.

Tea

Hol kezdjem?

„Az elején!” mondaná a kedves Olvasó, ha tudná, hogy mi vár rá mire végre a tárgyra térek. Könnyű mondani! Csakhogy egyrészt, hol van valaminek az eleje? Létezik valami előzmények nélkül? Ma már pedzik, hogy még az ősrobbanás (amiben egyébként nem hiszek) sem keletkezhetett előzmények nélkül. Akkor pedig az sem lehetett a kezdet! (Ha egyáltalán lezajlott!) Másrészt, most még én sem tudom, hogy mikor érek a történetnek ama részéhez, ami miatt belekezdtem ebbe az írásba. Harmadrészt – és ez teszi a kezdet meghatározását a legnehezebbé – honnan tudom, hogy a kedves Olvasót nem éppen az a szakasz érdekli-e leginkább, amely végülis elvezet a tulajdonképpeni mondanivalóhoz? Mellesleg honnan tudom, hogy maga a mondanivaló érdekel-e valakit?

Ha feltételezem, hogy senkit nem érdekel, abba is hagyhatnám az írást. De nem hagyom abba! Nem akarok ezáltal gyámkodni a kedves Olvasó fölött, hiszen szabad ember: akkor hagyja abba az olvasást, amikor arra kedve szottyan...

Talán ott kellene kezdenem, hogy 1945 márciusában, valószínűleg a hónap eleje táján, Rábafűzesnél átléptük az osztrák határt. Néhány embert, köztük apámat is, azzal bíztak meg, hogy vigyék ki Ausztriába a legújabb optikai műszerek prototípusát. A műszereket a Gamma nevű vállalatnál készítették, nyilván hadi célokra. A teherautón nem voltunk sokan. Rajtam kívü volt ott még egy velem egykorú fiú, akit az apukája nem akart otthon hagyni. Ugyanígy kerültem én is a társaságba. Még nem voltam kilenc éves.

Szépen sütött a nap, amit inkább csak sejteni lehetett, mert az eget rengeteg páracsíkkal firkálták össze az akkor már akadályozatlanul közlekedő amerikai bombázók és vadászgépek. Ideje lett volna a háborút abbahagyni. Persze a legjobb lett volna el sem kezdeni. Hogy az úton közlekedők tudják, a faluban vagy városban, amelybe éppen behajtanak riadó van-e, a helységek előtt az út jobb- és balszélén kis zászlók voltak kitűzve. Más-más színű zászló jelezte a kis- és nagyriadót. Riadó hiányában nem volt zászló. Ilyen helységekkel nem találkoztunk, mert riadóban nem volt hiány.

