Kiderült, hogy Grafenstein, ahol nagybácsimékat keresnünk kellett, Klagenfurttól szinte csak macskaugrásnyira van. Elindultunk. Közlekedési módszerünk mint akkor mindenkinek, az autóstoppolás volt. Úgyszólván csak katonai járművek rohangásztak, de azok örömmel vettek föl fűt-fát, hiszen vége volt a háborúnak és aki élt, az mind életben maradt és ennek a ténynek nem győzött örülni! A Völkermarkt felé vezető úton ácsorogtunk. Végül megállt egy kis szállítókocsi. Apu beült a vezetőhöz, aki partizán volt, fején vöröscsillagos sapkával. Én a tehertérbe másztam, ami tele volt fegyverrel és lövedékekkel. A géppisztoly golyóktól, amelyek a padlón gurultak, alig lehetett lépni. Olyan volt, mintha valaki a padlóra öntött volna egy kosár mogyorót. Vezetőnk fölvett később egy SS-katonát is, aki bemászott hozzám hátra. Nem bántották egymást (akkor már és akkor még). A Grafenstein felé vezető útnál kiszálltunk. Sofőrünk nyilván kiismerte magát, mert tudta, hogy hol kell minket kirakni. Szerencsénkre, mert útjelző tábla sehol nem volt. Onnan gyalog mentünk tovább. A tábor Grafensteinon túl volt a Gurk folyócska melletti réten, de a faluban már biztosítottak minket arról, hogy a katonák még tényleg ott vannak.

A táborozók német katonák által elhagyott barakokban laktak és egyáltalán nem tűntek katonai alakulatnak. Ha jól emlékszem, egyenruhát senkin nem láttam. Sokuknak ott volt a családja is, akárcsak nagybácsimnak. Néhány napot töltöttünk ott. Ott ettem először sóskafőzeléket és csukát. Kézigránáttal halásztak és kifogtak egy nyolc és fél kilós csukát.

A háborúnak annyira még nem volt vége, hogy abból már a halak is hasznot húzhattak volna, és hogy ezt a kegyetlenkedést megússzák.

Egyik este, a nap éppen lemenőben volt, lejött a hegyekből három állig fölfegyverkezett partizán. Az „állig fölfegyverkezett” ebben az esetben nem túlzás, hanem az ellenkezője. A pisztolyokat, géppisztolyokat, nyakukba akasztott géppuskatöltény hevedereket és egyebet alig tudták cipelni. Valójában fejük búbjáig „fegyverben” voltak. Azt mondták, hogy másnap reggel eljönnek a csapatért. Reggel hatkor legyenek a kocsik megrakva, az emberek indulásra készen, aki elhagyja a tábort, agyonlövik. Mit lehetett tenni? Az alakulatnak, mert hát végeredményben az volt a társaság, számolnia kellett azzal, hogy a háború végén előbb-utóbb a győztes hatalmaknak valamilyen hadteste elviszi őket valahová. De mi ebből nem kértünk! Korán reggel, amikor a partizánok még alszanak, kisétáltunk a táborból és elmentünk a grafensteini állomásra. Ott ácsorogtunk egy darabig. Kicsit furcsa volt, hogy rajtunk kívül senki nem várakozott ott, noha a nap már éppen fölkelni készült. Aztán egyszercsak jött valaki – mint kiderült éppen csak arra járt – és megkérdezte, hogy mire várunk? Mondtuk, vonatra. Az illető nagyot csodálkozott és arról világosított föl minket, hogy ott már emberemlékezet óta nem járt vonat, mert a vasútvonal több helyen szét van bombázva. Nosza, vissza gyalogoltunk oda, ahol a partizán néhány nappal azelőtt kitett minket a kocsiból.  Grafensteinból a főútra vezető köves út gyalog is csak kellemetlenségek árán volt járható. Egy ösvénynél szélesebb volt ugyan, de minősége messze nem érte el a rossz országútét. Öklömnyi és annál nagyobb kövek, folyó által odahordott rakományának inkább látszott, mint útnak. Ha a jóságos partizán nem mondta volna, hogy ott kell letérni, ki tudja mennyi mászkálás után hisszük csak el, hogy az az út, amit keresünk. A Klagenfurt-Völkermarkt közötti főút viszont frissen aszfaltozottnak tűnt. Álltunk és vártunk. Ezúttal Völkermarkt felé akartunk menni, mert vissza szerettünk volna jutni az elvarázsolt erdőnkbe. Egyszerrecsak Klagenfurt felől iszonyú dübörgéssel közeledett valami. Az út elég messze belátható volt, mégsem láttuk még, hogy mi okozza a rettentő zajt. Aztán föltűnt három tank. Odaértek elénk és megálltak. Sherman páncélosok voltak. A motort nem állították le és ezért akkor már a gondolatainkat is csak alig értettük a lármától. Az első tankból kibújt egy hurka-bukósisakos muki és odaintete Aput magához. Miután a zajtól úgysem érthették egymás szavát, föl se tűnt neki, hogy apám nem tud angolul. Hosszan „beszélgettek”. Kiderült, hogy mindössze azt akarták megtudni, merre van Grafenstein. A tárgyalás azért tartott olyan soká, mert azt az utat látva nem akarták elhinni, hogy tényleg az vezet oda. Ezért részleteztem az út pocsék minőségét. Ha mi nem ácsorgunk ott véletlenül, biztos túlfutottak volna rajta és talán órákat veszítenek mire valaki útbaigazítja őket és ők végre a jó útra térnek. A tankok sarkon fordultak, noha csak derékszögben és eldübörögtek Grafenstein felé. Igen, egy tank tud sarkon fordulni ...

