Tizenöt éve és kilenc hónapja vettük magunkhoz azt a pici, vörös cicát, aki már baba korában átesett egy tüdőgyulladáson, és igencsak soványka volt szegény, amikor hozzánk került kb. két hónaposan.

Elvittük egy állatorvos professzorhoz, aki fejcsóválva vizsgálgatta, aztán rám nézett és megkérdezte: „Most azt kívánja asszonyom, hogy adjak egy injekciót ennek a cicának, amitől megjön az étvágya, enni kezd és megerősödik?” Bólintottam, és a professzor úr valóban adott Ricsikének egy szurit azzal, hogy egy hét múlva vigyük vissza hozzá. Ahogy hazaértünk, a kis sovány cica valóban jó étvággyal kezdett enni, és amikor visszamentünk a professzorhoz, ő csodálkozott a leginkább a pozitív fejlődésen, sőt bevallotta, hogy nem adott volna 20 fillért a kiscica életéért, annyira reménytelennek látszott.

A tüdőgyulladásból felgyógyult, az étvágya is rendben volt, de még szörcsögött a kis nózija, erre én kamillás gőzbe bújtam vele napokon át újra és újra. Törölközőbe tekertem a kis testét, csak a fejecskéje volt kint, és úgy gőzöltünk. Kiabált, miákolt, de annál jobban átjárta a gőz, így aztán a szörcsögés is elmúlt.

Ricsikéből gyönyörű, nyúlánk cica lett, akit mindannyian nagyon szerettünk, mert „beszélős” cicus volt, aki válaszolgatott a maga nyelvén minden szavunkra.

Sok vidám és kevésbé vidám közös élményünk volt Ricsikével, hiszen mindennapjaink részese volt. Kiscica korában őt is és Marcipán cicát is Lotti kutyánk dédelgette, mint egy pótmama. Lottikánk már négy éve nincs velük. (Ő tizenhárom évig élt családunkban, ami egy német juhász esetében elég magas kornak számít…)

Bonifác kutyusunk három és fél éve családtag nálunk, tehát Ricsikével jó pajtások voltak.

Furcsa, hogy máris múlt időben beszélek róla, pedig ma reggel még velünk volt. Tőle szokatlan módon nem jött elő a hívásomra, csak halk nyávogással jelezte, hogy jelen van. Elbújt egy félreeső sarokba, és érte kellett menni, hogy megnézhessük mi a baj. Igaz, hogy az utóbbi hetekben nagyon sovány volt, szinte csont és bőrre lefogyott, pedig rengeteget evett. Sajnos az ételeket rendre kihányta…

A gyomra sajnos egész életében nagyon gyenge volt, így már ismertük azt a hangot, amivel jelezte, hogy most bizony kijön belőle az étel…

Évek alatt megszoktuk, hogy ő így működik, és a beteg gyomrú cicáknak való ételt vettük neki…

Ma reggel nem kérte a reggelit, és azt a finom falatkát sem, amit a férjem adott neki, miután előszedtük a rejtekhelyéről. Úgy láttam, hogy rogyadozik a lába, nem képes úgy menni, mint eddig, olyan volt, mint akinek minden ereje elment.

Éreztem, hogy nagy a baj, ezért megkértem a férjemet, hogy vigye el az állatorvoshoz. (Sajnos a professzor úr már évek óta nincs, meghalt, így másik rendelőt kellett találnunk…)

Telefonon értem utol a férjemet, aki szomorúan mondta, hogy egyedül jön haza…

Bizony az orvos is ugyanazt állapította meg, amit én is gyanítottam, hogy Ricsikénk eltávozni készül ebből a világból.

Bonifác rosszat sejtve rohant Papa elé, és ijedten nézte az üres cicakosarat. Marcipán elvonult aludni (vagy sírni?)

Papa meggyújtott egy mécsest, hogy ezzel világítsunk Ricsi cica lelkének, hogy biztosan oda találjon az égi mezőkre, ahol Lotti kutya már várja…

Tudom, hogy Ricsikének szép élete volt nálunk, de a szívem szakad meg, hogy máris vége…