Nem jutottunk messzire. A határtól 25-30 kilométerre, Obergossau és Untergossau között a teherautó csapágytörést szenvedett. (Ezeket a helységeket a mai autós térképen nem találom, vajon mi lett velük?) Az úttól balra nagy, szinte mocsaras rét terült el, amelyet erdő határolt. Az erdő szélén épületcsoport ácsorgott, valami tanyaféleség lehetett. Az országút jobb szélén is volt néhány ház. Elindultunk szállást keresni, amit aztán találtunk is. A társaság tagjai szétoszlottak az elszórt házakban, de előtte még elhatározták hogy a probléma megoldását, illetve a megoldás megkísérlését másnapra halasztják. Másnap apám elindult egy társával vissza a magyar határ felé, hogy valami járművet keressenek a teherautó elvontatására. Gyalog mentek. Eközben én a másik fiúval (sajnos nem tudom a nevét) a réten játszottam nem messze a tanya épületétől. Gépzúgásra figyeltünk föl. Sok repülőgépet ismertem föl a hangjáról – Akkor ez létfontosságú volt – és azt is meghallottam, ha több gép jött, hogy nagyjából hányan lehetnek. A zenei hangokra emlékeztető zúgás egy amerikai bombázó fenyegető közeledését jelezte. Már jött is a gép, annál jóval alacsonyabban, mint ahol általában a fajtája kószálni szokott. Akkor még nem  tudtam, milyen névre „hallgat” a gép. Egyike volt annak a két négymotoros bombázó típusnak, amellyekkel az amerikaik, akkor már Olaszországból jövet látogatni szokták Németországot és Magyarországot. Ez a gép éppen a magyar határ felől közeledett és égett az egyik belső motorja. Ma már tudom, hogy B 17-es volt, egy Flying Fortress: légi erőd. A sérült gépek gyakran voltak veszélyesek még egy kis vadászházra is, mert ha nem tudták már előtte elszórni a bombáikat, kerestek valami bármilyen apró célt, hogy ne vesszen kárba az amerikai hadiipar drága terméke. Ez most is így volt. Láttuk, hogy a gép pontosan fölöttünk fog elhaladni. Amikor már olyan közel volt, hogy ha akkor kezdi hajigálni a bombáit, pont minket talál el, hasra vágtam magam. A másik srác – nyilván kíváncsibb lévén mint én (vagy bátrabb?) – hanyatt feküdt. Mondta, hogy dolgok kezdik elhagyni a gépet. Hogy milyen dolgok, azt én jól tudtam, mert ezek a „dolgok” engem már kétszer majdnem elkaptak. Egyszer Szentgotthárdon, egyszer pedig Vasváron (vagy Sárváron?). Ott még azt is megfigyelhettem, hogy a szép sorban felém potyogó bombáknak nem egyforma a színe. Rozsdásnak tűntek és némelyik, mintha rozsdásabb lett volna, mint a többi.

A „dolgok” hallhatóvá váltak. Olyasféle hangot hallottam, mintha egy hosszú fenyőlécet hosszában hasítottak volna ketté, aztán már pukkantak is a becsapódó szeretetcsomagok. A durranások nem voltak hangosak, talán azért, mert a lápos réten nagyon mélyre fúródhattak a bombák robbanás előtt. Talán ezért nem éreztünk légnyomást sem, viszont  repeszek cuppogtak egy darabig körülöttünk. A közeli kráterek tőlünk 40 méternyire tátongtak, a legtávolabbi talán 70 méterre lehetett. Az épületet körülbelül ugyanennyivel hibázták el.

Apámék még nem jártak messze. Amerre mentek az út emelkedett egy kicsit és onnan gyönyörüen lehetett látni a bombázást. Úgy tűnt nekik, mintha a füstoszlop egyenesen a tanya épületéből szállna föl. Persze hanyatt-homlok rohantak vissza.

Mi lett a teherautóval? Nem tudom. Úgy emlékszem sikerült bevontatni valahova, de csapágy nem volt. Valószínűleg megrendelték, ám az általános és teljes háborúvégi zűrzavarra hivatkozva ismertették társaságunkkal a helyzet reménytelenségét. Mi mégis vártunk.

Most így visszatekintve nem tartom lehetetlennek, hogy a csapágytörés nem véletlen volt. Már a novemberben elkezdődő és utána hónapokig tartó huzavona a prototípusok körül nagyon is az elszabotálgatás látszatát kelti. De hát ez ma már mindegy, sőt a háborúnak abban a szakaszában is már teljesen lényegtelen volt. Hogy egy teherautó csapágytörésbe döglik bele, alacsonyan támadó vadászgépek lövik ki, vagy a következő városban elcsípi egy bombaszőnyeg, mit számított?