Nagybácsimat legközelebb a Gerlitzen csúcs közelében épült előkelő szálloda előcsarnokában láttam viszont. Sötétkék öltöny volt rajta. Zsebéből, ahonnan fehér zsebkendő hegyesre hajtogatott csücskének kellett volna kiállnia, fogkefe kandikált ki. Vidáman mesélte, hogy a partizán hajcsárok parancsára már éppen indulni készültek, amikor megjelent három Sherman páncélos. A tankosok finoman lebeszélték a partizánokat tervük végrehajtásáról ...

Persze elárultuk, hogy mi „küldtük” a tankokat!

A Gerlitzen csúcs 1909 méter magas, a Villachtól észak-keletre lévő Ossiacher See északi partja fölé tornyosul. Ha valaki nem akarja izomerővel megmászni, drótkötélpályán is föl lehet rá jutni. (1964-ben jártam ott utoljára.) Föntről gyönyörű lelátás nyílik a tóra, amely engem akkor köménymagos rántottlevesre emlékeztetett, mert abból a magasságból a  csónakok úszkáló köménymagnak tűntek. Igaz, a rántottleves nem kék, hacsak nem modern festményeken. A tó déli partján emelkedő hegy meredek oldalán csúnya „égési seb” volt akkor látható. A háború után is vígan gyakorlatozó Spitfire-pilóták egyike a tó fölött keresztben akart fölhúzni a géppel, de elszámította magát és belezúgott a hegyoldalba. Szegény a háborút túlélte, a békét nem!

A találkozás a szálloda előcsarnokában valószínűleg augusztus végén zajlott le, de addig velünk még nagyon sok minden történt.

Laci bácsi rábeszélt minket, hogy költözzünk be előkelő táborába. Ezért aztán az erdőbe már csak az otthagyott holminkért mentünk vissza. Kicsit sajnáltam elhagyni a vadont, de hát nem nekem kellett a fákat kidönteni, könnyen „honvágyaztam”. Másrészt viszont teát már úgysem gyárthattam, mert minden zsebkendőm lukas lett...

A klagenfurti baraktábor a Pischeldorfer Straβe-n volt, a város felől nézve a bal oldalon, és azt hiszem, hogy a Glan patak városfelé eső partjához közel. Négy barak állt körül egy fél labdarúgó pályányi szabad teret. Nem tudom, hányan voltunk a táborban, de száznál nemigen lehettünk sokkal többen. A terület angol megszálló csapatok alá tartozott és a környéken egy indiai hadosztály állomásozott. Tőlük kaptuk az élemiszereket. Furcsa dolgokat ismertünk meg: tejport, tojásport, színes leveseket tartalmazó konzerveket. Többen voltunk gyerekek és ha jött az ellátó kocsi, mindig ott hemzsegtünk körülötte. Egyszer hoztak néhány zsák Szentjánoskenyeret. Kiderült, hogy azt a lovaknak szánták, ugyanis négy ló is volt a táborban.

