Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen a Nekeresd falu szélén élt egy igen öregasszony. Még ő saját maga sem tudta, hány éves. Ha erről érdeklődtek, mindig ezt válaszolta: „Ha tudni akarod, akkor számold össze hány csillag ragyog az égen és hány fűszál van a réten. Add össze őket és megtudod a koromat!”

( Kép forrása: internet)

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen a Nekeresd falu szélén élt egy igen öregasszony. Még ő saját maga sem tudta, hány éves. Ha erről érdeklődtek, mindig ezt válaszolta: „Ha tudni akarod, akkor számold össze hány csillag ragyog az égen és hány fűszál van a réten. Add össze őket és megtudod a koromat!”

Nagy szegénységben élt az öregasszony. Egy macskán kívül nem volt semmije. Ha nem szaladgálna elegendő egér a háznál, akkor bizonyára a macska már régen más gazdaasszonyt keresett volna. Így legalább őkelmének volt mit ennie, mert szegény öregasszony sokszor napokig koplalt, míg valaki meg nem szánta egy kis krumplilevessel.

Egyik nap a király útja vitt el a házacskája előtt. Váratlanul a hintója kereke eltört. A hopmester a falu egyetlen bognárjáért szaladt, hogy azonnal, javítsa meg a hintó kerekét. A bognár már öreg volt és csak lassan tudott jönni. Addig a király bement az öregasszonyhoz és illően köszöntötte, mint ahogyan kell egy vizitálónak:

– Jó napot öreganyám! Hogy mint szolgál az egészsége?

Az öregasszony nem számított látogatóra. Már régóta senki sem lépte át házának küszöbét. Ezért kissé zavarban volt, de nem esett kétségbe.

– Hozta Isten, királyuram! Mi járatban van szegény hajlékomban?

– Tudja öreganyám, kiesett hintómnak a kereke, és ameddig a bognár meg nem reparálja, addig itt kell rostokolnom. Gondoltam beugrok öreganyámhoz vendégségbe, talán maradt valami harapnivaló déliről.

– Jól tette királyuram – mondta az öregasszony, és azon törte a fejét, mivel kínálja meg a királyt, amikor nincsen semmije – még úgysem volt nálam látogatóban. Mindjárt körülnézek a házban, mit rakhatok az asztalra.

Bement a házba és a macska fülébe súgta:

– Cicuskám, csak most az egyszer segíts! Vendégül kell látnom a királyt és népes kíséretét, de a kamarában nincsen semmi, talán soha nem is volt.

A macska hosszasan gondolkodott, majd se szó, se beszéd kiszaladt a házból.

„Na, ez is a legnagyobb bajban hagy magamra” – gondolta bosszúsan az öregasszony. Már készült, hogy őszintén bevallja, hogy nincsen semmije, még csak rántott levesre sem tudja meghívni a királyt.

Még szerencse, hogy kinézett a hátsó ablakon, még mielőtt a fenséges ura elé állt volna. Háromszor is megdörzsölte a szemét, mert akarta elhinni a látottakat. Vagy legalább tíz macska jött az úton és mindegyik aranytálcán finomabbnál finomabb ételeket hozott pincéreket meghazudtoló ügyességgel.

A tálcákon annyi finomság volt, hogy még a király sem látott ennyit.

A királyt is meglepte a sok finomság. A népes kíséretével úgy jól lakott, hogy alig bírt megmozdulni. Kérte az öregasszonyt, hogy hadd dőljön le a vendégszobában. Csak az volt a gond, a házacskából hiányzott a vendégszoba.

Szégyellte magát a király előtt. Nem tudta, hogyan mondja meg, hogy a házban nincs ilyen helyiség. Ha a fenséges királyuram pihenni akar, akkor be kell érnie, hogy a búbos kemence padkáján hajtja álomra a fejét.

Már éppen szólni akart a királynak, amikor a macskája kinyitotta a kamra ajtaját és nyávogva jelezte, hogy ott van valami.

Az öregasszony kíváncsian a kamra irányába nézett, és bizonyára nem találjátok ki, mit látott ott? Újból megdörzsölte a szemét, hogy vajon jól látja-e, mert hihetetlennek tűnt, hogy a kis kamra helyén egy szép, takaros vendégszoba fogadta a királyt.

– Hej, de szép és rendes szobája van öreganyám! – mondta a király – utoljára édesanyámnál voltam ilyenben. Itt lehet ám édesen aludni. Soha nem gondoltam volna, hogy király koromban még egyszer alhatok egy szép, faragott ágyban. Köszönöm, öreganyám, amíg csak élek mindig hálás leszek ezért.

A király olyan jót aludt a tiszta, hűs szobában, mint egy kisded. Amikor felébredt vidám és kipihent volt.

Közben a bognár kijavította a hintó kerekét és az úri népség mehetett tovább.