Egyik reggel aztán népvándorlásra ébredtünk. A közlekedés kizárólagosan egyirányú volt. Az út közepét visszavonuló katonai alakulatok foglalták el. Jobbról, balról, ha volt elég hely, menekülők megrakott lovaskocsijai vonultak. Azok mellett többnyire az árokba szorulva gyalogosan menekülők baktattak hátizsákkal és egyéb csomagokkal terhelve. Minden csak gyalogos ütemben haladt. Társaságunk tanakodott. A műszereket Leobenbe kellett volna vinnünk, ahonnan tovább vitték volna Németországba. Apám aránylag jól beszélt németül, őt küldték előre, hogy vegye föl az ott várakozókkal a kapcsolatot. Így hát elindultunk. Nem tudom, mennyi holmit hoztunk magunkkal otthonról, de hogy annak nagy részét hátra kellett hagynunk, az biztos. Apun hátizsák volt és egyik kezében kis bőröndöt vitt. Nekem két, nem túl nagy pokróc jutott, melyeket hol a vállamon, hol a karomon cipeltem, e testrészeket fáradtságom növekedésével egyre gyakrabban cserélgetve. Mellettünk döcögött egy sebesült katonákat szállító busz. Mögötte egy ágyút vontattak. Nem sokat gondolkoztam, pokrócostul fölmásztam az ágyú csövére. Ez nagyon megtetszett a buszban ülő sebesülteknek és integettek, hogy menjek át hozzájuk. Én meg apámra mutogattam, aki az árokban bandukolt. A buszból integettek, hogy ő is jöhet, van elég hely. Átszálltunk, azaz csak én, apám beszállt. Mondom, minden gyalogos sebességgel vánszorgott, a busz meg sem állt miközben fölkapaszkodtunk rá. Nagyobb helységbe érkeztünk – ez Gleisdorf lehetett. Valami miatt meg kellett állnunk. Azt hiszem éppen nagyriadó volt. Az alakulat ment volna tovább Graz felé, de apámnak nem tetszett a dolog, mondván, hogy a városokat gyakran szórakoztatják szőnyeg bombázásokkal és abból mi nem kérünk. Mi észak felé fogjuk Grazot megkerülni. Figyelmeztettek bennünket, hogy az erdő tele van partizánokkal. Azoktól azonban, mint nem katonák, nem féltünk. Így aztán megköszöntük a kocsikáztatást és elbúcsúztunk tőlük.

Ha jól emlékszem, csak másnap este érkeztünk Gutenberg várába. Az épület lakatlan volt, de úgy látszott, hozzánk hasonló vándorok – vagy talán éppen a partizánok – gyakran megfordulhattak ott, mert némelyik helyiségben szalmából rögtönzött fekvőhelyeket találtunk. Másnap napos, de fátyolfelhős időre ébredtünk. A vár egyik falán napóra volt, ilyet akkor láttam életemben először. Az egykori várárokban óriási ibolyák nyíltak. Erre élénken emlékszem, mert hasonlóan nagy ibolyát azóta se láttam. Még valami volt, amit nehéz elfelejteni: Grazot bombázták. A város onnan 20 kilométerre se lehetett. A kötelékekben meg tudtam számolni a gépeket: 27, vagy 28 gép volt egy-egy csoportban. Rettenetes volt látni, amint egy kötelék a város fölé ér és egy perccel később hallani a rengeteg bomba közel egyidejű robbanásának a dübörgését. Sok-sok kötelék vonult el a város fölött. Nem számoltuk. Arra gondoltunk, hogy az ismerős katonai alakulat vajon túljutott-e a városon, megúszta-e a borzalmat. Később tudtuk meg, hogy Graz aznap szenvedte el legsúlyosabb bombatámadását.

Leobenben se híre, se hamva nem volt a társaságnak, akiknek a műszerekre kellett volna várniuk. Elmentek már, mert hiába vártak? Vagy még meg sem érkeztek? Éltek-e egyáltalán?

Akkortájt nem volt nehéz a német városokban nem életben maradni, és Ausztria akkor Németországnak számított. Az utcákon plakátok ígértek halálbüntetést azoknak, akiknek a város nem lakóhelye és nem vonulnak be azonnal valamelyik gyűjtőtáborba. Ezt időnként hangszórókon keresztül is elmesélték. Be kellett hát vonulnunk egy táborba, de a halálbüntetés kilátásba helyezése nélkül se tudtunk volna mást tenni. Táboroknak általában iskolákat neveztek ki. Amikor „beköltöztünk” már sokan laktak ott talán már hetek óta, mert órák alatt megtetvesedtünk. Birodalmunk egy-egy fekvőhely volt a földön, amit néhány szál szalma tett lakályossá. E szalmaszálak párnapos vendégszeretete után „vonatra szálltunk”, azaz az egész társaságot (több táborból összegyűjtve) bevagonírozták. Személyenként ötven kiló cókmókot vihetett magával mindenki, amikor a marhavagonba hurcolkodott. Nálunk persze annyi már messze nem volt, de odáig sokmindenki lovaskocsival jutott el és így azoknak fájdalmas volt a megtartható, csupán 50 kiló. A lovakat lefoglalták a katonaság számára. Vagononként negyven személy vonulhatott kényelembe, és akkor derült ki, hogy milyen sok is az az 50 kiló! A csomagokat a vagon egyik végében halmoztuk föl és azok bizony a helynek közel a harmadát foglalták el.

