Emlékek pilléreire épült földi mennyország

A mi nap megkérdezte tőlem valaki, hogyan élem az életem, hogy mindig kiegyensúlyozottnak látszom?

Szemtelen őszinte természetem, azonnal válaszolt adott. Sztoikus gondolodásomnak köszönhetően. Bennem is vannak félelmek, kételyek, de elfogadom, amin nem tudok változtatni, és változtatok, amin lehet. Megtanultam nővérként élni a mindennapi életemet. Nem láthatják mások a bennünk zajló kudarcokat, harcokat, csatákat, amikor a betegágyhoz lépünk, nekünk kell erőt, reményt adni a kiszolgáltatott, kétségbe esett embernek. Tapasztaltam gyermekes kollégainőimen, beteg gyermeke ágya fölötti virrasztás után, fáradtságtól remegő lábbal, mosolyogva lépett a súlyos beteg mellé és simogatta meg ráncos kezét és azt mondta. Itt vagyunk, segítünk, biztonságban tetszik lenni. Ugyanakkor műszakkezdéskor, köszönés után az első mondata hozzánk ez volt: Hanna beteg, egész éjszaka fent voltam, figyeljetek rám, ma nem gyógyszerelhetek...

A nővérek összetartanak, mindenkor felmérjük felelősségünket, egymásra utalt szerepeinket. Nálunk ritka a táppénzes állomány, ennek oka, nem az, hogy mi nem leszünk betegek, hanem a felelősségünk, elhívatottságunk felülírja a tüneteket. A kérdésre ez volt az első válaszom.

A második pedig, az emlékeimből építkezem. Ez már személyesebb és diszkrétebb, ugyan akkor a legerősebb pillére a jövőnek. Minden emberben van egy soha el nem halványuló emlékkép, a legszebb, legboldogabb pillanat. A lélek fejlődése során ez felülír, minden negatív történést. Lámpásként vezet ki a legsötétebb helyről, még a pokol kapuját is megvilágítja. Minél fejletebb a lélek, annál erősebbek a lenyomatok, szinte beleépülnek az ember sejtjeibe, és képesek gyógyítani a legmélyebb sebeket. Ez nem kiváltságos állapot, mindenki előhívhatja, kódolhatja. Harmadik a hitünk. Fiatalon elhagytam én is Istenemet, hitemet. Megéltem a mennyet és a poklot, voltam felelőtlen, lázadó, és menekülő. Amikor visszatértem Istenhez, hitem erőt adott, minden megváltozott. Isten tenyerében ébredtem. Évtizedes imáim találtak nála meghallgatásra. Talán, azért késett bele, mert a végállomásra tartogatta, hogy itt és most felépíthessem a legerőbb menedéket, a lélekolostort, benne helyet kapjunk mi-, akikkel teremtésükkor összefonta lelkünket. Életajándék számunkra. Elértük a lélekfejlődésünknek azt a fokát, amiben alkalmasok lettünk felelősséget vállalni egymásért, feltételek nélkül, elfogadón-, befogadón, lélekhűséggel őszintén szeretni. Visszakapva önmagunkat, egykori fiatalságunkat, boldogságunkat, lélekcsaláddá kovácsolodtunk össze. Tudom, mostanság sokan rácsodálkoznak a barátaim, újéletemre, amelyben fennen hirdetem azt a boldogságomat, amit évtizedekig nem vállalhattam fel, mert közteslétben, a “nem vagyok boldogtalan” éltem.

Diszkréten bár, de rákérdeznek, burkoltan vagy nyíltan, talán egy új kapcsolat? Nem! Nem is lesz, nincs új a nap alatt, szoktam mondani. Régi énemet kaptam vissza, helyrehozott hibáim, tévedéseim bűnbánata után, ebből született meg az új életem.

Eskümet megtartva, párommal és a visszatért kislélekkel, alkotunk boldog lélekcsaládot. Azóta a nap is másként ragyog, mosolygósak a reggelek és áldott napot zárnak az esték.

Az Úr akarata szerint!

Semmiért fel nem cserélném ezt a kegyelmi állapotot. Olykor egy veszteség hozza el a legszebb győzelmet, Istennek kegyelméből.

Imáimat az Ámen előtt avval fejezem be, “Uram legyen meg te akaratod, te tudod nekem mi a jó...”

Ámen!