Az öregasszony szeretett volna valami útravalót adni a vendégének, de mindene elfogyott, mert ami csak volt a házban, mindent felfaltak. Csak egy kicsi kenyérdarab árválkodott az asztal fiókjában. Ezzel azért nem engedheti útra az ország első emberét.

Semmi jó ötlet nem jutott az eszébe. Le – föl járkált a házacska tornácán, amikor a macskája a lábához dörgölődzött, és halkan nyávogva mondta a gazdaasszonyának:

– Jer, velem a pincéhez!

Az öregasszony nem tudta, mit akar az állat. Szólt a királynak, hogy várjanak még néhány pillanatig az indulással.

Kinyitotta a pince ajtaját és nagy meglepetésére egy tányéron szitával letakarva jókora ürücomb illatozott, és mellette pedig friss cipó mosolygott rá. Nagyon megörült az öregasszony és lélekszakadva futott a király hintójához, hogy átadja az útravalót.

– Fenséges királyom, még hosszú lesz az út, míg hazaérnek. Fogadja el tőlem ezt a kis csekélységet. Bizonyára jól fog jönni, ha megéheznek.

Ez a királyt annyira meghatotta, hogy utasította a hopmestert, hogy a nagykönyvébe körmölje be az öregasszony nevét! Ha majd visszaérnek a várba, akkor majd gondja legyen rá, hogy viszonozni tudja ezt a szívélyes vendégszeretetet.

Elbúcsúztak egymástól és a király kíséretével elporzott a vár felé, az öregasszony meg ott maradt a macskájával a kicsi házban.

Sokszor kelt fel a nap és nyugodott le, mire a királynak eszébe jutott, az a felejthetetlen nap az öregasszony házában. Elhatározta, hogy meglátogatja újból, de erről nem szólt senkinek.

Álruhát öltött és minden kíséret nélkül elment abba a faluba, ahol a kedves, öreg vendéglátója lakott.

Bekopogott az ismerős kicsi házba:

– Jó napot, öreganyám! Vándordiák vagyok, szállást és némi harapnivalót kérnék nénémtől, mert nagyon megéheztem.

– Isten hozott édes fiam! – fogadta szívélyesen a diákot – Gyere beljebb, szállást majd csak valahogyan megoldjuk, csak azt nem tudom, mit adjak neked enni.

Várta, hogy majd a macskája kisegíti, mint a király látogatásakor. Bezzeg most a lusta állat meg sem moccant. Úgy elterpeszkedett a kemence tetején, hogy talán száz egér sem bírta volna kimozdítani a helyéről. Őkelme nem sietett étellel, itallal, mint, amikor a király és népes kísérete betévedt hozzá.

Szegény öregasszony nagyon elszégyellte magát, mert fogalma sem volt, mit adjon a vándorlegénynek. Kongott a kamra az ürességtől. Még szerencse, hogy az udvaron szaladgált egy tyúkocska. Nagyon sajnálta, de a vendég kedvéért még azt is feláldozta. Olyan finom vacsorát készített belőle, hogy a király mind a tíz ujját megnyalta utána. A vacsora elálmosította, és kérte az öregasszonyt, hogy készítse el számára a fekhelyét, mert pihenni szeretne.

Most volt ám igazán bajban, a kicsi házban az ágyán kívül csak a kemencén volt fekvésre alkalmas hely, ahol a macskája aludta az igazak álmát. Kénytelen volt leparancsolni onnan:

– Ha már nem segítesz, akkor tágulj innen! Menj a padlásra egerészni!

A macska dúlva – fúlva lekecmergett a kemencéről. Az öregasszony pedig a vándorlegénynek kényelmes fekhelyet készített számára, és jó éjszakát kívánt vendégjének.

A király reggelig úgy aludt, mint egy kisded, amikor kinyitotta a szemét, olyan friss volt, hogy egy nagy hegyet is képes lett volna elhordani egymaga.

– Nagyon jót aludtam öreganyám – mondta hálálkodva – köszönöm a vendéglátást. Ha király lennék, biz Isten egy házat építenék aranyból nénémnek, ezért a szívélyes fogadtatásért.

– Szívesen tettem, még a királytól sem kértem fizetséget, amikor egyszer látogatást tett nálam, pedig akkor valami csoda folytán úgy meg tudtam vendégelni, hogy talán még most is emleget.

– Így igaz öreganyám – mondta ravaszkásan a király – amikor nemrég a vár környékén sétáltam, egyszer csak hallom, ahogyan áradozott Kendedről. Csak azt nem értem, ha ilyen szerényen él néném, akkor a királyt, hogyan tudta olyan úri mód megvendégelni. Nem panaszként mondom, mert hiszen én sem panaszkodhatom. Utolsó falatkáját is megosztotta velem. Azt csicseregték a kismadarak a fák ágain, a király látogatásakor volt itt minden, akár egy lakodalomban. A királyi fenség olyan szobában pihenhette ki az út fáradalmait, amely talán még a várban sincs. Kérem, árulja el néném, ez hogyan lehetséges.