Állítólag ezerhétszázan voltunk a szerelvényen. Ide-oda huzigáltak minket az országban, sőt átkerültünk Bajorországba is. Tüssling az egyik állomás neve amelyre emlékszem. Volt olyan nap, amikor az egész ellátás egy teából állt, ami teaeszenciával készült, cukor helyett szaharínnal. Olyan nap is volt, amikor 15 deka, kukorica lisztből készült kenyeret kaptunk, aminek valami miatt dögszaga volt. De persze senki nem panaszkodott. A háborúvégi fölfordulásban valóságos csoda volt, hogy egyáltalán törődtek velünk. Nagyon rossz evő voltam és talán ezért nem emlékszem rá, hogy abban az időben valaha is éhes lettem volna.

A huza-vonatozás nem volt egyszerű dolog. Sok helyen szét volt bombázva a vasútvonal. Ott teherautókra raktak minket, kikerültük a megrongált szakaszt és utána egy másik szerelvénybe másztunk. Könnyű elképzelni, hogy ilyenkor a fejenkénti 50 kilós „vagyonból” mennyi minden morzsolódott le, azaz maradt az előző vonaton. Az egyik ilyen esetben két különböző helyen várakozó és persze különböző irányba induló vonatra osztották szét a társaságot, amiről semmilyen tájékoztatást nem kaptunk, mert tájékoztatás egyáltalán nem létezett. Ezért aztán senki se gondolta, hogy nem mindegy, melyik teherautóra száll föl. Apunak már nem volt helye azon, amelyikre én kapaszkodtam föl. Amikor aztán a másik vonaton keresésemre indult, kiderült hogy azon én egyáltalán nem vagyok rajta! Ez a család „szétágazás” nem csak velünk fordult elő. Apám két nap múlva talált rám, hogy milyen kalandok árán, azt csak elképzelni tudom.

A legnagyobb baj azonban az volt, hogy minden vonatot bombáztak, és ha nem találták el, alacsonyan támadó vadászgépekből próbálták meg kilőni a mozdonyt, ami sok esetben sikerült is. Föntről nem lehetett tudni, melyik vonat szállít fegyvert, katonákat és melyikben szűkölködnek menekültek. Hallottunk olyan menekült szállító vonatról, amelyet egy állomáson szőnyegbombázás ért. Az emberek közül hírmondó sem maradt. Ennek tudatában, amikor egy pályaudvaron rostokolt a vonat, nem volt kellemes – fölöttünk mindössze vagontetőnyi védelemmel – hallani a bombázó kötelék zümmögését. Megjegyzem ennek tudta nélkül sem lett volna kellemes ...

A salzburgi pályaudvar helyén éktelenkedő bombatölcsér-mezőn bukdácsoltunk kráterba be, kráterból ki, amikor kisriadót szirénáztak. Azonban a megszokott, gyorsan erősödő zúgással közeledő, alacsonytámadó gépek elmaradtak és már a riadót se fújták le soha. Az a sziréna volt az utolsó amit a második világháborúban hallottam. A háborúnak – és sok minden másnak – itt Európában vége volt ...