Minden volt, csak a kenyér hiányzott, de az nagyon! Kekszet kaptunk helyette, ami pontosan olyan volt, mint ahogy mindenki ismeri, enyhén édes. Addig panaszkodtunk, míg végre próbáltak segíteni a bajon, rizslisztből készült kenyeret kaptunk. Félkilós darabok voltak és úgy tűnt, mielőtt megkaptuk hetekig tárolták. A szeletek természetellenesen fehérek voltak, de hogy ez a szín ne zavarjon túlzottan, fekete bogarak is voltak a kenyérbe sütve. Nem tudom, lehet-e ezeket a bogárkákat zsizsiknek nevezni, mert a liszt nyilván Indiából jött, sőt talán a kenyereket is ott sütötték. Akkorák voltak, mint két-három mákszem, mármint a bogarak, és az ízük csak kicsit volt keserű. Az is csak akkor, ha az ember ügyetlenül hadonászott a nyelvével rágás közben és hozzájuk ért. A keksz után úgy faltuk e borzalmas kenyereket, mint a pinty! Persze a pinty a bogárkák miatt kűlönösen jó étvággyal ette volna azt az eledelt, mert egy-egy szeletbe legalább 10-15 bogár jutott.

Egyszer láttuk, amikor teát hoztak. Hát az nekem még ma is élmény lenne! A tea egy kocka alakú rétegelt lemez ládában volt és nem hiszem, hogy túlzok, ha azt mondom, a láda űrtartalma egy köbméter lehetett! Abban a tea nem ám kisebb csomagokban volt, hanem egyszerűen beleöntve! A láda ónlemezzel volt kibélelve – ez a valódi sztaniol –, amely legalább tízszer olyan vastag volt, mint a mai, háztartási alumínium fólia. A tea valószínűleg egyenesen Ceylonból jött. Csodálatos volt! Reggelire kaptuk erősre főzve és sűrített tejet tettek bele konzervdobozból. Abba a teába csak beleszeretni lehetett. Talán az angolok jutottak olyan teához, talán a hollandok, de amit mi itt szegény belső-európaiak teaként ismerünk az, – na nem mondok véleményt! A tea szent, akárcsak a kenyér, vagy a valódi, sötét csokoládé. Nem lehet ráunni, mint ahogy a kenyérre sem. Viszont ahogy a kenyeret nem lehet fahéjas kaláccsal helyettesíteni (vagy keksszel!), ugyanúgy nem lehet a valódi ceyloni tea helyett huzamos ideig például Earl Grey teát inni, mert arra aztán úgy ráun az ember, hogy évekig rá se tud nézni! Egy baj van: ma már nincs ceyloni tea! Nem csak azért, mert a szigetet ma Sri Lankának nevezik (ott is, ahol sík a táj és nem lankás), hanem mert ott olyasmit műveltek a teával, mint a hollandok a paradicsommal: eltüntették az ízét! De az is lehet, hogy a polgárháború miatt ment tönkre a teatermelés. És persze az is lehet, hogy tévedek: van jó tea, csak nem jut ide Közép-Európába.

A nyár nagyon forró volt. Egyetlen egy esőre emlékszem, ami zivatar volt és dörömbölt az üres kekszes dobozokon, amiket az udvaron halmoztak föl. A kekszet kb. húszliteres bádog dobozokban kaptuk továbbra is (a zsizsikes kenyér ellenére is). Ügyes táborlakók edényeket barkácsoltak belőle és eladták.

Ha tisztek láttak minket, gyerekeket, játszani az utcán, megtapogatták a zsebüket és ha találtak benne csokoládét, odaadták. Mindig találtak! Hozzá tartozott az ellátásukhoz. Kemény, de nagyon jó csokoládé volt. Nem lehetett nem kemény, mert elolvadt volna az indiai hőségben, és azon a nyáron Klagenfurtban is az indiaihoz hasonló hőség uralkodott. Mulatságos volt a szik-vallású tiszteket látni – mert olyanok is voltak – akik az egyenruhához turbánt hordtak.