– Tudod édes fiam, van nekem egy macskám, és őt kellene ez ügyben megkérdezni. Magam sem tudom őkelme, hogyan rendezte el ezt a fényes vendéglátást? Talán varázsolni tud a cirmos. Nagyon sajnálom, hogy most nem volt hajlandó. Pedig még könyörögtem is neki.

– Meg kell büntetni a mihasznát – mondta komolyan a király – holnap a vásár lesz Nekeresden. Vigye oda és adja el az első vevőnek! Ne kérjen érte pénzt! Bízza rá azt a vevőre. Amennyit adnak érte, annyit fog kóstálni a macskája.

Az öregasszony elgondolkodott, amit hallott és elhatározta, hogy megfogadja vendégének a tanácsát. Úgyis nagy szegénységben él, nincs mit adnia a szegény állatának, és ha sikerük eladnia, akkor talán olyan emberhez kerül, ahol jobb sora lesz, mint nála.

Reggel összepakolt, a macskát beletette egy zsákba, és elindult a vásárba.

Alig, hogy elhelyezkedett a sok kofa és eladó között egyszer csak megjelent a király népes kíséretével. Egyenesen az öregasszonyhoz tartott és kérdezte:

– Mit árul öreganyám?

– Ó, fenséges királyom, csak egy lusta macskát! Elfogyott a pénzecském, és valahogyan meg kellene élnem, Meg talán szegény állatnak jobb sora lesz az új gazdájánál.

– Mennyit kér érte?

– Igazából nem is tudom. Ezt a vevőre bízom.

– Na, akkor én megveszem a macskáját, mert úgyis elszaporodtak az egerek a magtárban. Jól fog jönni egy ilyen egérhajkurászó, aki majd megfogja azt a sok haszontalan cincogót – mondta a király – adok érte három zsák színtiszta aranyat.

Azonnal intézkedett, megparancsolta a kincstárnokának, hogy tüstént menjen a várba és töltsön teli három zsákot arannyal!

Ezt meghallván a macska keservesen nyávogni kezdett:

– Jaj, drága gazdám, csak el ne adj a királynak, mert, mi lesz velem a magtárban annyi egér között. Még az is lehet, hogy lerágják a fülemet. Ígérem, ezen túl nem teszek különbséget szegény és gazdag között. Ha szegény vándor téved be hajlékunkba, azt is szeretettel fogadom, mintha maga a király jött volna hozzánk vizitálni.

Az öregasszony megsajnálta macskáját, és megsimogatva az állat fejét mondta neki:

– Jól van cicuskám, nem adlak el. Megyünk haza.

Ekkor a király meglepődve kérdezte:

– Néném, mégsem adja el a macskáját?

– Bocsásson meg fenséges királyom, meggondoltam magam. Inkább nem kell a három zsák arany, nekem ez a kicsi állat mindennél többet ér.

A király elmosolyodott, majd megértően mondta:

– Én mégis kifizetem a három zsák színtiszta aranyat, mert tudja meg néném, maga a gazdagot és szegényt is szeretettel fogadta. Ha volt, azt is szívesen adta, de ha nem volt, akkor is mindent elkövetett, hogy a vendégje jól érezze magát. Elárulom Kendednek a vándordiák is én voltam, kíváncsi voltam, hogy az a fényes fogadtatás csak magának a királynak szólt-e, vagy mindenkinek, aki a házacskájába téved. Megköszönöm, hogy a királyt is meg a vándordiákot is szeretettel fogadta. Itt és most kihirdetem, mindenki vegyen példát erről az öregasszonyról, aki méltó arra, hogy megjutalmazzam három zsák arannyal.

A jelenlevők hangos éljenezéssel fejezték ki egyetértésüket a királlyal.

Így a vásárban a macska el is lett adva, meg nem is. Az öregasszony hazavitte a cicust, és a király emberei segítettek a három zsák aranyat a kicsinyke házacskába vinni.

Szegény öregasszony nem tudta, mit kezdjen ilyen nagy vagyonnal, ezért elhatározta, hogy kiossza az utolsó aranytallérig a falu szegényei között. Csupán csak annyit tartott meg magának és macskájának, ami elegendő lesz életük végéig. Ha netán el is fogyna, akkor sem történne semmi baj, mert a macska úgyis tud varázsolni, ha akar. Még a vásárban megígérte a macska, hogy ezen túl nem csak a királyt és nagyurakat látja el minden jóval, hanem mindenkit, aki erre rászorul. Akkor meg nincs semmi baj, mi kell a boldogsághoz, mint egy szép kerek cipó és egy pohárka friss tej – gondolta az öregasszony, és boldogan elindult haza a macskájával, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés