy terveink elé akadályokat gördítsen. A család és a barátok is igyekeztek lebeszélni tervéről, de ő mégis rendíthetetlen maradt.

  Az áttelepülési szándék bejelentése után hazaárulónak kiáltották ki a munkahelyén.

A házasságkötési engedélyt én 10 perc alatt megkaptam Budapesten, neki mindez 10 hónapba került. Az esküvőre pár napot adtak, de ő nem hagyhatta el az országot, ezért Nagyváradon
keltünk egybe, a ceremónia román nyelven folyt. Én ott kérdezetem meg, hogyan kell azt mondani: igen, mert csak a nemet tudtam. Ezután két nap múlva haza kellett utaznom.

   Jött az újabb várakozás, de én minden tanítási szünetben kiutaztam hozzá, rengeteg viszontagságban volt részem, de megérte. Az együtt töltött napok, hetek csodálatosak voltak.
Szerettük egymást, mint még soha senkit, gyengéden, lélekből, tiszta szerelemmel. Ha másra nem volt lehetőség, kezeink násztáncot jártak. Sokat játszottunk, nevettünk, örültünk egymásnak, az élet ajándékának. Éjféli miséről hazafelé menet átszeltük a várost, rugdostuk az utcaköveket, és minden lámpa alatt megálltunk csókolózni. Felejthetetlen időszak volt!
  Nemsokára kiderült, babát várok. Nem volt nálunk boldogabb! Találkozásainkkor átszellemülten simogattuk egyre gömbölyödő pocakomat, a kettőnkből fakadó drága kis életet.

  Szülés előtt már nem utazhattam, de férjem kérvényezte a fővárosban, hogy egy rendkívüli látogatást engedélyezzenek a baba érkezésekor. A helyi rendőrség csak akkor értesítette, amikor már lejárt az engedély.

  Végre eljött az áttelepülés napja. Végtelen fájdalommal hagyta ott szeretteit, hiszen ők is nagy áldozatot hoztak  értünk. 1976. március végén érkezett meg, kimerülten, szemében örömmel és könnyekkel, végtelenül fáradtan. Akkor látta először 3 hónapos gyermekét.

Boldog elégedettségben éltünk, szüleink kényeztettek bennünket. Férjemet hamar befogadták, megszerették. Egy Erdélyből származó barátunk segített munkát találni. Én naponta repültem felé, amikor megérkezett, ölelgettem, cirógattam, az ölébe ülve dédelgettem.  Megérkezett a második baba, egy angyalarcú csöppség. Igazi család lettünk. Jöttek a boldog, dolgos hétköznapok, hálásan köszöntük a sorsnak, hogy idáig eljutottunk.

  7 évig éltünk gyengéd szeretetben, szerelemben, amikor betegeskedni kezdett. Orvostól orvosig jártunk, amire kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg. Kórházba került, és megtudtam a kegyetlen igazságot. Túl későn fedezték fel az orvosok a valódi betegségét, már operálhatatlan volt. Nem tehettünk semmit, csak tehetetlenül néztük végső vergődését, kínjait.

   Élete virágában, 38 évesen végleg ledobta magáról a földi terheket, megtért teremtőjéhez.
Utolsó perceiben édesanyja fogta a kezét, ontotta érte könnyeit.
Én szinte belerokkantam a fájdalomba. Gyermekeim egy évig elfelejtettek nevetni. A kicsi, még csak 3 éves volt, a temetőben beszélt az édesapjához, aki a föld alatt pihent, a nagyobbik, a 6 éves bezárkózott kis lelke törékeny világába.

  Ő volt a világon a legkedvesebb, a legjobb ember, szerető társ, a legdrágább apa.
Amíg csak élünk, szeretjük őt, emlékét szívünkben őrizzük.

Így ért véget egy szerelem és egy élet… Isten akaratából.