Nem tudom hogyan kerültünk az erdőbe. Egy osztrák báró nyilván olcsó munkaerőt toborzott és erre apám többedmagával jelentkezett.  A vadászháztól, amelyben a vadon közepén laktunk, lakott terület csak nagyon sok órányi gyalogással volt elérhető. Tizen voltak férfiak, ketten feleséggel. Én voltam az egyetlen gyerek. Fákat kellett kivágni és néhány tisztáson konyhakerti növényekkel bajlódni. A két nő főzött a házikóban ácsorgó takarék tűzhelyen (magyarul: sparherden). Jómagam gomba gyűjtéssel járultam hozzá élelmezésünkhöz. A vadon egészen más volt, mint az általam akkor még csak alig-alig ismert Keleti-Mecsekbeli erdők. Megismerkedtem a kékáfonyával és a vadegressel. Egyszer agyonvertem egy szerencsétlen kis szalamandrát, mert riasztó külseje miatt azt hittem, valami mérges, emberre veszélyes állat. Valaki azt mondta, hogy a kékáfonya leveléből jó teát lehet csinálni. Talán a módszert is elmondta, de az is lehet, hogy magam kísérleteztem addig, amíg a készítmény legalább kinézetre teaszerűvé nem vált. A letépkedett leveleket a zsebkendőm közepére tettem, fölöttük összefogtam a kendő négy sarkát. Az így keletkezett kis batyut vízbe mártottam, majd rányomtam a tűzhely forró öntöttvas gyűrűire. Ezt két-háromszor megismételtem, mire a levelek majdnem teljesen elvesztették zöld színüket és már csak sárgásan sápadoztak. Ezzel a „füllesztéssel” vigyázni kellett, mert ha a tűzhely nagyon forró volt, a gőz gyorsan összeégette a kezemet. A füllesztményt kitettem a napra száradni. Érdekes módon a levelek összetöpörödtek és majdnem feketére sötétedtek. Külsőre tökéletes tea lett belőlük! Vajon a valódi teát is hasonló módon készítik?

A valódi teát ismertem ugyan, de azt mi olyan gyengére főztük, hogy az alig volt több a megszínesített melegvíznél, és ráadásul nagyon ritkán ittuk. Otthon, ha beteg voltam – nagyon gyakran voltam náthás, influenzás – kaptam egy csésze teát egy kávéskanálnyi rummal. Nem emlékszem, hogy ezeken az eseteken kívül is ittam volna teát. Tehát a teakészítést nem teázási vágyból kezdtem el, hanem mert szerettem mindig, mindennel kísérletezni. Teagyártásom napjai azonban meg voltak számlálva, ugyanis zsebkendőim közepe a füllesztési technikám kezdetlegessége folytán, hamarosan kilukadt. És csak nagyon kevés zsebkendőm volt ...

Apu elhatározta, hogy fölkerekedünk és fölkutatjuk nagybácsimat, apám bátyját. Annyit tudtunk róla, hogy katona lévén egy katonai alakulattal jött át Ausztriába, és hogy felesége négy éves kislányával követte a csapatot. Az erdőből nem akartunk végleg eljönni, de ezt a kutató kirándulást mindenképpen el akartuk végezni. Sokfelé jártunk, sokfelé kérdezősködtünk egy darabig hiába. Eljutottunk Klagenfurtba, ahol egy menekült táborban összefutottunk Horváth Laci bácsival, Apu egyik unokahúgának férjével. (Lehet, hogy az unokahúg másodfokú volt.) Laci bácsi, akit előtte alig ismertem, ha jól tudom őrnagy volt és ő tartotta a kapcsolatot az angol megszálló csapatokkal a tábor élelmezésének ügyében. Tőle megtudtuk Kálmán nagybácsim alakulatának valószínű helyét.

Furcsa ezekre a dolgokra ma visszaemlékezni, hiszen a mai ember el sem tudja képzelni, hogy ne lehetne bármit perceken belül megtudni, tisztázni, kideríteni akár a Föld másik felén is, mert minden tele van mobil telefonnal és internettel zsonglőrködő számítógépekkel. Akkor azonban még tartott a háborúvégi zűrzavar, ráadásul minden mozgásban volt. Talán még a megszálló csapatok közti hírközlés sem gördült zökkenőmentesen.

Folytatás következik

Bélyegkép: Boris Vanessza