Gyógyulófélben

Rettentő érzés a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság. Beteget ápolni, gondozni nem elég a tenni akarás, türelem és alázat is kell hozzá. Mint tudjátok szombaton baleset ért, és járás képtelen lettem. Drága jó párom elmondta vagy százszor: mama menjünk be, lásson orvos. Minél jobban hárítottam annál kitartóbb lett. Pedig ismerhetne, hajthatatlan vagyok. Egyetlen orvos volt az életemben, akiben feltétel nélkül megbíztam, az ő édesapja, az apósom. Szegénykém biztos fentről diagnosztizált, és üzent, mert éreztem, nincs törés sem repedés. Zúzódással, húzódással, szalagszakadással nincs mit tenni, mint borogatni, és pihentetni. Pár óra eltelt, rettentő fájdalmaim voltak. Fájdalomcsillapítót kértem. Megkaptam egy pohár vízzel. Későre járt. Már régen megvacsoráztunk, amikor még én készítettem, és terítettem a vacsorához. Minden lelassult körülöttünk. Nem akartam tolakodó lenni, de rákérdeztem: nem vagy éhes? Jaj, mama, ki tud ilyenkor enni, úgy sajnállak. Hm… Attól én még éhes lehetek. Mikor vacsorázunk? –kérdeztem türelmetlenül. Ne haragudj, megfeledkeztem róla. Nem sokat késlekedett. Előszedett mindent a hűtőből, lett ám terülj asztalkám. Abált szalonna, Pick szalámi, füstölt szalonna, sajtok, kacsazsír, és vaj. No, ezek azok, amit egyáltalán nem kíván egy beteg. Mondjuk pirítós kenyérnek, meleg szendvicsnek jobban örültem volna, de nem szóltam, mert ugye ilyenkor kiszolgáltatott az ember, és örüljünk, hogy van, akitől kapunk egy pohár teát. Tea… Sok volt benne a galagonya, kevés az erdei keverék. Túl édes volt, a citrom belenyomva,  nem szűrve került a teába, úszkáltak a citromlebenyek. El is ment a kedvem a vacsorától, de nem szóltam egy szót sem, mert ugye tehetetlen az ember, és örüljünk…

Másnap reggel aztán borult a bili. Kávét készített a papám. Kedvembe akart járni. Megkérdezte, mi hol van, miből mennyit tegyen. Megtalálta a csészét, kávét, kapucsínót, és fehér zománcos bögrét, amiben a vizet kell melegíteni. Magjelent gőzölgő kávéval. Az első korty után, köpni, nyelni nem tudtam. Kiköpni nem volt hova, lenyelni nem lehetett. Artikulált hanggal a számra mutatva jeleztem valamit tenni kell. Nem értette, mi a baj, és csak kérdezgetett. Végre felfogta, tele szájjal beszélni nem lehet. Hozott vagy fél tekercs kézi törlőt. Az akadályt legyőztük. Amint hang jött ki a torkomon, kiabálni kezdtem, hogy a kávéba cukrot és nem sót teszünk. Szegénykém hiába állította, hogy ő bizony édesítőt nyomott a kávéba. Csalódott lettem, megrendült a bizalmam. Kértem a járó keretet, és kisántikáltam a konyhába. Elég lassan haladtak a dolgok, de elkészült a reggeli kévém, elégedetten ültem az asztalhoz, lábamat felpocóltam, és neki láttam. Jó nagyot kortyoltam belőle, bár ne tettem volna! Abban a pillanatban a konyha kövezetére köhögtem a fekete löttyöt. Olyan sós volt, mint a hering. Nem értettem mi történt. Odabicegtem a szekrényhez, megkóstoltam a kávét, majd a kapucsínót. Mindent rendben találtam. Amint a zománcos bögréhez értem, beleittam. Tömény sós vízhez ért a nyelvem. Abban a pillanatban eszembe jutott, mielőtt elestem az este, kovászos uborkát tettem el. A maradék sós vizet a bögrébe öntöttem, hogy legyen mivel felönteni, ha szükséges. A bögrét a tálcán hagytam. Mikor papus szólt, hogy az a víz jó lesz a kávéhoz, ami benne van, természetes, rábólintottam. Hát így esett meg velem ez a kínos eset.

Jaj, csak beteg és kiszolgáltatott ne legyen az ember, mert nem elég a jó szándék, alázat is kell hozzá, hogy valaki elviselje ilyenkor a „szegény beteget”.

 

Lélek Sándorné

Bélyegkép: Boris Vanessza alkotása