A cigaretta is hozzá tartozott az ellátásukhoz. Kerek bádogdobozokban kapták, amelyeknek takaros kis bádog fedele is volt. Chesterfield volt a cigaretta márkaneve (de lehet, hogy ezzel az előkelő márkával csak a tiszteket látták el). Akkor még nem volt divat a szűrős cigaretta és ezért mindenki bukott a csikkekre, amelyek hossza gyakran a cigaretta egyharmada volt. A gyűjtögetés érthető volt, mert akkor az üzletekben még nem nagyon lehetett cigarettát kapni. Apám nem hajolt le a csikkekért, mert azt túlzott önmegalázásnak tekintette, viszont láttam, hogy majd̓̓̓̓̓̓̓̓̓̓̓̓̓̓̓̓̓’ megőrül a cigarettáért. Ezért hát én gyűjtöttem neki ...

Gyerek fejjel nem gondoltam arra, egészséges-e a cigaretta, vagy sem, de – noha ezt a szót akkor még biztosan nem ismertem – láttam, mennyire megalázza az embereket azon túl, hogy teljesen fölösleges! Akkor határoztam el, cigarettát az életben, még viccből sem fogok a számba venni! Ma is szegény ördögöknek tartom azokat, akik dohányoznak, mert vagy annyira a szenvedélyükké vált a dohányzás, hogy nem tudják abbahagyni, vagy egyszerűen nincs annyi eszük, hogy abbahagyják.

Egyszer már, még jóval fiatalabb gyerekkoromban le akartam szoktatni szüleimet a dohányzásról. A szalonasztalon lévő dobozból eltüntetgettem a cigarettákat és eldugtam a zongorában. Ezt a játékot azonban sürgősen abba kellett hagynom, mert megtudtam, hogy a szobalányt gyanusítják a lopással. Pontosan 30 évig fáradoztam apám dohányzásról való leszoktatásán. 1975-ben sikerült és érdemes volt. Rövid idővel azután, hogy eldobta az utólsó cigarettáját, mintha újjászületett volna!

A csikkszedés melléktermékeként új szórakozásra bukkantam: elkezdtem gyufaskatulya fedeleket gyűjteni. A legtöbb utcát akkor még nem takarították. Még sok mindent nem csináltak, ami a háború előtt természetes volt. Fölszedegettem hát a rengeteg féle színes doboztetőt, amelyek nagy részét ugyancsak az indiai katonák dobálták el. Most, ahogy ezt írom, elővettem a gyűjteményemet, amely – csodák csodája – még mindig megvan, de csak néhányat néztem meg. Majd egyszer talán alaposan átnézem az egészet, hiszen könnyen lehet, hogy több mint 60 éve nem volt a kezemben. Az egyik osztrák skatulya a Gösser Bier reklámszövegét viseli. Az indiaiak közül az egyik utasitásokat ad olyan esetekre, ha a katona malária-fertőzött vidéken állomásozik. A másik hirdeti, hogy a nemi betegségeket megelőző módszer legjobbja a nem szócska ...

Aztán csúnyán megbetegedtem napokig nagyon magas lázam volt. Paratífuszt állapítottak meg. Az egyik játszótársamat, egy nálam kicsit idősebb fiút hastífusszal kórházba szállították. A tisztálkodási lehetőségek rendben voltak, de a tetvektől így sem olyan könnyű megszabadulni, mert a mosás gyakran nem elég. A nyavalyás tetűpeték elpusztítására csak a vasaló elég hatásos. Poloska szerencsére nem volt a táborban, viszont bolhával jól el voltunk látva, mert azt sem egyszerű kipusztitani. Emlékszem, egyszer konzervből származó borsólevest kaptunk. A leves méregzöld volt, mint a zöld tinta. (Lehet, hogy valahol kék rántottleves is van?) Nem tudom miért festették a konzervek tartalmát – hát még hogy mivel? Ott volt a leves az asztalon, de nem volt kedvünk enni belőle. Akkor tanultam meg az averzió szót. Közben fogtunk egy bolhát, amit az ember a két körme között agyonnyom ugyan, de nem lehet tudni, hogy ezt a műveletet hány pete éli túl. Biztos, ami biztos, Apu rátette a döglött bolhát a cigarettájának parazsára. A bolhából szép egyenes gőzcsík szállt a magasba, amit némi sziszegő hang is kísért. Egyszerrecsak durr! A bolha fölrobbant és a cigarettavégi hamut szép egyenletesen elosztva beleszórta a levesbe. Így aztán adódott még egy okunk a leves meg nem evésére ...

Folyt köv.